Harry Potter és a Főnix Rendje

Neilnek, Jessicának és Davidnek, akik varázslatossá teszik világomat

Első fejezet A dementált Dudley

Végéhez közeledett a nyár addigi legforróbb napja, s a Privet Drive kövér kockaházai álmos csendbe burkolóztak. A máskor csillogóan tiszta autók portól piszkosan álltak a beállókban, a máskor smaragdzöld kerti pázsitok pedig sárgára fakultak — az öntözést ugyanis rendelet tiltotta a szárazság miatt.

Az utca lakói — mivel le kellett mondaniuk kedvenc elfoglaltságaikról, a kocsimosásról és a fűnyírásról — visszahúzódtak hűs házaikba, és kitárták az ablakokat, hogy becsalogassák a csak reményeikben létező fuvallatot. Az egyetlen ember, aki a szabadban tartózkodott, egy kamasz gyerek volt: a hátán feküdt a négyes számú ház mellett, egy virágágyásban.

A sovány, fekete hajú, szemüveges fiú csenevész, kissé beteges külseje arról árulkodott, hogy rövid idő alatt sokat nőhetett. Farmerja piszkos és szakadt volt, a pólója kinyúlt és megfakult, edzőcipőjének talpa pedig végső búcsút készült venni a felsőrésztől.

Nem mondhatni, hogy Harry Potter belopta volna magát az ápolatlanságot az emberiségellenes bűntettek közé soroló szomszédok szívébe, de mivel ezen az estén elrejtőzött egy sűrű hortenziabokor mögött, az arra járók nem láthatták meg. Ezen a búvóhelyen igazából csak úgy lepleződhetett volna le, ha bácsikája, Vernon vagy nagynénje, Petunia kidugja a fejét a nappali ablakán, és függőlegesen lenéz az ablak alatti virágágyásba.

A fentiek miatt Harry úgy érezte, kitűnő ötlet volt ide rejtőznie.

Az átforrósodott, kemény földön feküdni ugyan nem volt valami kényelmes, ám itt nem érték el a gyilkos pillantások, nem kellett a híradó helyett dühös fogcsikorgatást hallgatnia, és senki nem zaklatta rosszindulatú kérdésekkel — ezeket a kellemetlenségeket kellett ugyanis elviselnie, valahányszor beült a nappaliba, hogy együtt nézze a tévét nagynénjével és bácsikájával.

Mintha ez a gondolat beröppent volna a nyitott ablakon, Vernon Dursley, Harry bácsikája egyszerre megszólalt:

— Hálaistennek a kölyök végre leszokott róla, hogy itt terpeszkedjen nekünk. Apropó, hol van?

— Nem tudom — felelte közönyösen Petunia néni. — Idebent nincs.

Vernon bácsi mordult egyet.

— Még hogy híradót akar nézni! — dohogott. — Kíváncsi vagyok, mit forgat megint a fejében. Normális gyereket az ő korában nem érdekel a híradó. Dudleynak sincs fogalma arról, mi történik a világban. Szerintem azt se tudja, ki a miniszterelnök. Különben is: a mi híradónkban úgyse mondanak semmit a fajtájáról…

— Halkabban, Vernon! — szólt rá ijedten Petunia néni. — Nyitva van az ablak!

— Ja, persze… Bocsáss meg, drágám.

Dursleyék elcsendesedtek. Harry végighallgatott egy reklámdalocskát valami gyümölcsös gabonapehelyről, és közben a közeli Wisteria sétányon lakó, félbolond, macskaimádó Mrs. Figget figyelte, aki épp a ház előtt haladt el. Az öregasszony bosszús képet vágott, és hosszasan motyogott magában. Harry most már különösen örült, hogy bebújt a bokor mögé, Mrs. Figgnek ugyanis az utóbbi időben az a kellemetlen szokása támadt, hogy mindig meghívta őt magához teára, valahányszor összetalálkoztak az utcán.

Miután az öregasszony befordult a sarkon, és eltűnt Harry szeme elöl, odabent megint megszólalt Vernon bácsi:

— Dudlicsek teázni ment?

— Igen, Polkissékhez — felelte büszke-elégedetten Petunia néni. — Olyan sok kis barátja van, mindenki annyira szereti…

Harry csak nagy nehezen tudott elfojtani egy gúnyos horkantást.

Ha fiuk megítéléséről volt szó, Dursleyék még önmagukhoz képest is meghökkentően ostobák voltak. Habozás nélkül elhitték Dudley összes átlátszó hazugságát arról, hogy a nyári szünet minden egyes estéjén a bandája valamelyik tagjánál szürcsölgeti a teát. Harry nagyon jól tudta, hogy unokatestvére sehol nem teázik; a haverjaival esténként a játszótér berendezését pusztították, utcasarkokon bagóztak, vagy kövekkel dobálták az elhaladó autókat és az arra járó gyerekeket. Esti sétái során Harry nemegyszer szemtanúja volt mindennek — vakációja ugyanis javarészt azzal telt, hogy a városrész, Little Whinging utcáit rótta, és kidobott újságokat keresett a kukákban.

Mikor felcsendültek a hétórás híreket felvezető szignál első hangjai, Harry gyomra bukfencet vetett. Talán ma este — egy hónapos várakozás után — eljön a nagy pillanat.

— Második hetébe lépett a spanyol poggyászkezelők sztrájkja, s a repülőtereken minden eddiginél nagyobb számban zsúfolódtak össze a hazatérni vágyó turisták…

— Ha rajtam múlna, úgy kirúgnám őket, hogy életük végéig lazíthatnának — fejtette ki véleményét Vernon bácsi, túlharsogva a hírolvasót. Harry így nem hallotta a mondat végét, de gyomra így is abbahagyta a bukfencezést. Ha történt volna valami érdemleges, az biztosan első lett volna a hírek sorában — a pusztulás, a halál fontosabb, mint akárhány külföldön rekedt turista.

Harry lassan, hosszan kifújta a levegőt, és felnézett a ragyogóan kék égre. A nyár minden addigi napja egyformán telt: aggodalom, feszült várakozás, fellélegzés, aztán megint az egyre fokozódó aggodalom… és mindehhez az a napról napra gyötrőbbé váló kérdés, hogy miért nem történt még mindig semmi.

A további hírekre is odafigyelt, hátha beszámolnak valamiről, aminek a valódi jelentőségét a muglik nem ismerték fel: megmagyarázhatatlan eltűnésekről, egy különös balesetről… Ilyesmit azonban nem hallott. A poggyászrakodók sztrájkja után a délkeleti országrészt sújtó aszályról beszéltek (— Remélem, ezt a szomszéd is hallgatja! — harsogta Vernon bácsi. — Akkor talán nem fog hajnali háromkor locsolni!), aztán egy helikopterről, ami kis híján lezuhant Surreyben egy mezőn, majd arról, hogy egy híres színésznő válik híres férjétől. (— Mintha érdekelne minket a mocskos magánéletük — prüszkölte Petunia néni, aki mellesleg megszállott kíváncsisággal kutatott az esetről szóló cikkek után az összes magazinban, ami csak csontos kezébe került.) Harry behunyta a szemét, mert elvakította a ragyogó kék ég, és tovább fülelt.

— …és végezetül Tömpi, a törpepapagáj új módját találta ki a nyári hűsölésnek. Tömpi, aki a barnsleyi Tíz Tollban lakik, megtanult vízisíelni! Mary Dorkins tudósítása következik.

Harry kinyitotta a szemét. Ha már a vízisíelő törpepapagájoknál tartanak, gondolta, akkor nincs értelme tovább hallgatnia a híradót.

Óvatosan a hasára fordult a virágágyásban, majd a könyökére és a térdére támaszkodva odébb mászott az ablak alól. Körülbelül öt centit tett meg, amikor váratlanul több dolog történt gyors egymásutánban.

Először is visszhangzó pukkanás hallatszott, ami az álmos csöndben pisztolylövés erejével hatott. Aztán egy macska kiiszkolt az egyik parkoló kocsi alól, és eliramodott. Dursleyék nappalijából visítás, káromkodás és csörömpölés hallatszott ki. Harry, mintha csak erre a jelre várt volna, talpra szökkent, és vékony fapálcát húzott ki farmernadrágja derekából. Teljesen felegyenesedni azonban nem tudott, mert beverte a fejét a nyitott ablakba. A csúnya koppanás hallatán Petunia néni még hangosabb visításba kezdett.

Harry úgy érezte, mintha kettérepedt volna a feje, akár egy dinnye. Szeme könnybe lábadt, és forgott vele a világ — de azért kitartóan nézte az utcát, hátha meglátja a zaj forrását. Azonban alighogy nagy nehezen kihúzta magát, kinyúlt a nyitott ablakon két lapátszerű, lila kéz, és rákulcsolódott a nyakára.

— Azonnal… tedd… el! — hörögte a fülébe Vernon bácsi. — Gyerünk! Senki… nem… láthatja… meg!

— Eressz már el! — nyögte ki fuldokolva Harry.

Néhány másodperces elkeseredett küzdelem következett. Harry fél kézzel igyekezett lefejteni a nyakáról bácsikája kolbászszerű ujjait, mert jobbjával továbbra is az előreszegezett pálcát markolta.

Majd miután egy különösen éles fájdalomszúrást érzett lüktető fejében, a bácsi nyikkant egyet, és hirtelen elengedte a nyakát, de úgy, mintha Harry egyszerre nagyfeszültségű vezetékké vagy taszító mágnessé vált volna.

Harry levegő után kapkodva átbucskázott a hortenziabokron, majd feltápászkodott, és körülnézett. A pukkanást okozó dolognak nyoma sem volt, viszont jó pár kíváncsi arc jelent meg a közeli ablakok mögött. Harry sietve visszadugta pálcáját a nadrágjába, és igyekezett ártatlan képet vágni.

— Szép esténk van! — harsogta Vernon bácsi, azzal vigyorogva integetni kezdett Hetes Szám asszonynak, aki függönye mögül nagy szemeket meresztett a Dursley-rezidencia felé. — Hallotta mekkorát durrant az a kipufogó? Jól ránk ijesztett Petuniával!

A bácsi ezután addig folytatta az eszelős vigyorgást, amíg az utolsó kíváncsi szomszéd is vissza nem húzódott az ablakából. Akkor aztán a vigyor vicsorgássá változott, és Vernon bácsi magához intette unokaöccsét.

Harry tett néhány lépést az ablak felé, de ügyelt rá, hogy kartávolságon kívül maradjon.

— Mi a fészkes fenét akartál ezzel? — kérdezte dühtől remegő, rekedt hangon Vernon bácsi.

— Mit akartam mivel? — kérdezett vissza higgadtan Harry. Közben jobbra-balra tekingetett, még mindig remélve, hogy meglátja a pukkanás okozóját.

— Ezzel a durrogtatással az ablakunk alatt…

— Az nem én voltam! — jelentette ki Harry.

Most Petunia néni sovány lóarca is megjelent Vernon bácsi lila lepényképe mellett. A néni reszketett a dühtől.

— Miért ólálkodtál az ablakunk alatt?

— Így van! Nagyon jó kérdés, Petunia! Mit kerestél az ablakunk alatt, kölyök!?

— A híradót hallgattam… — felelte fásultan Harry.

Bácsikája és nagynénje felháborodott pillantást váltottak.

— A híradót!? Már megint!?

— Hát igen. Mivel mindennap más van benne — felelte Harry.

— Ne pimaszkodj velem, kölyök! Azonnal mondd meg, hogy miben töröd a fejed, és ne gyere nekem azzal, hogy a híreket hallgatod! Nagyon jól tudod, hogy a te fajtádról…

— Vigyázz, Vernon! — sziszegte Petunia néni, mire Vernon bácsi annyira lehalkította a hangját, hogy Harry is alig hallotta, mit mond:

— …hogy a te fajtádról nem beszélnek a mi híradónkban!

— Azt csak hiszitek.

A Dursley házaspár néhány másodpercig gyanakodva fürkészte Harryt, majd Petunia néni így szólt:

— Arcátlan kis hazudozó vagy. Mit csinálnak azok a… — itt Petunia néni is visszavett a hangerőből, úgy, hogy Harrynek a szájáról kellett leolvasnia a következő szót — …baglyok, ha nem híreket hoznak neked?

— Hoppá! — suttogta diadalmasan Vernon bácsi. — Most megfogtunk, kölyök! Azt hiszed, nem tudjuk, hogy azok a nyavalyás madarak folyton szállítják neked a híreket?

Harry habozott. Nehezére esett válaszolni, bár bácsikája és nénikéje nem sejthették, mennyire érzékeny pontra tapintottak.

— A baglyok… nem hoznak híreket… — felelte szinte hangtalanul.

— Nem hiszem! — vágta rá Petunia néni.

— Én se! — rázta a fejét Vernon bácsi.

— Tisztában vagyunk vele, hogy megint valami hókuszpókuszra készülsz — jelentette ki Petunia néni.

— Ugyanis nem vagyunk teljesen ostobák — tette hozzá Vernon bácsi.

— Végre egy érdekes hír — vetette oda mérgesen Harry, majd mielőtt Dursleyék visszaparancsolhatták volna, sarkon fordult, átvágott az előkerten, s az alacsony falon át kilépett az utcára.

Tudta, hogy ezzel a megjegyzéssel nagyon kihúzta a gyufát, és ha majd hazamegy, borsos árat kell fizetnie szemtelenségéért, de mindez most a legkevésbé se érdekelte. Sokkalta fontosabb dolgok jártak a fejében.

Biztosra vette, hogy a közeli pukkanás hoppanálást vagy dehoppanálást jelzett. Pontosan ilyen zajt hallatott Dobby, a házimanó, valahányszor megjelent vagy köddé vált. Lehetséges volna, hogy Dobby eljött a Privet Drive-ra? Lehet, hogy a manó ebben a pillanatban is követi őt? Erre a gondolatra megtorpant, és gyorsan körülnézett az utcán. A Privet Drive azonban néptelennek tűnt, abban pedig Harry biztos volt, hogy Dobby nem tud láthatatlanná válni.

Folytatta hát útját, nem is figyelve rá, hogy merre megy. Az utóbbi hetekben annyiszor sétált ezeken az utcákon, hogy lába már automatikusan végigvezette a kedvenc útvonalán. Időről időre azért hátrapillantott a válla fölött. Teljes bizonyossággal érezte ugyanis, hogy valami mágikus dolog történt a közelében, mikor Petunia néni haldokló begóniái között feküdt. De miért nem szólította meg a rejtélyes mágus? Miért nem lép kapcsolatba vele, miért bujkál előle?

Tehetetlen dühe egyre fokozódott, aztán egyszerre feltámadt benne a kételkedés, a bizonytalanság.

Lehet, hogy a pukkanás mégse volt mágikus eredetű… Lehet, hogy csak túlreagál egy teljesen természetes eredetű zajt, mert annyira kiéhezett bármilyen, akár egészen apró jelzésre attól a világtól, amelyhez szíve szerint tartozik. Miért ne volna lehetséges, hogy egyszerűen csak összetört valami a szomszéd házban, és az okozta a zajt?

Harry gyomrában tompa, süllyedő érzés támadt, és lelkét ismét elárasztotta a reménytelenség, ami a nyár folyamán már oly sokszor hatalmába kerítette.

Reggel öt órakor felébred majd a vekker csörgésére, hogy kifizesse a Reggeli Próféta aznapi számát kézbesítő baglyot. De van-e értelme még egyáltalán járatnia az újságot? Az utóbbi időben épp csak rápillantott a címoldalra, aztán félredobta a lapot. Ha majd a féleszűek, akik a Prófétát szerkesztik, végre rádöbbennek, hogy Voldemort visszatért, azt a hírt majd öles szalagcímmel fogják lehozni — más hír pedig nem érdekelte őt.

A baglyok Rontól és Hermionétól is hoztak olykor levelet — abban azonban már rég nem reménykedett, hogy legjobb barátai valamiféle érdemleges újsággal szolgálnak.

Persze tudodkiről nem mondhatunk semmit… Azt az utasítást kaptuk, hogy ne írjunk meg neked semmi érdemlegeset, hiszen a leveleket elfoghatják… Elég sok a dolgunk, de a részletekről nem számolhatunk be… Zajlanak az események, ha találkozunk, majd mindent megtudsz…

De mikor fognak találkozni? Úgy tűnt, épp az időponttal senki nem törődik igazán. A születésnapi üdvözlőlapon Hermione azt írta: úgy tudom, nemsokára találkozunk. De mégis, mennyire sokára lesz az a nemsokára? Az elszórt, homályos utalásokból csak annyi derült ki, hogy Hermione és Ron ugyanott vannak, feltehetőleg Ron szüleinél. Harryt majd megőrjítette a gondolat, hogy amíg ő a Privet Drive-on kuksol, két barátja remekül szórakozik az Odúban. Annyira dühös volt rájuk, hogy kinyitatlanul eldobta a két doboz Mézesfalás-desszertet, amit a születésnapjára kapott tőlük. Elhamarkodott tettéért a sors már aznap este megbüntette, mégpedig Petunia néni vacsorának csúfolt, fonnyadt salátájával.

Mi lehet Ron és Hermione sok dolga? És neki, Harrynek miért nem ad senki feladatot? Talán nem bizonyította be, hogy talpraesettebb, mint két barátja? Mindenki elfelejtett mindent, amit ő tett? Talán nem ő járta meg a temetőt, nem ő nézte végig Cedric meggyilkolását, nem őt kötözték a sírkőhöz, hogy végezzenek vele?

Ezt verd ki a fejedből! — szólt rá magára szigorúan, azon a nyáron már vagy századszor. Lidérces álmaiban úgyis újra meg újra visszatért a temetőbe, botorság volt még ébren is a rémségekre gondolnia.

Befordult a Magnolia közbe, s hamarosan elhaladt a garázs és a szűk sikátor mellett, ahol először nézett keresztapja szemébe.

Sirius volt az egyetlen, aki átérezte, milyen helyzetben van.

A használható hírek persze az ő leveleiből is hiányoztak, de azokban legalább figyelmeztetések és vigasztaló szavak voltak gyötrő célozgatások helyett. Tudom, hogy kínlódsz és bosszankodsz… Ne keresd a bajt, akkor nem lesz gond… Légy óvatos, semmi meggondolatlanság…

Jól van, gondolta Harry, miközben a Magnolia közből kifordult a Magnolia útra, és elindult a lassan sötétbe burkolózó játszótér felé. Végül is nagyjából úgy viselkedett, ahogy Sirius tanácsolta.

Ellenállt például a kísértésnek, hogy rákösse a seprűjére a ládáját, és egyedül útnak induljon az Odúba. Úgy vélte, erős önfegyelemről tett tanúbizonyságot ahhoz képest, hogy mennyire kínozta és bosszantotta a hosszú száműzetés — a Privet Drive-i fogság, ami arra kárhoztatta, hogy virágágyásokban bujkáljon és hallgatózzon, hátha megtud valamit Voldemort nagyúr mesterkedéseiről. Mindenesetre elég dühítő volt egy olyan embertől hallani, hogy ne legyen meggondolatlan, aki tizenkét évig ült az Azkabanban, a varázslók börtönében, aztán megszökött, megpróbálta elkövetni a gyilkosságot, amiért eredetileg elítélték, majd elmenekült egy lopott hippogriffen…

Harry átmászott a park bezárt kapuján, és elindult a kiégett füvön. A játszótér ugyanolyan néptelen volt, mint a környező utcák.

A hintákhoz érve leült az utolsóra, amit Dudley és barátai még nem tettek tönkre, fél karját ráfűzte a láncra, és gondolataiba merülve bámulta a földet. A virágágyásban többet nem bújhat el. Holnap ki kell találnia egy újabb trükköt, hogy meghallgathassa a híreket.

Addig pedig vár rá egy újabb zaklatott éjszaka — ugyanis ha épp megúszta a cedrices rémlátomást, akkor egy másik torokszorító álom gyötörte: hosszú, sötét folyosókon kóborolt, amelyek mindegyike falban vagy zárt ajtóban végződött. Az álom valószínűleg arra a kiúttalanságra utalt, ami a nappalait is jellemezte. A régi sebhely a homlokán sokszor kellemetlenül sajgott, de ő már nem ringatta magát abba a hitbe, hogy Ron, Hermione vagy akár Sirius különösebben érdekesnek találná ezt a tünetet. Régebben, ha fájt a sebhely, az arra figyelmeztetett, hogy Voldemort ismét erősebb lett, de most, hogy a nagyúr már visszatért, biztos mindenki azt mondaná: várható volt, hogy sokat fog fájni… nem kell törődni vele… volt már ilyen…

Sorsának igazságtalansága egyszerre annyira gyötörni kezdte Harryt, hogy dühében legszívesebben felordított volna. Ha ő nincs, nem is tudná senki, hogy Voldemort visszatért! És mi a jutalma?

Négy hosszú hétre bedugják lehetetlen nagybátyjáékhoz, Little Whingingbe, teljesen elzárják a varázsvilágtól, és arra kényszerítik, hogy fonnyadt begóniák között kuporogva hallgassa, hogyan tanult meg vízisízni egy törpepapagáj! Hogy is felejthette el őt ilyen könnyen Dumbledore? Ha Ron és Hermione találkoztak, őt miért nem hívták meg? Meddig kell még eltűrnie az olyan tanácsokat, hogy üljön a fenekén, és legyen jó kisfiú? És mikor írhatja meg végre az ostoba Reggeli Prófétának, hogy képzeljék, Voldemort visszatért?

A dühös gondolatok vadul kavarogtak Harry fejében; még a gyomra is kavargott a felindultságtól. Közben leszállt körülötte a meleg, bársonyos éj, a levegő megtelt a forró, száraz fű illatával, és nem hallatszott más zaj, csak a park kerítésén túl elhaladó autók tompa zúgása.

Fogalma sem volt, mennyi ideje üldögélt már a hintán, mikor hangok ütötték meg a fülét, kizökkentve őt mélázásából. Felnézett, és a távoli utcalámpák ködös derengésében a parkon áthaladó emberek körvonalait pillantotta meg. Az egyik alak valami trágár nótát harsogott, a többiek nevettek. Mindezt halk, szapora ketyegés kísérte: drága versenybiciklik csapágyainak zaja.

Harry tudta, kik ezek az emberek. Az elöl haladó alakban felismerte Dudley Dursleyt — unokatestvére hazafelé tartott, hűséges bandája kíséretében.

Dudley terjedelmesebb volt, mint bármikor, de egy év szigorú diéta és egy új tehetség felfedezése jelentősen megváltoztatta testfelépítését. Ahogy azt Vernon bácsi fűnek-fának büszkén újságolta, Dudley nemrég nehézsúlyú bajnoki címet szerzett a délkeleti megyék iskoláinak ökölvívó tornáján. A „nemes sport”, ahogy Vernon bácsi nevezte, még nagyobb behemótot csinált Dudleyból, mint amekkorának Harry elemi iskolás korukban látta, mikor ő maga szolgált Dudley első bokszzsákja gyanánt. Harry persze már rég nem félt unokatestvérétől, mégse tartotta különösebben örvendetes dolognak, hogy Dudley megtanult még nagyobbat és még pontosabban ütni. A környékbeli gyerekek mind rettegtek tőle — egyenesen veszélyesebbnek tartották, mint „azt a Potter fiút”, aki gátlástalan huligán, nyilván nem véletlenül a Szent Brútusz Szigorított Javítóintézet bentlakója.

Harry tekintetével kísérte a parkon átkerekező, sötét alakokat.

Arra gondolt, vajon kit vertek meg a fiúk aznap este. Forduljatok erre, gondolta. Na, gyerünk… nézzetek ide… itt ülök egyedül… gyertek, kössetek belém…

Ha Dudley barátai észrevenn…