Őrség! Őrség!

Ez az a hely, ahová a sárkányok elmentek.

Itt hevernek…

Nem holtan. Nem álomban. Nem várakozva, mert a várakozás reményt sejtet. Esetleg a szó, amit keresünk, az a…

…szunnyadóban.

És bár az általuk elfoglalt tér nem olyan, mint a normális tér, azért szorosan összezsúfolódnak. Nincs olyan négyzethüvelyk, amit ne töltene be egy karom, egy mancs, egy pikkely, egy farok vége, ezért az összbenyomás olyan, mint azoké a trükkös rajzoké, és a szemgolyód végül rádöbben, hogy az egyes sárkányok közti tér valójában egy másik sárkány.

Esetleg emlékeztethetnek téged egy doboz szardíniára, már ha azt gondolod, hogy a szardíniák óriásiak és pikkelyesek és büszkék és önteltek.

És, föltehetőleg, valahol akad egy konzervnyitó.

Egy teljesen más térben, Ankh-Morporkban, a városok legvénebbikében és legnagyobbikában és legmocskosabbikában, épp kora reggel volt. Gyéren szemerkélt a szürke égből, központozva a folyó felől érkező s az utcákon kígyózó ködöt. Különböző fajta patkányok jártak el éjszakai ügyeikben. Az éjjel nedves leple alatt orgyilkosok orgyilkoltak, tolvajok tolvajkodtak, ledérek lopkodtak a tolongásban, és így tovább.

És Kadar kapitány az Éjjeli Őrjáratból lassan végigimbolygott az utcán, puhán belerogyott a csatornába az út szélén az Őrszoba mellett, s ott feküdt, miközben fölötte fura, fényből készült betűk sercegtek a nedvességben s változtattak színt…

A város azeggy, azeggy, azeggy hogyhíjják. Izé. Nő. Avolt az. Nő. Virágzó, ősöreg, évszázados. Bepaliz téged, hagyja, hogy izébe, szerelembe ess vele, aztán úgy kirúg, hogy a, a, azizéd. Izé, nem ér földet. Ujj. Talp. Láb. Lábad se éri a földet. Ezt teszi veled a bestia. Ő egy… olyan izé, t’odmi, hölgykutya. Nőstény. Tyúk. Szuka. És aztán meggyűlölöd őt, és pont amikor azt hiszed, kiverted már a, ki a… te, te akármidből, akkor kitárja hatalmas, dübörgő, rohadt szívét és kibillent téged az egyen, egyen, egyen, izé. Súlyodból. Aha. Úbbizony. Sose tudod, hol állsz. Fekszel. Az egyetlen, amiben biztos vagy, hogy nem engedheted el. Mert, mert ő a tiéd, másod sincs, még a kanálisában se…

Nedves sötétség leplezte a Láthatatlan Egyetemnek, a varázslóság legrangosabb iskolájának, tiszteletreméltó épületeit. Csak fakó oktarin pislákolás látszott az új Nagyenergiájú Mágia Épület apró ablakaiból, ahol az éles elmék a világegyetem szövedékét fürkészték, akár tetszett neki, akár nem.

És persze égett a fény a Könyvtárban is.

A Könyvtár a mágikus szövegek multiverzumszerte legnagyobb gyűjteménye. Az okkult tanok köteteinek ezrei terhelik polcait.

Azt beszélik, hogy mivel a hatalmas mágiamennyiségek komolyan eltorzítják a földi világot, a Könyvtár nincs alávetve a téridő általános törvényeinek. Azt mondják, hogy végtelenül folytatódik. Úgy hírlik, hogy napokig bolyonghatsz a távoli polcok közt, hogy arrafelé valahol a tudományos kutatók elveszett törzsei tanyáznak, hogy az elfeledett falfülkékben különös dolgok settenkednek és más, még náluk is furább dolgokra leselkednek.[1]

Távolabbi köteteket kereső, előrelátó diákok gondot fordítottak arra, hogy krétanyomokat hagyjanak a polcokon, amikor egyre mélyebbre kószáltak a dohos sötétbe, és megkérték barátaik, hogy induljanak fölkutatásukra, amennyiben nem kerülnének elő vacsorára.

És, mert a varázst csak kevéssé lehet megkötni, maguk a Könyvtári könyvek többek puszta rostpépnél és papírnál.

Nyersmágia sercegett gerincükből, ártalmatlanul földelve magát a rézrudakba, amiket pont ezért szögeztek oda minden egyes polcra. Kék tűz halvány csipkézete kúszta be a könyvespolcokat és egy hang hallatszott, amolyan papírszerű zizegés, olyasmi, amit kelthetne egy éjszakára elült seregélytelep. Az éj csöndjében a könyvek egymással beszélgettek.

Valaki lármás horkolása is hallatszott.

A polcokról sugárzó fény nem annyira megvilágította, mint inkább hangsúlyozta a sötétséget, ám lila villózásában egy esetleges megfigyelő épp hogy ráismerhetett volna egy ősöreg és ütött-kopott íróasztalra, pont a központi kupola alatt.

A horkolás ez alól érkezett, ahol egy rongyos pokrócdarab épp csak eltakarta azt, ami egy halom homokzsáknak látszott, ám valójában egy felnőtt hím orangután volt.

Ő a Könyvtáros.

Mostanra már nem sokan tettek megjegyzést arra, hogy emberszabású majom. Átváltozását egy mágikus baleset okozta — állandó eshetőség ott, ahol ilyen sok nagy erejű könyvet tartanak együtt —, és általában úgy tartották, hogy könnyen megúszta. Elvégre, alapjában véve ugyanaz az alakja. És engedélyezték neki, hogy megtartsa az állását, amiben amúgy is jeleskedett, bár az „engedélyezték” nem a legmegfelelőbb szó. Az a mód, ahogy képes volt fölhúzni a fölső ajkát, hogy előtárjon rengeteg, hihetetlenül sárga fogat, többet, mint amennyit az Egyetemi Tanács valaha is látott bármely szájban, valamiképp biztosította, hogy a dolog soha ne kerüljön igazán szóba.

De most újabb nesz hallatszott, az ajtó nyikorogva nyílásának idegen zaja. Lábak csusszantak a padlón s tűntek el az összebújó polcok közt A könyvek méltatlankodva sutyorogtak, és némelyik nagyobbacska grimoire láncait csörgette.

A Könyvtáros aludt tovább, álomba ringatta az eső susogása.

Kanálisa ölelésében, fél mérfölddel arrébb, Kadar kapitány az Éjjeli Őrjáratból kinyitotta száját és nótára fakadt.

Most egy feketébe öltözött alak surrant kapualjból kapualjba bukva az éjféli utcákon, s elért egy komor és félelmetes bejárathoz. Nincs az a kapu, ami erőfeszítés nélkül lehetne ennyire zord, ez nyilvánvaló. Úgy nézett ki, mintha az építészt behívatták volna, hogy különleges utasításokat kapjon. Valami vészjóslót akarunk sötét tölgyfából, mondták neki. Szóval tegyél egy visszatetsző vízköpőszerűt a kapuboltozat fölé, adj neki becsapódást, olyat, mint egy óriás lépésének hangja, és tedd világossá bárki számára, de tényleg, hogy ez nem az a fajta ajtó, ami bimbamozni kezd, amikor megnyomod a csöngőt.

Az alak bonyolult kódot kopogott el a sötét asztalosmunkán. Kinyílt egy aprócska, rácsos kukucskáló és kilesett egy gyanakvó szem.

— „A jelentőségteljes bagoly huhog az éjben” — mondta a látogató, megpróbálva kicsavarni az esővizet a köntöséből.

— „Mégis számos szürke úr megy búsan gazdátlan férfiakhoz” — intonálta egy hang a rács másik oldalán.

— „Éljen, éljen a fránya bányakánya lánya” — riposztozta a csöpögő alak.

— „A fejszés számára minden hozzá folyamodó ugyanolyan magas”.

— „Mégis, kétségnek nélküle, rózsa rejlik a tövisben.”

— „A jó anya paszulylevest készít a kóbor fiúnak” — jelentette ki a hang az ajtó mögött.

Csönd támadt, amit csak az eső neszezése tört meg. Aztán a látogató megszólalt:

— Mi?

— „A jó anya paszulylevest készít a kóbor fiúnak”.

Újabb, hosszabb csönd követte ezt. Aztán a nedves alak azt mondta:

— Biztos vagy benne, hogy nem a rosszul épített torony remeg rémesen a lepke közeledésétől?

— Ugyan, dehogy! Paszulyleves, az jön. Sajnálom.

Az eső kérlelhetetlenül sziszegett a zavart némaságban.

— És mi van a bekalickázott bálnával? — érdeklődött az elázott látogató, megkísérelve a bepréselődést a rettenetes bejárat kínálta csekély menedékbe.

— Mi van vele?

— Hát, ha mindenáron tudni akarod, nem szabadna semmit se tudnia a tátongó mélységről.

— Ó, a bekalickázott bálna! Akkor te az Ében Éj Megvilágosult Hittestvéreit keresed. Három ajtóval arrébb.

— Akkor ti kik vagytok?

— Mi Ee Felvilágosult és Ősi Felebarátai vagyunk.

— Azt hittem, ti odaát találkoztok a Szirup utcában — jegyezte meg kicsivel később a vizes fickó.

— Aha. Hát. Tudod, hogy van ez. A lombfűrész klub bérli a termet keddenként. Volt egy kis kavarodás.

— Á! Mindegy, azért köszi.

— Szívesen. — A kukucskáló csattanva bezárult.

A köntösbe burkolt alak egy pillanatig rámeredt, aztán továbbtocsogott az utcán. Valóban volt ott egy másik bejárat Az építő nem vette a faradságot, hogy különösebben megváltoztassa a dizájnt.

Bekopogott. A kis, rácsos tolóablak oldalra száguldott.

— Igen?

— Figyelj, „A jelentőségteljes bagoly huhog az éjben”, rendben?

— „Mégis számos szürke úr megy búsan gazdátlan férfiakhoz”.

— „Éljen, éljen a fránya bányakánya lánya”, oké?

— „A fejszés számára minden hozzá folyamodó ugyanolyan magas”.

— „Mégis, kétségnek nélküle, rózsa rejlik a tövisben.” Itt kinn zuhog az eső. Tudsz róla, igaz?

— Igen — felelte a hang, annak tónusában, aki igenis tud róla, viszont nem áll benne.

A látogató fölsóhajtott.

— „A bekalickázott bálna semmit sem tud a tátongó mélységről” — folytatta. — Ha ettől boldogabb vagy.

— „A rosszul épített torony rémesen remeg a lepke közeledésétől”.

Az esdeklő megmarkolta az ablak rácsát fölhúzta magát és azt sziszegte: — És most engedj be! Teljesen átáztam.

Újabb nedves csönd támadt.

— Az a mélység… tátongót mondtál vagy tántorgót?

— Tátongót mondtam. Tátongó mélység. Amiatt, hogy mély, érted? Én vagyok az, Enyvesujj Testvér.

— Én úgy hallottam, hogy tántorgót mondtál — firtatta a láthatatlan portás óvatosan.

— Figyelj, akarod az átkozott könyvet vagy nem? Nem kell ezt végigcsináljam. Lehetnék otthon is, az ágyamban.

— Biztos vagy benne, hogy tátongó volt?

— Na, ide hallgass, én aztán piszok jól tudom, hogy milyen mély a rohadt mélység — mondta sürgetően Enyvesujj Testvér. — Már akkor is tudtam, amikor te még csak egy nyavalyás neofita voltál. És most kinyitod már végre ezt az ajtót?

— Hát… na, jó.

Az elhúzott reteszek hangja hallatszott. Aztán a hang azt mondta: — Megkérhetnélek, hogy taszíts egyet rajta? A Tudás Kapuja, Amelyen Tudatlanok Nem Léphetnek Át valami szörnyen beragad nedves időben.

Enyvesujj Testvér nekivetette vállát, beljebb erőltette, bepréselte magát, csúnyán nézett Portás Testvérre, és besietett.

A többiek már várták a Belső Szentélyben, körben álltak az olyan emberek szégyenlősségével, akik nincsenek hozzászokva baljóslatú, csuklyás, fekete köntösök viseléséhez. A Legfőbb Nagymester odabiccentett neki.

— Enyvesujj Testvér, ugye?

— Igen, Legfőbb Nagymester.

— Megszerezted, aminek megszerzésére elküldtünk?

Enyvesujj Testvér előhúzott egy csomagot a köntöse alól.

— Pont ott volt, ahol mondtam, hogy lesz — válaszolta — Semmi gond.

— Remek munka, Enyvesujj Testvér.

— Köszönöm, Legfőbb Nagymester.

A Legfőbb Nagymester koppintott kalapácsával, hogy magára irányítsa a figyelmet. A teremben tartózkodók körszerűségbe csoszogtak.

— Megnyitom a Megvilágosult Hittestvérek Egyetlen és Legfőbb Páholyának ülését — zengte. — Be van-é a Tudás Kapuja szorosan zárva az eretnekek és nemtudók elől?

— Totál beragadt — felelte Portás Testvér. — A nedvesség miatt. Jövő héten majd elhozom a gyalum és hamarost…

— Rendben van, rendben van — csattant föl a Legfőbb Nagymester zsémbesen. — Egy sima igen is elég lett volna. Megrajzoltatott-é a hármas kör helyesen és igazul? Itt vagyon-é mindenki, aki Itt Vagyon? És nagyon jól teszi minden nemtudó, ha nincs itt, mert el lészen vive eme helyről és csankja fölhasíttatik, karingója a négy szélbe vettetik, tágyéka számos horoggal széttépetik, és herkentyűje lándzsára tűzetik igen, most meg mi van?

— Elnézést, Megvilágosult Hittestvéreket mondott?

A Legfőbb Nagymester rámeredt a föltartott kezű, társtalan alakra.

— Úgy van, a Megvilágosult Hittestvérek, a szent tudás őrizői oly hosszú ideje, hogy emberemlékezet sem…

— Múlt február óta — vágott közbe Portás Testvér segítőkészen. A Legfőbb Nagymester úgy érezte, hogy Portás Testvér valójában sose fogta föl a dolog lényegét.

— Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat — mondta az aggodalmas alak. — Sajnálom, téves társaság. Biztos rossz helyen fordultam be. Máris megyek, ha nem haragszanak…

— És herkentyűje lándzsára tűzetik — ismételte el a Legfőbb Nagymester nyomatékkal, a háttérben nedves, fajellegű zajokkal, ahogy Portás Testvér megpróbálta kinyitni a félelmetes ajtót — Készen vagyunk nagyjából? Akadnak-é további nemtudók, akik történetesen beugrottak ide, útban valahova máshova? — tette hozzá kesernyés szarkazmussal. — Rendben. Pompás. Annyira örülök. Föltételezem, túlzás lenne megkérdezni, hogy a Négy Őrtornyot elfoglalták-e? Ó, remek. És vette-e valaki a fáradságot hogy a Szentség Nadrágszárát meggyóntassa? Ó, szóval te megtetted. Alaposan? Ellenőrizni fogom, tudod… na, rendben van. És az ablakokat rögzítették-e az Értelem Vörös Béklyóival, ősi előírás szerint? Jól van. Akkor most talán folytathatjuk.

Annak a kissé bosszús küllemével, aki végigfuttatta ujját a legfelső polcon menyénél s várakozása ellenére ragyogó tisztának találta, a Legfőbb Nagymester folytatta.

Micsoda bagázs, mondta magának. Teszetosza banda, akikkel egyetlen másik titkos társaság se érintkezne, még az Autoritás tíz láb hosszú Jogara útján se. Az a fajta, amelyik kificamítja az ujjait még a legegyszerűbb titkos kézfogással is.

Mindazonáltal olyan inkompetensek, akik a siker lehetőségével kecsegtetnek. Hadd szerezze meg a többi társaság a szakavatottakat, a reménykedőket a becsvágyókat, az elbizakodottakat. Ő begyűjti a siránkozó sértődötteket, azokat akik tele vannak kicsinyes rosszindulattal és nehezteléssel, azokat akik tudják, hogy sokra vitték volna, ha csak egyszer is lehetőséget kaptak volna rá. Adjátok nekem azokat akikben a méreg és a bosszúszomj áradása elé gátat emelt az alkalmatlanság és a silány paranoia vékony fala.

Meg az ostobaságé. Mindnyájan letették az esküt, gondolta, de egyetlen lélek sem firtatta, hogy mi az a herkentyű.

— Hittestvéreim — mondta. — Ma éjjel nagy fontosságú ügyeket fogunk megvitatni. Ankh-Morpork megfelelő kormányzása, sőt, mi több, tényleges jövője nyugszik a mi kezünkben.

Mind közelebb hajoltak. A Legfőbb Nagymester érezni kezdte a hatalom ismerős izgalmát. Csüggtek a szavain. Ezért az érzésért érdemes átkozottul nevetséges leplekbe bújni.

— Nem tudjuk-e mindnyájan jól, hogy a város korrupt férfiak rabságában van, akik kövérre dagadnak ebül szerzett jószágaikon, miközben a jobb embereket háttérbe szorítják és tulajdonképpen szolgaságba kényszerítik?

— De bizony tudjuk! — válaszolta Portás Testvér szenvedélyesen, amikor elég idő telt el, hogy ezt lefordítsák fejükben. — Csak a múlt héten, odale’ a Pékek Céhébe’, megpróbáltam kimutatni Kricsli mesternek, hogy…

Nem szempillantással, mert a Legfőbb Nagymester gondoskodott róla, hogy a Hittestvérek csuklyái misztikus sötétbe burkolják arcukat, de azért sikerült neki elhallgattatnia Portás Testvért a puszta fölháborodott némaság által.

— Ám ez nem vala mindig imigyen — folytatta a Legfőbb Nagymester. — Valaha aranykorban éltünk, amikor azokat, akik méltóak valának az irányításra és tiszteletre illendően megjutalmazák. Olyan kor, amikor Ankh-Morpork nem csupán nagy város volt, hanem nagyszerű. A lovagiasság kora. Olyan kor, amikor… igen, Őrtorony Testvér?

Egy testes alak leengedte a kezét — Arról beszél kegyelmed, amikor királyaink voltak?

— Bravó, Testvérem — felelte a Legfőbb Nagymester kissé bosszúsan az értelem szokatlan megnyilvánulásától. — És…

— De azt már sok száz évvel ezelőtt elintézték — jegyzete meg Őrtorony Testvér. — Nem volt valami nagy csata, vagy valami? És azóta csak uralkodó lordjaink vannak, mint a Patrícius.

— Igen. Pompás, Őrtorony Testvér!

— Nincsen több király, ez az, amit megpróbáltam kimutatni — mondta segítőkészen Őrtorony Testvér.

— Ahogy Őrtorony Testvér mondja, a családfa…

— Az adta a nyomravezető jelet, hogy kegyelmed lovagiasságról beszélt — magyarázta Őrtorony Testvér.

— Valóban, és…

— Az együtt jár a királyokkal, a lovagiasság — fűzte a szót Őrtorony Testvér boldogan. — Meg a lovagok is. És akkoriban volt nekik az a…

— Azonban — vágott közbe a Legfőbb Nagymester élesen — egyáltalán nem lehetetlen, hogy Ankh királyainak családfája nem pusztult ki annyira, mint eleddig hitték, és hogy még most is létezik egyenes ági ivadék. Kutatásaim az ősi tekercsek közt imigyen jelzik.

Várakozásteljesen hátradőlt. Azonban nem érte el azt a hatást, amire számított. Valószínűleg sikeresen megbirkóznak a „eleddiggel”, gondolta, de határt kellett volna szabjak az „ivadéknál”.

Őrtorony Testvér megint föltette a kezét.

— Igen?

— Azt mondja kegyelmed, hogy van valamiféle örököse a trónnak, aki valahol létezik? — kérdezte Őrtorony Testvér.

— Igen, lehetséges, hogy így van.

— Aha. Azt szokják csinálni, tudja — jelentette ki Őrtorony Testvér jól értesülten. — Állandóan ez történik. Olvashatni róla. Sarjuk, úgy hívják őket. Örökké távoli vadonokban settenkednek, nemzedékről nemzedékre továbbadják a titkos kardot és anyajegyet és így tovább. Aztán pont mikor a királyságnak szüksége lesz rájuk, fölbukkannak és kirúgják a bitorlókat, akik történetesen a közelbe’ vannak. És akkor általános örömujjongás tör ki.

A Legfőbb Nagymester érezte, hogy leesik az álla. Nem hitte volna, hogy ennyire könnyű lesz.

— Igen, rendbe’ — szólalt meg az alak, akit a Legfőbb Nagymester Vakoló Testvérként ismert — És akkor mi van? Mondjuk azt hogy fölbukkan egy sarjú, odamegy a Patríciushoz és aszongya „Hé, én vagyok a király, itt az anyajegy szabvány szerint és most húzz a búsba!”. Mi lesz akkor vele? A várható élethossza úgy két perc lesz, az lesz vele.

— Nem figyeltél — intette le Őrtorony Testvér. — Az a fő, hogy a sarjúnak akkor kell érkeznie, amikor a királyság veszélybe kerül, nem igaz? Akkor mindenki láthassa, érted? Aztán a vállán viszi a palotába a nép, kézrátevéssel meggyógyít néhány fickót, ad fél szabadnapot mindenkinek, kioszt némi kincset és máris, hogy úgy mondjam, Bob a bácsikád.

— Feleségül kell vegyen egy királykisasszonyt is — egészítette ki Portás Testvér. — Annak következtében, hogy ő egy kondás.

Mindenki ránézett.

— Ki mondta, hogy kondás kell legyen? — tudakolta Őrtorony Testvér. — Sose mondtam, hogy kondás lenne. Mi ez az egész kondás ügy?

— De igaza van — jelentette ki Vakoló Testvér. — Általában valami kondás vagy erdőkerülő vagy hasonló, már a tipikus sarjú. Ahhoz van köze, hogy hogyhíjjákba’ van. Kognitóba’. Úgy kell látszódjon, tudod, hogy alacsony származású.

— Nincs semmi különös az alacsony származásba’ — állította egy nagyon kis termetű hittestvér, aki látszólag semmi másból nem állt, csak egy kicsiny, sétáló fekete köntösből bűzös lehelettel. — Nekem rengeteg alacsony származásom van. Az én családomban a kondásság flancos melónak számít.

— De a te családodban nem folyik királyi vér, Reterátbúvár Testvér — mutatta ki az érvelés hibáját Vakoló Testvér.

— Lehet, hogy igen — duzzogta Reterátbúvár Testvér.

— Na jó — mondta Őrtorony Testvér vonakodva. — Végül is méltányos. Ám a lényeges pillanatban, tudod, az igazi királyok hátralebbentik palástjuk és aszongyák „Ím!” és az ő jellemző királyiasságuk átragyog.

— Pontosan hogyan? — firtatta Portás Testvér.

— …lehet nekünk királyi vérünk — motyogta Reterátbúvár Testvér. — Nincs ahhoz joga senkinek se, hogy aszongya, nekem nem lehet királyi v…

— Nézd, csak átragyog, oké? Az ember rögtön tudhassa, amikor meglátja.

— De előtte még meg kell mentsék a királyságot — szögezte le Vakoló Testvér.

— Ó, hát persze — értett egyet Őrtorony Testvér. — Az a fő dolog, az bizony.

— Na, és mitől?

— …ugyanannyi jogom van, mint bárkinek, hogy lehessen nekem királyi vérem…

— A Patríciustól? — sugallta Portás Testvér.

Őrtorony Testvér, váratlanul a királyi fenségek szokásainak szaktekintélyeként, megrázta a fejét.

— Nem t’om, hogy a Patrícius fenyegetés-e, valójában — mondta. — Mint olyan, nem mondhatni tipikus zsarnoknak. Nem olyan rossz, mint némelyik másik, akik uralkodtak itt. Úgy értem, igazából ő nem nyom el.

— Engem állandóan elnyomnak — szögezte le Portás Testvér. — Kricsli mester, akinél dolgozok, reggel, délbe’, este elnyom, kiabál velem, meg minden. És a nőszemély a zöldségboltba’, hát ő egyfolytában elnyom engemet.

— Úgy van! — helyeselt Vakoló Testvér. — A háziuram valami szörnyen elnyom engem. Dörömböl az ajtón és folyton a lakbért követeli, amivel állítólag tartozok, ami tiszta hazugság. És a szomszédaim egész éjjel elnyomnak. Mondtam nekik, egész nap dolgozok, az embernek kell valamikor egy kis idő, hogy megtanuljon tubán játszani. Ez aztán az elnyomás, pontosan az. Ha én nem nyögök elnyomók sarka alatt, akkor senki se.

— Hát, ha így vesszük… — szólalt meg Őrtorony Testvér vontatottan —, szerintem a sógorom egész idő alatt elnyom engem azzal, hogy van neki az az új lova meg bricskája, amit fogott és megvett. Nekem bezzeg nincs. Úgy értem, hol ebben az igazság? Fogadok, hogy egy király nem hagyná, hogy az ilyen elnyomás folytatódjon, az embereket elnyomja a feleségük azzal, hogy miért nincs nekünk is egy új kocsink, mint a mi Rudinknak, meg ilyesmikkel.

A Legfőbb Nagymester kissé szédelegve hallgatta mindezt. Olyan volt, mintha tudott volna a lavinákhoz hasonló dolgok létezéséről, de még csak álmában se gondolta volna, hogy ha egy apró hógolyót ejt a hegy tetejére, az ilyen döbbenetes eredményhez vezet. Szinte egyáltalán nem is kell majd őket noszogassa.

— Fogadok, hogy egy királynak lenne mit mondania a háziurakról — jelentette ki Vakoló Testvér.

— És törvényen kívülre helyezné azokat, akiknek hivalkodó kocsija van — tódította Őrtorony Testvér. — Valószínűleg amúgy is lopott pénzen vették, énszerintem.

— Azt hiszem — szólt a Legfőbb Nagymester, kissé megcsavarva a dolgot —, hogy egy bölcs király csak azokat helyezné törvényen kívülre, akik, azt mondhatni, nem méltóak a hivalkodó kocsira.

A társalgásban elmélkedő csönd támadt, ahogy az összegyűlt Hittestvérek gondolatban fölosztották a világegyetemet méltóakra és nem méltóakra, s elhelyezték magukat a helyes oldalon.

— Az éppenséggel méltányos lenne — ismerte el lassacskán Őrtorony Testvér. — De igazából Vakoló Testvérnek igaza van. Nem tudom elképzelni, hogy egy sarjú kinyilváníccsa végzetét csak azért, mert Portás Testvér azt hiszi, hogy a nőszemély a zöldségboltban fura pillantásokat vet rá. Nem akartalak megbántani.

— És csal a mérésnél is a piszok! — egészítette ki Portás Testvér. — És…

— Igen, igen, igen — mondta a Legfőbb Nagymester. — Valóban, Ankh-Morpork helyesen gondolkodó népe az elnyomás sarka alatt nyög. Azonban egy király ennél jóval drámaibb körülmények között fedi föl magát. Mint a háború, példának okáért.

A dolgok jól mentek. Bizonyos, ugye, hogy minden önközpontú hülyeségük ellenére egyikük elég értelmes lesz, hogy megtegye a javaslatot?

— Volt valami vén jóslat vagy ilyesmi — állította Vakoló Testvér. — A nagyapám mondta nekem. — A szeme megüvegesedett a drámai visszaemlékezés erőfeszítésétől. — „Biza, a király eljövend Törvényt és Igazságot szolgáltatva, és mást sem ismer, csak az Igazat, és a Népet Védelmezi és Szolgálja a Kardjával.” Nem kell így bámulnotok rám, nem én találtam ki.

— Ó, mi mind ismerjük ezt. És az aztán piszok jó lenne, mi? — tudakolta Őrtorony Testvér. — Úgy értem, mit csinál, belovagol a Törvénnyel meg Igazsággal és így tovább, mint az Apokralipszis Négy Lovasa? Szia, mindenki — cincogta —, én vagyok a király, és az ott Igazság, amint a lovát itatja. Nem valami gyakorlatias, nem? De nem ám. Az ember nem bízhat ósdi legendákba’.

— Mért ne? — érdeklődött Reterátbúvár Testvér zabosan.

— Mer’ legendásak, azér’. Ebből tudhassad — válaszolta Őrtorony Testvér.

— Az alvó királykisasszonyos az jó — jelentette ki Vakoló Testvér. — Csakis egy király tudja fölébreszteni.

— Ne legyél hülye! — mondta szigorúan Őrtorony Testvér. — Nekünk nincs királyunk, szóval nem is lehet királykisasszonyunk. Magától értetődik.

— Na persze, a régi időkben könnyű volt — mesélte boldogan Portás Testvér.

— Mért?

— Mer’ csak meg kellett öljön egy sárkányt.

A Legfőbb Nagymester összecsapta kezét s néma fohászt küldött bármely istenhez, aki történetesen épp odahallgat. Igaza volt ezekkel a fickókkal kapcsolatban. Előbb vagy utóbb zavaros kis elméjük odaviszi őket, ahova szeretnéd, hogy eljussanak.

— Milyen érdekes elképzelés! — trillázta.

— Nem működne — morgott Őrtorony Testvér nyakasán. — Mos’ már nincsenek nagy sárkányok.

— Lehetnének.

A Legfőbb Nagymester megreccsentette ujjízületeit.

— Hogy mondta kegyelmed?

— Azt mondtam, lehetnének.

Őrtorony Testvér csuklyája mélyéről ideges kacagás hangzott föl.

— Mi, valódiak? Óriási nagy pikkelyekkel meg szárnyakkal?

— Igen.

— Olyan lehelettel, mint a nagyolvasztó?

— Igen.

— Olyan hatalmas körömizékkel a lábukon?

— Karmok? Ó, igen. Annyi, amennyit csak akarsz.

— Hogy érti kegyelmed azt, hogy annyi, amennyit csak akarok?

— Bízom benne, hogy ez nem igényel magyarázatot, Őrtorony Testvér. Ha szeretnél sárkányt, lesz sárkányod. Idehozhatsz egy sárkányt. Most. A városba.

— Én?

— Ti mind. Úgy értem, mi — felelte a Legfőbb Nagymester.

Őrtorony Testvér habozott. — Nos, nem is tudom, hogy az igazán jó öt…

— És az minden parancsotoknak engedelmeskedni fog.

Ez elhallgattatta őket. Ez megállította őket. Ez úgy pottyant görényszerű, kicsiny tudatuk elé, mint húskolonc a gyepmestertelepre.

— Meg tudná ezt kegyelmed ismételni? — kérte megfontoltan Vakoló Testvér.

— Irányíthatjátok. Elvégeztethettek vele bármit amit csak akartok.

— Mi? Egy igazi sárkány?

A Legfőbb Nagymester szeme forgott csuklyája elvonultságában.

— Igen, egy igazi. Nem a pöttöm háziállat, a mocsári sárkány. Az eredeti jószág.

— De azt hittem, hogy az, tudja… mittosz.

A Legfőbb Nagymester előrehajolt.

— Azok mitikusak voltak s egyben valóságosak — jelentette ki hangosan. — Egyszerre hullám és részecske.

— Hát ez nekem magas — mondta Vakoló Testvér.

— Akkor majd demonstrálom. A könyvet, légy szíves, Enyvesujj Testvér. Köszönöm. Hittestvéreim, el kell mondjam nektek, hogy amikor kiálltam az oktatást a Titkos Mesterek által…

— A kik által, Legfőbb Nagymester? — kérdezte Vakoló Testvér.

— Mér’ nem figyelsz oda? Sose figyelsz. Azt mondta, a Titkos Mesterek! — dühöngött Őrtorony Testvér. — Tudod, a tiszteletre méltó bölcsek, akik valami hegyen laknak és titokban ők kormányoznak mindent és megtanították neki azt az összes tant meg mindent, és tűzön járnak meg amit akarsz. Múlt héten mesélte. És ő maj’ meg fog minket tanítani, ugye, meg fog, Legfőbb Nagymester? — fejezte be szolgalelkűen.

— Ó, a Titkos Mesterek — bólogatott Vakoló Testvér. — Elnézést. Ettől a misztikus kapucnitól van. Elnézést. Titkos. Már emlékszem.

De amikor majd én uralom a várost, mondta magában a Legfőbb Nagymester, semmi ilyesmit nem fogok eltűrni. Új titkos társaságot fogok alakítani éles eszű és intelligens férfiakból, bár persze nem túl intelligensekből, nem túl intelligensekből. És majd megdöntjük a hideg zsarnokot és megnyitjuk a felvilágosodás és testvériesség és humanizmus új korszakát és Ankh-Morpork utópiává válik és az olyan fickókat, mint Vakoló Testvér, lassú tűzön fogjuk megpirítani, ha bármi beleszólásom is lesz a dolgokba, márpedig lesz. És a herkentyűjét is![2]

— Amikor én, mint mondtam vala, kiálltam a Titkos Mesterek oktatását… — folytatta.

— Akkor volt az, hogy azt mondták kegyelmednek, hogy rizspapíron kell járnia, ugye? — jegyezte meg Őrtorony Testvér csevegő stílusban. — Mindig is azt gondoltam, hogy az a legjobb rész benne. Azóta mindig leszedem a mandulás csókok aljáról. Tényleg döbbenetes. Minden gond nélkül tudok rajta járni. Ez is mutassa, hogy mit tesz, ha az ember rendes titkos társaságba jár, abbiza.

És amikor majd a serpenyőben sül, gondolta a Legfőbb Nagymester, Vakoló Testvér nem lesz egyedül.

— Lépteid a felvilágosodás útján mindnyájunknak jó példával szolgálnak, Őrtorony Testvér — hazudta. — Ám ha folytathatnám… a rengeteg titok között…

— Egyenest a Lét Szívéből — szólt közbe Őrtorony Testvér jóváhagyólag.

— …a Lét, ahogy Őrtorony Testvér mondja. Szívéből, akadt a nemes sárkányok jelenlegi tartózkodási helye is. Az a hit, hogy kihaltak, teljességgel téves. Egyszerűen csak találtak egy új evolúciós niche-t. És onnan ide lehet őket idézni. Ez a könyv… — meglengette — …határozott útmutatást ad.

— Benne van egy könyvbe’? — érdeklődött Vakoló Testvér.

— Nem közönséges könyv. Ez az egyetlen példány. Évekbe telt, míg nyomára akadtam — válaszolta a Legfőbb Nagymester. — Ez a sárkánytan nagy tudósának, Tubal de Malachitnak kézírása. A saját kézírása. Mindenféle méretű sárkányt megidézett. És ti is megtehetitek.

Újabb hosszú, feszengő csönd támadt.

— Ümm — mondta Portás Testvér.

— Tudjátok, szerintem egy kicsit úgy hangzik, mint a… varázslás — közölte Őrtorony Testvér annak ideges tónusában, aki rájött, melyik csésze alatt rejlik a borsószem, de nem szeretné kimondani. — Úgy értem, nem kívánom megkérdőjelezni kegyelmed legfőbb bölcsessegzetét meg minden, de… nos… tudja… varázslás…

A hangja elfúlt.

— Aha — értett egyet nyugtalanul Vakoló Testvér.

— Mer’, ööö, a varázslók, érti, ugye — szólt Enyvesujj Testvér. — Kegyelmed valószínű nem tuggya ezt, miután odafönn randizott a tiszteletre méltó pemetékkel a hegyen, de az itteni varázslók úgy esnek az embernek, mint egy tonna tégla, ha elkapják, hogy ilyesmit csinál.

— Demarkáció, úgy híjják — tódította Vakoló Testvér. — Azaz én nem megyek és babrálok a kauzalitás rejtélyes, összevonódott hogyhíjjákjaival és ők meg nem vakolnak.

— Nem értem, mi a probléma — közölte a Legfőbb Nagymester. Valójában túlontúl jól értette. Ez volt az utolsó gát. Átsegíti apró kis elméjük rajta, s utána markában az egész világ. Elképesztően unintelligens önzésük mindeddig nem hagyta őt cserben, bizonyára most sem fogja…

A Hittestvérek feszengve csoszogtak. Aztán Reterátbúvár Testvér szólalt meg:

— Huh. Varázslók. Ugyan mit tudnak ők a kemény melóról?

A Legfőbb Nagymester nagy levegőt vett. Ah…

A kicsinyes neheztelés hangulata észrevehetően sűrűsödött.

— Semmit, és ez tény — jelentette ki Enyvesujj Testvér. — Csak mászkálnak mindenfele magasra emelt orral, túl jók az olyanoknak, mint mink. Szoktam látni őket, amikor még az Egyetemen dolgoztam. Az ülepük mérföldszéles, én mondom! Szerintetek, rajta lehetne kapni őket, hogy becsületes munkát végeznek?

— Úgy érted, mint például a tolvajlás? — firtatta Őrtorony Testvér, aki sosem rajongott Enyvesujj Testvérért valami nagyon.

— Na persze, aszongyák neked — folytatta Enyvesujj Testvér, hangsúlyosan figyelmen kívül hagyva a megjegyzést —, hogy nem szabad mindenfelé varázsoljál, amiatt, hogy csak ők tudják, hogyan ne zavarják meg az egyetemes harmóniát meg miegymást. Nagy baromság, az én véleményem szerint.

— Háá-át — mondta Vakoló Testvér —, nem is t’om. Úgy értem, ha rosszul állítod össze a keveréket, akkor csak lesz egy csomó nedves vakolat a bokád körül. De ha rosszul varázsolsz egy kicsit, azt mondják, szörnyű izék jönnek elő a lambériából és alaposan eltángálnak téged.

— Aha, de azt a varázslók mondják — jegyezte meg Őrtorony Testvér elgondolkozva. — Sose állhattam őket jómagam, az igazat szólva. Lehet ám, hogy megértettek valami jó dolgot és csak nem akarják, hogy mink többiek is rájöjjünk. Végül is, csak kézlengetés meg kántálás az egész.

A Hittestvérek fontolóra vették mindezt. Könnyen hihetően hangzott. Ha ők leltek volna rá valami jó dologra, ők tuti nem akarnák, hogy bárki más is befurakodjon.

A Legfőbb Nagymester úgy döntött, hogy eljött az idő.

— Akkor hát megegyeztünk, hittestvéreim? Készen álltok, hogy varázslást gyakoroljunk?

— Ó, gyakorlás — sóhajtott föl Vakoló Testvér megkönnyebbülten. — Egyáltalán nem bánom a gyakorlást. Addig, amíg nem kell valóban csináljuk…

A Legfőbb Nagymester ököllel verte a könyvet.

— Úgy értem, hogy valódi varázslatokat végezzünk! Visszahelyezzük a várost a helyes útra! Megidézzünk egy sárkányt! — kiabálta.

Mindnyájan hátraléptek. Aztán Portás Testvér így szólt: — És akkor, ha meglesz nekünk ez a sárkány, a törvényes király föl fog bukkanni, csak úgy?

— Igen! — nyilatkozta a Legfőbb Nagymester.

— Ezt értem — mondta Őrtorony Testvér támogatólag. — Magától értetődik. A sors, na meg a végzet gnómikus működése miatt.

Pillanatnyi habozás után a csuklyák általános bólogatásba kezdtek. Csak Vakoló Testvér tűnt némileg boldogtalannak.

— Háá-áát — jegyezte meg. — Nem fog elhatalmasodni rajtunk, ugye?

— Biztosíthatlak, Vakoló Testvér, hogy akkor hagyod abba, amikor csak akarod — felelte a Legfőbb Nagymester mézesmázosan.

— Hát… na, jó — egyezett bele a vonakodó Testvér. — De csak egy kicsit! Ide tudjuk hozni elég hosszan ahhoz, hogy leégessen, például, egy elnyomó zöldségboltot?

Ah…

Nyert. Újra lesznek sárkányok. És megint lesz király. Nem olyan, mint a régi királyok. Olyan király, aki azt teszi, amit mondanak neki.

— Ez — jelentette ki a Legfőbb Nagymester — azon múlik, hogy mekkora segítséget tudtok nyújtani. Kezdetnek szükségünk lesz bármiféle varázstárgyra, amit csak ide tudtok hozni…

Nem lenne jó ötlet, ha engedné, hogy meglássák, hogy a de Malachit könyv hátsó fele elszenesedett csomó. Nyilvánvaló, hogy a fickó nem volt elég rátermett.

Ő majd sokkal jobban fogja csinálni. És egyáltalán senki sem lesz képes megállítani.

Vihar jött…

Azt beszélik, az istenek szabályosan játszanak a halandók életével. De hogy miféle játszmákat és miért, a tényleges parasztok személyazonosságát, hogy mi a játék, és mik a szabályok — ki tudja?

Legjobb, ha nem is találgatjuk.

Vihar jött…

És hatost dobott.

És most egy kis időre vonuljunk vissza Ankh-Morpork csöpögő utcáiról, pásztázzunk át a Korong reggeli ködén, és állítsuk újra be a fókuszt, rá egy fiatalemberre, aki a városba igyekszik egy jelentősebb hajózási útvonalba sodródó jéghegy szándékának minden nyíltságával, őszinteségével és ártatlanságával.

A fiatalembert Muroknak hívják. Nem a haja miatt, amit apja, a Higiénia végett, mindig rövidre vág. Hanem az alakja folytán.

Ami az a fajta elvékonyodó forma, amit egy fiú tiszta életmóddal, egészséges táplálkozással és teli tüdővel sűrűn beszippantott jó hegyi levegővel szerez. Amikor megfeszíti vállizmait, először más izmoknak kell elhúzódnia útjukból.

Valamint egy kardot is hordoz, amit rejtélyes körülmények között adtak neki. Roppant rejtélyes körülmények között. Ezért aztán meglepetést keltő, hogy valami nagyon nem várt jellegzetessége van ennek a kardnak. Nem varázslatos. Nincs neve. Amikor forgatod, nem teszel szert a hatalom érzetére, csak hólyagokra; az ember azt hihetne, ez olyan kard, amit olyan sokat használtak, hogy megszűnt bármi más lenni a kardság kvintesszenciáján kívül, azaz egy hosszú fémdarab nagyon éles éllel. És egyáltalán nincs ráírva mindenütt valamilyen végzetes rendeltetés.

Ami azt illeti, voltaképpen páratlan a maga nemében.

Vihar jött.

A város csatornái halkan bugyogtak, ahogy az éjszaka törmelékei elsodródtak, egyes esetekben erőtlenül tiltakozva.

Amikor odaért Kadar kapitány fekvő alakjához, a víz kettévált s két áramlatban folyta körbe. Kadar kinyitotta szemét. Egy pillanatig üres békét érzett, mielőtt kotrólapátként megütötték az emlékek.

Rossz nap volt a tegnapi az Őrség számára. Először is, ott volt Herbert Csank temetése. Szegény öreg Csank. Megszegte a csendőrök egyik alapvető szabályát. Nem az a fajta szabály volt, amit bárki olyan, mint Csank, kétszer megszeghet. És így leeresztették az elázott földbe, koporsóján dobolt az eső, s senki más nem volt ott, hogy meggyászolja az egész város legmegvetettebb embercsoportján, az Éjjeli Őrjárat három túlélőjén kívül. Kolon főtörzsőrmester könnyezett is. Szegény öreg Csank.

Szegény öreg Kadar, gondolta Kadar.

Szegény öreg Kadar itt, a kanálisban. Bár ez az, ahonnan elindult Szegény öreg Kadar, akinek víz örvénylik a mellvértje alatt. Szegény öreg Kadar nézi, ahogy a csatorna tartalmának többi része elszivárog mellette. Valószínű, hogy még szegény öreg Csanknak is szebb látványban van most része, gondolta.

Lásukcsak… a temetés után lelépett és lerészegedett. Nem, nem is részeg lett, másik szó, a vége „bb”. Részegebb, az lesz az. Mer’ az egész világ kicsavarodott és elferdült, mint a torzított üveg, csak akkor élesedik vissza, ha a pohár fenekén át nézel rá.

Ez most valami más, mi is az?

Á, igen. Éjjel. Ideje szolgálatba állni. Bár Csanknak már nem. Kell szerezni egy új fickót. Egy új fickó amúgy is jön, nem igaz? Valami pór egy porfészekből. Írt levelet. Valami pók a részegből…

Kadar föladta és visszazuhant. A kanális folytatta az örvénylést.

Fölötte a világító betűk sisteregtek és reszkettek az esőben.

Nem pusztán a friss hegyi levegő juttatta Murokot hatalmas testalkatához. A fölnövekedés egy törpék működtette aranybányában meg a csillék fölvonszolása a felszínre napi tizenkét órás műszakban tuti, hogy szintén hozzájárult.

A fiú meggörnyedve járt. Ezt az okozta, hogy törpék működtette aranybányában nőtt föl, akik azt gondolták, hogy öt láb pont jó magasság a plafonnak.

Mindig is tudta, hogy ő más. Először is, sokkal lehorzsoltabb. Aztán egy nap az apja odajött hozzá, vagyis inkább a derekához, és megmondta neki, hogy valójában ő nem, pedig mindig is úgy hitte, törpe.

Rettenetes dolog csaknem tizenhat évesnek lenni és rossz fajba tartozni.

— Nem szerettük volna elmondani korábban, fiam — közölte az apja. — Tudod, azt hittük, hogy majd kinövöd.

— Mit növök ki? — kérdezte Murok.

— A növést. De most anyád azt gondolja, azaz, mi mindketten azt gondoljuk, ideje, hogy elmenj a saját fajtád közé. Úgy értem, az nem rendes dolog, itt tartani téged bezárva anélkül, hogy lenne veled egymagas társaságod. — Az apja egy meglazult szegecset csavargatott a sisakján, biztos jeleként idegességének. — Ööö — tette hozzá.

— De ti vagytok az én fajtám! — jelentette ki Murok kétségbeesve.

— Egy bizonyos értelemben igen — válaszolta az apja. — Egy másik értelemben, ami sokkal pontosabb és szabatosabb értelem, nem. Értsd meg, ez attól a genetika dologtól van. Szóval esetleg nagyon jó ötlet lenne, ha elmennél és világot látnál.

— Mi, végleg?

— Ó, dehogy! Nem. Természetesen nem. Gyere vissza látogatóba, amikor csak akarsz. De, nos, egy magadkorú legény, leragadva itt lenn… Nem helyes. Tudod. Úgy értem. Nem vagy már gyerek. Az idő nagy részében a térdeden kell csúszkálj, meg minden. Ez nem helyes.

— Hát akkor melyik az én fajtám? — firtatta összezavarodva Murok.

A vén törpe nagy levegőt vett. — Ember vagy — szögezte le.

— Mi, mint Mr. Kencefici? — Mr. Kencefici hetente egyszer fölhajtott ökrösszekerével a hegyre, hogy különféle holmikat cseréljen aranyra. — A Nagy Népből való?

— Hat láb magas vagy, fiam. Ő meg csak öt. — A törpe újra megtekerte a laza szegecset. — Látod, hogy állnak a dolgok.

— Igen, de… de talán csak magas vagyok a magasságomhoz képest — mondta kétségbeesetten Murok. — Végül is, ha lehetnek alacsony emberek, miért ne lehetnének magas törpék?

Az apja barátságosan megveregette fia térdének hátulját.

— Szembe kell nézz a tényekkel, fiam! Sokkal otthonosabban fogod érezni magad a felszínen. A véredben van. És a tető se olyan alacsony. — Nem fogod tudni állandóan kiütni magad az égen, mondta magában.

— Várjunk csak! — kiáltott föl Murok, s becsületes homloka ráncokba gyűrődött a gondolkodás erőfeszítésétől. — Te törpe vagy, nem igaz? És a mami is törpe. Szóval én is törpe kell legyek. Az élet megmásíthatatlan ténye.

A törpe fölsóhajtott. Azt remélte, hogy majd lassan közelíti meg ezt, esetleg néhány hónap leforgása alatt, valahogy tapintatosan közli vele a hírt, de erre már nem volt idő többé.

— Ülj le, fiam! — mondta. Murok leült.

— Lényeg az — kezdte az öreg szerencsétlenül, amikor a fiú nagy, becsületes képe egy kicsit közelebb került az övéhez —, hogy egy nap az erdőben találtunk téged. Ott totyogtál közel az egyik ösvényhez… ümm. — A laza szegecs nyikorgott. A király tovább hazardírozott.

— Lényeg az, tudod… ott voltak azok a szekerek. Lángokban, úgy is mondhatnánk. Meg halottak. Ümm, igen. Rendkívül halott emberek. A banditák miatt. Az a tél nagyon kemény tél volt, mindenféle népség jött a hegyekbe… Szóval persze befogadtunk téged, és aztán, nos, hosszú volt a tél, ahogy már mondtam, és anyád megszokott téged, és, hát, sose jutottunk hozzá, hogy megkérjük Mr. Kenceficit, járjon utána. Hát ennyi az egész szőröstül-bőröstül.

Murok viszonylag nyugodtan fogadta mindezt főképp azért, mert szinte semmit sem értett belőle. Ráadásul, legjobb tudomása szerint az, hogy totyogva találnak rád az erdőben, a gyermekáldás szokásos módja. A törpéket nem tekintik elég idősnek ahhoz, hogy elmagyarázzák nekik[3] a műszaki eljárásokat amíg el nem érik a kamaszkort[4].

— Rendben van, apu — mondta és lehajolt olyan mélyre, hogy egy szintbe kerüljön a törpe fülével. — De tudod, én és… ismered Aranka Kővágót? Ő olyan gyönyörű, a szakálla olyan puha, mint egy, mint egy? egy, egy nagyon puha dolog… jól megértjük egymást és…

— Igen — felelte fagyosan a törpe. — Tudom. Az apja váltott velem egy-két szót. — És az anyja is a te anyáddal, fűzte hozzá magában, s aztán ő váltott velem szót. Rengeteg szót.

Nem mintha nem kedvelnének téged, derék legény vagy és jó munkás, nagyszerű vő lesz belőled. Négy vő, az a gond. És a lány még különben is csak hatvanéves. Ez nem illendő. Nem helyes.

Hallott olyan gyerekekről, akiket farkasok neveltek föl. Eltűnődött, hogy vajon a falkavezérnek kellett-e valaha is ilyen kényes problémát elrendeznie. Talán elvitte a kölyköt valami csöndes tisztásra és azt mondta, Figyelj, fiam, esetleg elmerengtél már, miért nem vagy olyan szőrös, mint mindenki más…

Már megvitatta az ügyet Mr. Kenceficivel. Derék, szolid ember az a Kencefici. Na persze, ismerte az apját is. Meg a nagyapját is, most, hogy jobban belegondol. Az emberek láthatólag nem túl tartósak, valószínűleg attól a rengeteg erőfeszítéstől, hogy olyan magasra kell pumpálják a vért.

— Hát ez tényleg gond, király[5]. Az biztos — mondta az öregember, miközben megosztoztak egy korty pálinkán egy padon a #2-es Tárnán kívül.

— Jelzem, derék gyerek — felelte a király. — Becsületes jellem. Megbízható. Nem kifejezetten lángelme, de ha mondod neki, hogy csináljon meg valamit, nem nyugszik, míg el nem végezte. Engedelmes.

— Levághatná a lábát — javasolta Kencefici.

— Nem a lába az, ami gondot fog okozni — jegyezte meg sötéten a király.

— Á! Na, igen. Nos, abban az esetben, le…

— Nem.

— Nem is — értett egyet Kencefici elgondolkozva. — Hmm. Hát, akkor azt kellene csinálni, hogy egy időre elküldi. Hadd keveredjen emberek közé. — Hátradőlt. — Ami magának itt gondot okoz, király, az egy kacsa — fűzte hozzá sokat tudóan.

— Nem hinném, hogy ezt meg kéne mondjam neki. Úgy áll a dolog, hogy azt sem hajlandó elhinni, hogy ember.

— Úgy értettem, hogy egy csirkék közt fölnövekedett kacsa. Jól ismert tanyaudvari jelenség. Rájön, hogy rohadtul nem tud csipegetni és nem tudja, mi az az úszás. — A király udvariasan hallgatta. A törpék nem foglalkoznak különösebben mezőgazdasággal. — De csak küldje el, hogy lásson egy csomó másik kacsát, engedje, hogy bevizezze a lábát, és többé nem fog jércék után futkosni. És máris, hogy úgy mondjam, Bob a bácsikája.

Kencefici hátradőlt és meglehetősen elégedettnek látszott önmagával.

Ha az életed nagy részét a föld alatt töltöd, nagyon is szó szerint gondolkodó elméd fejlődik ki. A törpék nem tudják, mit kezdjenek a metaforákkal és hasonlatokkal. A szikla kemény, a sötétség sötét. Kezdd el összezavarni az ilyen leírásokat és rögvest nagy bajba kerülsz, ez a törpék mottója. De mivel már kétszáz éve állt szóba emberekkel, a király kifejlesztett egy precíz szellemi eszköztárt, ami csaknem alkalmas is volt az ilyesmik megértésének feladatára.

— Kétségtelenül Erőskarú Bjorn a bácsikám — mutatott rá a tényre meggondoltan.

— Az mindegy.

Szünetet tartottak, mialatt a király mindezt gondos elemzésnek vetette alá.

— Szóval azt mondod — szólalt meg, minden egyes szót mérlegelve —, hogy el kellene küldjük Murokot, hogy kacsa legyen az emberek között, mert Erőskarú Bjorn a bácsikám.

— Rendes gyerek. Bőven akad kilátása egy olyan nagy, erős legénynek, mint ő — jelentette ki Kencefici.

— Hallottam, hogy törpék mennek dolgozni a Nagy Városba — mondta habozva a király. — És pénzt küldenek haza a családjuknak, ami nagyon dicséretes és illő.

— Na, látja! Szerezzen neki egy állást a… a… — Kencefici ihlet után tapogatózott — az Őrségben vagy valahol. Tudja, a dédapám az Őrségben szolgált. Remek állás egy nagydarab fickónak, azt mondta a nagyapám.

— Mi az az Őrség? — kérdezte a király.

— Ó — kezdte Kencefici, annak tétovázásával, akinek családja a legutolsó három nemzedék során nem utazott húsz mérföldnél messzebbre —, ők mindenfelé mászkálnak és gondoskodnak róla, hogy mindenki betartsa a törvényeket és megtegye, amit mondanak neki.

— Ez igen helyénvaló dolog — szögezte le a király, aki, mivel általában ő volt az, aki megmondta, mit tegyenek, nagyon szilárd nézeteket vallott azzal kapcsolatban, hogy mindenki meg is tegye, amit mondanak neki.

— Persze, nem vesznek be akárkit — folytatta Kencefici, emlékei mélyére kotorva.

— Persze hogy nem, ilyen fontos feladatra. Majd írni fogok a királyuknak.

— Nem hiszem, hogy királyuk van — magyarázta Kencefici. — Csak valami pasas, aki megmondja nekik, hogy mit tegyenek.

A törpék királya ezt teljes nyugalommal fogadta. Szerinte ez körülbelül kilencvenhét százalékát jelentette a királykodás meghatározásának.

Murok minden hűhó nélkül fogadta a hírt, ugyanúgy, ahogy az utasításokat a #4-es Tárna újranyitásáról vagy a rönkök fölfűrészeléséről a támfák aládúcolására. Természeténél fogva minden törpe kötelességtudó, komoly, tud írni-olvasni, engedelmes és meggondolt, egyetlen aprócska hibájuk van, a hajlam, hogy egyetlen pohár alkoholtól „Arrrrrrgh!”-t üvöltve rontsanak az ellenségre és lebárdozzák a lábát térdmagasban. Murok nem látott okot arra, hogy más legyen. El fog menni abba a városba — akármi is legyen az —, és férfit faragtat magából.

Csak a legkiválóbbakat veszik be, korábban azt mondta Kencefici. Egy őr kitűnő harcos kell legyen, meg tiszta, gondolatban, szóban és cselekedetben. Ősi anekdotakincse mélyéről az öregember előhalászta a történeteket holdvilágos űzőcskékről a háztetőkön, meg szörnyű összecsapásokról a gonosztevőkkel, amiket dédapja természetesen megnyert, dacára az ellen erős számbeli fölényének.

Murok el kellett ismerje, hogy ez jobban hangzik, mint a bányászás.

Némi fontolgatás után a király levelet írt Ankh-Morpork uralkodójának, tisztelettudóan érdeklődve, vajon szóba jöhetne-e, hogy Murok állást kapjon a város legkiválóbbjai közt.

Abban a bányában ritkán íródott levél. Leállt a munka és az egész klán körbeült tiszteletteljes némaságban, miközben a király tolla sercegett a pergamenen. A nagynénjét fölküldte Kenceficihez, hogy már elnézést kérünk, de nem látna-e esetleg lehetőséget egy kevéske viasz nélkülözésére. A nővérét leküldte a faluba, hogy megkérdezze Mistress Beléndeket, hogy kell abbahagyni az ajánlólevél írását.

Hónapok teltek el.

És aztán megérkezett a válasz. Eléggé piszkos volt, mivel a postát a Kostetőn általában odanyomták annak a kezébe, aki többé-kevésbé a helyes irányba tartott, valamint meglehetősen rövid is. Minden teketóriázás nélkül közölte, hogy Murok kérelmét elfogadták és azonnal jelentkezzék szolgálatra.

— Csak így? — kérdezte. — Azt hittem, lesznek vizsgák meg izék. Hogy lássák, megfelelek-e.

— A fiam vagy — felelte a király. — Tudod, ezt is megírtam nekik. Magától értetődik, hogy meg fogsz felelni. Valószínűleg tiszti matériából gyúrtak.

Előhúzott egy zsákot a trónja alól, kotorászott benne, és megajándékozta Murokot egy fémdarabbal, inkább kard, mint fűrész, de épp csak.

— Ez esetleg jogosan a tiéd — mesélte. — Amikor megtaláltuk a… szekereket, ez volt ott egyedül. Tudod, a banditák. Csak magunk között… — közelebb intette Murokot —, megkértünk egy boszorkányt, hogy nézze meg. Arra az esetre, ha varázskard. De nem az. Azt mondta, hogy ez a legvarázstalanabb kard, amit valaha is látott. Általában egy kicsit varázslatosak, annak okán, hogy olyasmijük van, mint a mágnesesség, azt hiszem. Viszont egész jól ki van egyensúlyozva.

Átnyújtotta.

Aztán tovább kotorászott. — Meg aztán itt van ez is. — Föltartott egy inget — Meg fog óvni téged.

Murok óvatosan kézbe vette. A kostetői birkák gyapjából készült, aminek melegsége és puhasága a disznósörtéével vetekszik. A legendás törpetrikók egyike volt, azoké az atlétáké, amikhez sarokvasak szükségeltetnek.

— Mitől fog megóvni engem? — tudakolta.

— A megfázástól és így tovább — válaszolta a király. — Anyád azt mondja, hogy viselned kell. És, ööö… erről jut eszembe. Mr. Kencefici azt mondta, szeretné, ha beugranál hozzá, mikor leballagsz a hegyről. Van valamije a számodra.

Az apja és az anyja kikísérték, és addig integettek, míg látták. Aranka nem. Ez igazán fura. Az utóbbi időben úgy tűnt, hogy kerüli őt.

Murok fogta a kardot, hátára lendítette, szendvicsek és tiszta alsónemű a hátizsákjában, és a világ, többé-kevésbé, a lába előtt. A zsebébe tette a híres levelet a Patríciustól, a férfitól, aki Ankh-Morpork nagy és remek városát uralja.

Legalábbis az anyja így utalt rá. Határozottan volt a tetején egy fontosnak látszó címerpajzs, de az aláírás valami ilyesminek tűnt: „Farka Kacskaringó, titk., pp”[6].

Mégis, ha voltaképpen nem is maga a Patrícius írta alá, bizonyára olyasvalaki írta, aki neki dolgozik. Valószínűleg a Patrícius legalább tud a levélről. Nagyjában-egészében. Esetleg nem erről a levélről, de valószínűleg általánosságban tud a levelek létezéséről.

Murok állhatatosan legyalogolt a hegyi ösvényeken, megzavarva a dongók felhőit. Némi idő elteltével kihúzta kardját és kísérleti döféseket tett a bűnös fatönkök és az aprócsalán törvénytelen csoportosulásai irányába.

Kencefici kunyhója előtt üldögélt, és száraz gombát fűzött föl egy zsinegre.

— Szia, Murok! — köszöntötte és mutatta az utat befelé. — Alig várod már, hogy a városba érj?

Murok ezt illő módon fontolóra vette.

— Nem — válaszolta.

— Meggondoltad magad, mi?

— Nem. Csak mentem — felelte őszintén Murok. — Nem nagyon gondoltam semmire.

— Apád odaadta a kardot neked, ugye? — kérdezte Kencefici, egy rossz szagú polcon kotorászva.

— Igen. Meg egy gyapjúatlétát, hogy megóvjon a megfázástól.

— Á! Igen, nagyon nyirkos tud lenni odalenn, legalábbis úgy hallottam. Védelem. Az nagyon fontos — megfordult és drámaian hozzátette. — Ez a dédnagyapámé volt.

Az ez egy fura, bizonytalanul félgömb alakú eszköz volt, amit szíjak öveztek.

— Ez afféle parittya? — tudakolta Murok, miután udvarias csöndben megszemlélte.

Kencefici megmondta neki, hogy micsoda.

— Pőc, úgy mint a hal? A póc? — értetlenkedett Murok teljesen megzavarodva.

— Nem. A harchoz van — motyogta Kencefici. — Állandóan viselned kell! Megóvja a legfontosabb szerved, mondhatni.

Murok fölpróbálta.

— Egy kicsit kicsi, Mr. Kencefici.

— Azért, mert, tudod, nem a fejeden kell hordani.

Kencefici folytatta a magyarázatot Murok növekvő elképedésére és azt követően elborzadására. — A dédapám azt szokta volt mondani — fejezte be Kencefici —, hogy ha ez nem lett volna, én se lennék itt.

— Mit értett ezen?

Kencefici tátogott néhányat — Fogalmam sincs — állította gerinctelenül.

Mindenesetre a szégyenletes holmi most Murok hátizsákjának legalján lapult. A törpéknek nem sok dolga van ilyesmikkel. A rémes óvszer olyan világba nyújtott betekintést, ami idegen volt, akár a hold hátsórésze.

Még egy ajándékot kapott Mr. Kenceficitől, egy kicsiny, ám roppant vaskos könyvet, aminek bőrkötése az évek során elfásult.

Az volt a címe: Ankh és Morpork Városok Törvényei és Rendeletei.

— Ez is a dédpapámhoz tartozott — mondta. — Ez az, amit az Őrségnek tudnia kell. Ismerned kell az összes törvényt — folytatta erényesen — ahhoz, hogy jó tiszt lehess.

Talán Kenceficinek emlékeznie kellett volna, hogy Murok teljes életében még soha senki nem hazudott neki, vagy adott olyan utasítást, amit nem kellett teljesen szó szerint érteni. Murok ünnepélyesen átvette a könyvet. Soha nem merült volna föl benne, hogy ha már tiszt lesz az Őrségben, beérje a jó tisztségnél kevesebbel.

Ötszáz mérföldes út volt, és, meglepő módon, eléggé eseménytelen. Az olyan emberek, akik jóval magasabbak hat lábnál és csaknem ugyanilyen szélesek vállban, gyakran utaznak eseménytelenül. Mindenféle népség ugrik eléjük a sziklák mögül, s aztán ilyesmiket mondanak nekik: „Ó! Bocsánat! Azt hittem, valaki más az!”

Az utazás nagy részét olvasással töltötte.

És most előtte állt Ankh-Morpork.

Egy kissé kiábrándító volt. Magas, fehér, a tájkép fölé ágaskodó tornyokra számított, meg zászlókra. Ankh-Morpork nem ágaskodott. Inkább valahogy lapított, a földhöz tapadva, mintha attól félne, hogy valaki kilopja alóla. Sehol se látszottak lobogók.

A városkapuban őr állt. Legalábbis volt rajta páncéling, és az izé, ami aládúcolta őt, lándzsának tűnt. Őrnek kellett lennie.

Murok tisztelgett neki és átadta a levelet. A férfi egy darabig bámulta.

— Mmm? — szólalt meg végül.

— Azt hiszem, látnom kéne Farka Kacskaringó, titk. pp-t — közölte Murok.

— Mi az a pp? — firtatta gyanakodva az őr.

— Jelentheti, hogy Palotába Prompt? — kérdezte Murok, aki maga is törte ezen a fejét.

— Hát, én nem ismerek semmiféle titkot — válaszolta az őr. — Kadar kapitányt keresd az Éjjeli Őrjáratból!

— És hol van a támaszpontja? — tudakolta udvariasan Murok.

— A napnak ebben a szakában én a Szőlőfürtben próbálkoznék, az Aranyélet utcában — felelte az őr. Jó alaposan szemügyre vette Murokot. — Beállsz az Őrségbe, mi?

— Remélem, hogy méltónak bizonyulok, igen — mondta Murok.

Az őr olyan pillantást vetett rá, amit pontatlanul régimódiként írhatnánk le. Voltaképpen kőkorszaki volt.

— Mit követtél el? — érdeklődött.

— Tessék? — lepődött meg Murok.

— Valamit el kellett követned — magyarázta az őr.

— Az apám írt egy levelet — jelentette be büszkén Murok. — Önként jelentkeztem.

— Ezer ördög és pokol! — ámult az őr.

És most újra beköszöntött az éj, s a félelmetes bejárat mögött:

— A Kínzás Kerekei annak rendje s módja szerint forognak? — kérdezte a Legfőbb Nagymester.

A Megvilágosult Hittestvérek odacsoszogtak a körbe.

— Őrtorony Testvér? — érdeklődött a Legfőbb Nagymester.

— Nem az én dolgom a Kínzás Kerekeinek forgatása — motyogta Őrtorony Testvér. — Az a Vakoló Testvér dolga, a Kínzás Kerekeinek forgatása…

— Egy nagy büdös frászt, az én dolgom az Univerzális Vacak Tengelyeinek olajozása — tiltakozott tüzesen Vakoló Testvér. — Mindig aszondod, hogy az én dolgom…

A Legfőbb Nagymester sóhajtott csuklyája mélyén, amikor egy újabb, sokadik vita vette parázs kezdetét. Ebből a troszkából kell majd kikovácsolja a Fölvilágosodás Korát?

— Csak fogjátok be a szátokat, légy szíves! — csattant föl. — Ma éjjel igazából nem lesz szükségünk a Kínzás Kerekeire. Hagyjátok abba, mind a ketten! És most, Hittestvéreim… mind hoztatok varázstárgyakat, ahogy utasítottalak?

Általános mormogás kélt.

— Helyezzétek őket az Idézés Körébe! — parancsolta a Legfőbb Nagymester.

Szánalmas gyűjtemény volt. Hozzatok mágikus tárgyakat, azt mondta nekik. Csak Enyvesujj Testvér mutatott föl valami érdemlegeset. Afféle oltárdísznek látszott, jobb nem kérdezni, honnan. A Legfőbb Nagymester előrelépett és megbökte nagylábujjával a többi cucc egyikét.

— Ez meg — firtatta — mi?

— ’gyamulett — motyogta Reterátbúvár Testvér. — Nagyon hatásos. Vettem egy pacáktól. Garantált. Megvédi az embert a krokodilharapástól.

— Biztos vagy benne, hogy tudod nélkülözni? — tudakolta a Legfőbb Nagymester. Kötelességtudó vihogás hallatszott a többi Hittestvér felől.

— Ebből elég, testvéreim! — vakkantotta a Legfőbb Nagymester megpördülve. — Azt mondtam, hozzatok varázstárgyakat. Nem olcsó bizsukat és szemetet! Jóságos ég, ez a város hemzseg a mágiától! — Lenyúlt. — Mik ezek az izék, az istenek szerelmére?

— Kövek — jelentette ki Vakoló Testvér tétovázva.

— Azt látom. De miért mágikusak?

Vakoló Testvér reszketni kezdett. — Vannak bennük lukak, Legfőbb Nagymester. Mindenki tuggya, hogy a kövek, amikbe’ lukak vannak, varázslatosak.

A Legfőbb Nagymester visszasétált helyére a körben. Magasba emelte karját.

— Rendben, remek, oké — nyilatkozta ernyedten. — Ha ez az, ahogy csinálnunk kell, akkor így fogjuk csinálni. Ha egy hat hüvelykes sárkányt kapunk, mind tudni fogjuk, hogy mi az oka. Ugye, Vakoló Testvér? Vakoló Testvér? Elnézést nem hallottam, mit mondtál. Vakoló Testvér?

— Igent mondtam, Legfőbb Nagymester — susogta Vakoló Testvér.

— Nagyszerű. Mindaddig, amíg ezt mindenki világosan megértette. — A Legfőbb Nagymester megfordult és fölkapta a könyvet.

— És most — jelentette be —, amennyiben mindnyájan készen állunk…

— Ümm — Őrtorony Testvér jámborul fölemelte a kezét. — Mire készen, Legfőbb Nagymester?

— A megidézésre, természetesen. Jó ég, azt hittem volna…

— De kegyelmed nem mondta meg, mit kell csináljunk, Legfőbb Nagymester — nyöszörögte Őrtorony Testvér.

A Legfőbb Nagymester tétovázott. Ez teljesen igaz volt, de nem állt szándékában beismerni.

— Na, persze — mondta. — Az nyilvánvaló. Összpontosítanotok kell a figyelmetek. Gondoljatok erősen sárkányokra — fordította le. — Mindnyájan.

— Ez minden, akkor hát? — firtatta Portás Testvér.

— Igen.

— Nem kell nekünk egy misztikus rumbát kántálni vagy valamit?

A Legfőbb Nagymester rámeredt. Portás Testvérnek sikerült olyan dacosnak látszania az elnyomással szemben, amennyire csak egy fekete csuklyás, anonim árnyék annak látszhat. Nem azért csatlakozott egy titkos társasághoz, hogy ne kántáljon misztikus rúnákat. Már alig várta.

— Megteheted, ha akarod — válaszolta a Legfőbb Nagymester. — És most azt akarom, hogy ti… igen, mi az már megint, Reterátbúvár Testvér?

Az alacsony Testvér leengedte a kezét. — Nem tudok egyetlen misztikus rumbát se, Legfőbb Nagymester. Semmi olyat, amit az ember kántálásnak nevezhetne…

— Akkor zümmögd!

Kinyitotta a könyvet.

Korábban eléggé meglepte, hogy az istenfélő hadoválás oldalai és oldalai után, maga a tényleges Megidézés egyetlen rövid mondat. Nem kántálás, nem egy rövidke költemény, hanem pusztán zagyva szótagok csoportosulása. De Malachit azt állította, hogy ezek a valósághullámokban hoznak létre interferenciamintát, de az ostoba vén bolond valószínűleg csak kitalálta az egészet menet közben. Az a baj a varázslókkal, hogy megpróbálnak mindent bonyolultnak feltüntetni. Semmi másra nincs szükséged, csak akaraterőre. És a Hittestvéreknek abból bőven jutott. Alantas gondolkodású és vitriolos akaraterő, igen, talán tele rosszindulattal, de a maga módján épp elég erőteljes…

Ezúttal nem fognak semmi különlegeset megpróbálni. Valami nem szembetűnő helyen…

Körülötte a Hittestvérek kántálták amit az egyes tagok, a maguk tudása szerint, misztikus dolognak tartottak. Az összhatás valójában egész jó lett, már ha nem hallgattál oda a szavakra.

A szavak. Ó, igen…

Lenézett és hangosan kimondta őket.

Semmi sem történt.

Pislogott.

S amikor újra kinyitotta szemét, sötét sikátorban találta magát, a gyomra csupa tűz, és nagyon dühös volt.

Ez volt Zebbo Muti, Harmadosztályú Tolvaj, életének talán legrosszabb éjszakája, és semmivel se tette volna boldogabbá, ha tudja, hogy egyben ez lesz az utolsó is. Az eső otthon marasztotta az embereket, jócskán elmaradt a kvótájától, s ezért egy kissé kevésbé volt óvatos, mint egyébként lett volna.

Ankh-Morpork utcáin éjnek idején az óvatosság elengedhetetlen. Nincs olyasmi, hogy mérsékelt óvatosság. Vagy nagyon óvatos vagy, vagy halott. Lehet, hogy még járkálsz és lélegzel, de attól még ugyanúgy halott vagy. Járkálj csak, halálraítélt…

Muti meghallotta az elfojtott hangokat a közeli sikátorból, kicsúsztatta bőrborítású ólmosbotját ingujjából, várt, míg az áldozat csaknem befordult a sarkon, előugrott, így szólt „Affené…” és meghalt.

A lehető legszokatlanabb halálnem volt. Senki más nem halt meg ilyen módon évszázadok óta.

Mögötte a kőfal cseresznyepirosan izzott a hőtől, aztán fokozatosan beolvadt a sötétségbe.

Ő volt az első, aki megpillantotta Ankh-Morpork sárkányát. Azonban csekély vigaszt merített ebből a tudásból, mivelhogy halott volt.

— …be! — mondta, és testetlenné vált önmaga lenézett a piciny csontszénkupacra, ami, ezt szokatlan fajta bizonyossággal tudta, az, amiből épp most vált testetlenné. Nagyon különös érzés volt saját földi maradványainak látványa. Nem találta annyira elborzasztónak, mint amennyire hitte volna, ha megkérdik, mondjuk, tíz perccel korábban. A ráeszmélést arra, hogy halott vagy, jelentősen enyhíti a tény, hogy tudatára ébredsz, te még mindig ott vagy, hogy rádöbbenhess, halott vagy.

A szemközti sikátor újra üres volt.

— Hát ez nagyon furcsa volt — jegyezte meg Muti.

VALÓBAN RENDKÍVÜL SZOKATLAN.

— Maga is látta? Mi volt ez? — Muti fölnézett az árnyékból kiemelkedő sötét alakra. — És egyáltalán, ki maga? — fűzte hozzá gyanakvóan.

HÁRMAT TALÁLGATHATSZ, szólt a hang.

Muti rámeredt a csuklyás alakra.

— Nahát! — kiáltotta. — Aszittem, hogy a magamfajta fickókér’ nem gyün el.

ÉN MINDENKIÉRT ELJÖVÖK.

— Úgy értettem, hogy… nem, izé, személyesen.

NÉHA. KÜLÖNLEGES ALKALMAKKOR.

— Aha. Hát — jelentette ki Muti — ez tényleg az, az tuti! Úgy értem, úgy nézett ki, mint egy kurva sárkány! Mit tehet az ember? Nem számíthat arra, hogy a sarkon túl sárkányra bukkan!

ÉS MOST, HA LENNÉL SZÍVES, ERRE TESSÉK… mutatta a Halál, csontkezét Muti vállára téve.

— Tudja, egy jövendőmondónő egyszer azt mondta nekem, hogy ágyban fogok meghalni, párnák közt, körbevéve gyászoló dédunokáimmal — mesélte Muti s követte az impozáns alakot. — Erről mit gondol, he?

AZT, HOGY TÉVEDETT.

— Egy kurva sárkány — morogta Muti. — És tűzokádó is! Sokat szenvedtem?

NEM. VOLTAKÉPPEN AZONNAL MEGHALTÁL.

— Akkor jó! Nem szívesen gondoltam volna arra, hogy sokat szenvedtem. — Muti körbenézett. — Most mi lesz? — tudakolta.

Mögöttük az eső belemosta az apró fekete hamukupacot a sárba.

A Legfőbb Nagymester kinyitotta szemét. A hátán feküdt. Reterátbúvár Testvér épp azon volt, hogy szájból szájba lélegeztesse. Maga a gondolat elég volt ahhoz, hogy bárkit visszarántson a tudatvesztés határáról.

Fölült, megpróbálva lerázni magáról az érzést, hogy sok tonnát nyom és pikkelyek borítják.

— Megtettük — suttogta. — A sárkány! Eljött! Éreztem!

A Hittestvérek egymásra pislogtak.

— Mink semmit se láttunk — közölte Vakoló Testvér.

— Én lehet, hogy láttam valamit — jelentette ki lojálisan Őrtorony Testvér.

— Nem, nem itt — csattant föl a Legfőbb Nagymester. — Aligha akarnátok, hogy itt teremjen, nem igaz? Odakint volt, a városban. Csak egy pár másodpercre…

Odamutatott. — Nézzétek!

A Hittestvérek bűntudatosan megfordultak, minden pillanatban a megtorlás tüzes lángcsóvájára számítva.

A kör közepén a varázstárgyak lágyan szétporladtak. Ahogy figyelték, Reterátbúvár Testvér amulettje épp porrá omlott.

— Kiszáradtak — suttogta Enyvesujj Testvér. — No de ilyet!

— Három talléromba’ volt az a zamulett — morogta Reterátbúvár Testvér.

— De bebizonyosodott, hogy a dolog működik! — szögezte le a Legfőbb Nagymester. — Nem értitek, ti bolondok? Működik! Meg tudunk idézni sárkányokat!

— Lehet, hogy kissé költséges lesz varázstárgyakba’ — kételkedett Enyvesujj Testvér.

— …három tallér, annyi volt. Nem szemét…

— A hatalom — morrant a Legfőbb Nagymester — nem olcsó.

— Nagyon is igaz — bólintott Őrtorony Testvér. — Nem olcsó. Nagyon igaz. — Megint az elhasznált mágia kis halmára pillantott. — Nahát! — örvendezett. — Megtettük, ugye? Csak fogtuk magunk és piszok jót varázsoltunk, nem igaz?

— Látjátok? — diadalmaskodott Enyvesujj Testvér. — Monttam, hogy nem nagy ügy!

— Mindnyájan kivételesen jól csináltátok — bátorította őket a Legfőbb Nagymester.

— …hat tallér lett vón, de aszondta a pasi, hogy bár ezzel ráteszi a kést a saját torkára, de odaaggya nekem háromér’…

— Aha — tódította Őrtorony Testvér. — Remekül rájöttünk a nyittyára! És egyáltalán nem is fájt! Igazi varázsolást csináltunk! És nem t’om meg állni észrevétel nélkül, Vakoló Testvér, de meg se ettek a lambériából kimászó fogtündérek.

A többi Hittestvér biccentett. Igazi varázslás. Semmiség. Mindenki jól teszi, ha ezentúl résen lesz.

— De várjunk csak egy percet — szólalt meg Vakoló Testvér. — Hova ment az a sárkány? Úgy értem, tényleg megidéztük vagy se’?

— Képzeltem, hogy ilyen hülyeséget fogol kérdezni — jegyezte meg Őrtorony Testvér homályosan.

A Legfőbb Nagymester lesöpörte a port misztikus köntöséről.

— Megidéztük — nyilatkozta —, és eljött. De csak annyi időre, míg tartott a varázserő. Aztán visszament. Ha azt akarjuk, hogy tovább maradjon, akkor több mágiára lesz szükségünk. Megértettétek? Ez az, amit szereznünk kell.

— …három tallér, amit egyhamar nem fogok viszontlátni…

— Hallgass!

Lord Vetinari, Ankh-Morpork Patríciusa, kezével eltakarta szemét.

— Hogy mit csinált?

— Végig masíroztatott az utcákon — válaszolta Urdo van Pad, a Tolvajok, Zsebmetszők, Betörök és Társult Szakmák Céhének jelenlegi Elnöke. — Fényes nappal! — Néhány lépést tett a Patrícius komor hivatali széke felé és ujját rázta.

— Tudja nagyon jól, hogy jócskán a Költségvetésen belül maradtunk — szögezte le. — Hogy így megalázzanak! Mint valami közönséges bűnözőt! Jobb lesz, ha teljes elégtételt kapok, vagy megint sztrájkkal kell megbirkózzék! Rá fogunk kényszerülni természetes polgári felelősségérzetünk dacára — tette hozzá.

Az ujj volt az. Az ujj hibának bizonyult. A Patrícius fagyosan meredt az ujjra. Van Pad követte pillantását, s gyorsan leengedte az ujját. A Patrícius nem az az ember, akire csak úgy rázhatod az ujjad, hacsak nem akarod, hogy a végén csak kilencig tudj számolni.

— És azt mondja, egyetlen személy tette ezt? — kérdezte Lord Vetinari.

— Igen! Azaz… — Van Pad habozott.

Tényleg furcsán hangzott, most, hogy elmondja valakinek.

— De magukból sok száz volt ott benn — jelentette ki nyugodtan a Patrícius. — Bandában szoktak egy követ fújni, ha szabad ezt mondanom.

Van Pad egymás után többször szólásra nyitotta száját, majd becsukta. Az őszinte válasz ez lett volna: igen, és ha bárki beosont volna és a folyosókon settenkedik, pórul járt volna. Az a mód, ahogy a fickó bevonult, mintha övé lenne a hely, az tévesztett meg mindenkit. Az meg a tény, hogy folyamatosan ütötte a népet és azt mondta nekik, hogy Térjenek jó Útra.

A Patrícius biccentett.

— Foglalkozni fogok az üggyel pillanatnyilag — mondta. Remek ez a szó. Mindig elbizonytalanítja az embereket. Sose voltak egész biztosak, vajon úgy értette-e, hogy azonnal foglalkozni fog vele, vagy majd röviden teszi. És soha senki nem merte megkérdezni.

Van Pad visszatáncolt.

— Teljes elégtétel, ne feledje! Fönn kell tartsam a pozícióm — tette hozzá.

— Köszönöm. Ne hagyja, hogy föltartsam — udvariaskodott a Patrícius, ismét egyéni fordulatot adva a beszélt nyelvnek.

— Helyes. Jó. Köszönöm. Rendben van — felelte a tolvaj.

— Elvégre, olyan rengeteg tennivalója van — folytatta Lord Vetinari.

— Nos, természetesen úgy van. — A tolvaj tétovázott. A Patrícius utolsó megjegyzésében fullánkok rejlettek. Azon kapja magát az ember, hogy várja, mikor fog belédöfni.

— Ööö — nyögte, valami nyomravezető jelben reménykedve.

— Mármint olyan sok ügy intézésével kapcsolatban.

Pánik szállta meg a tolvaj arcvonásait. Randomizált bűntudat árasztotta el tudatát. Nem arról volt szó, hogy mit követett el, hanem az volt a kérdés, melyikre jött rá a Patrícius. A férfinak mindenütt van szeme, bár egyik sem olyan félelmetes, mint az a fagyoskék, pont az orra fölött.

— Én, ööö, nem egészen tudom követni… — kezdte.

— Különös céltárgyválasztás. — A Patrícius fölemelt egy ív papírt. — Például, egy kristálygömb, egy jövendőmondó tulajdona a Csellengés utcából. Egy kicsiny kegyszer Offler, a Krokodilisten, templomából. És így tovább. Limlomok.

— Sajnálom, de tényleg nem tudok… — mondta a főtolvaj. A Patrícius előrehajolt.

— Csak nem engedély nélküli tolvajlás? — kérdezte.[7]

— Máris utána fogok nézni! — dadogta a főtolvaj. — Számíthat rá!

A Patrícius édesen rámosolygott. — Tudom, hogy számíthatok rá — közölte. — Köszönöm a látogatást. Ne habozzék távozni!

A tolvaj kisasszézott. Mindig így megy ez a Patríciussal, merengett keserűen. Eljössz hozzá egy teljesen ésszerű panasszal. És a következő pillanatban háttal somfordálsz kifelé, hajlongva, és már az megkönnyebbülést okoz, hogy szabadultál. Oda kell ítéld a pálmát a Patríciusnak, ismerte el kelletlenül. Ha nem teszed, úgyis küldi az embereit, hogy fogják és vegyék el.

Amikor elment, Lord Vetinari megrázta a kicsiny bronzcsöngőt, ami a titkárát rendelte be. Az illető neve, kézírása ellenére, Farkas Rossab. Megjelent. Kivont pennával.

Azt meg kell hagyni, hogy Farkas Rossab nett. Mindig azt a benyomást keltette, hogy épp most készült el. Még a haja is annyira le volt simítva és beolajozva, hogy úgy nézett ki, mintha csak rá lenne festve.

— Úgy tűnik, az Őrségnek valami baja van a Tolvajok Céhével — közölte a Patrícius. — Van Pad itt járt és azt állította, hogy az Őrség egyik tagja letartóztatta őt.

— Mi okból, uram?

— Nyilván mert tolvaj.

— Az Őrség egy tagja? — firtatta a titkár.

— Tudom, tudom. De legyen szíves, intézze el, jó?

A Patrícius magában mosolygott.

Mindig nehéz volt Lord Vetinari ugyancsak egyedi humorának mélyére hatolni, ám a kivörösödött képű, mérges tolvaj látványa újra meg újra fölmerült benne.

A Patrícius egyik legnagyszerűbb hozzájárulása Ankh-Morpork megbízható működtetéséhez, még kormányzásának elején, az ősi Tolvajok Céhének törvényesítése volt. A bűnözés mindig is létezett, így érvelt, s ennél fogva, ha már mindenképp lennie kell, akkor legalább legyen szervezett bűnözés.

És így a Céhet fölbátorította, hogy bújjon elő az árnyékból s építsen nagy Céhházat, foglalja el helyét a városi banketteken, s hozzon létre gyakorlóiskolát — ahol a részvevők fizetett munkaidőben okulhatnak —, Városi igazolványokat meg Céhbizonyítványokat meg mindent. Az Őrség fölszámolásáért cserébe a tolvajok — megpróbálva megőrizni komolyságuk — beleegyeztek, hogy az évenként meghatározandó szinten tartják majd a bűnözést. Ily módon mindenki tud majd előre tervezni, jelentette ki Lord Vetinari, és a bizonytalanság egy része eltávolítható abból a káoszból, ami az élet.

És aztán, egy kicsivel később, a Patrícius ismét berendelte a főbb tolvajokat és azt mondta, ó, mellesleg van még valami más is. Na már most, mi is volt az? Á, igen…

Tudom, hogy kik vagytok. Tudom, hogy hol laktok. Tudom, hogy milyen lovon lovagoltok. Tudom, hova jár a feleségetek fodrászhoz. Tudom, hogy azok az édes gyermekeitek, mennyi idősek is most, szavamra, hogy repül az idő, tudom, hogy hol játszanak. Szóval ne feledjétek el, amiben megegyeztünk, rendben? És mosolygott.

Ők is azt tették. Ímmel-ámmal.

És valójában kiderült, hogy ez mindenki szempontjából igen kielégítő. A főtolvajok nagyon rövid idő alatt pocakot eresztettek és elkezdtek címerpajzsot csináltatni maguknak, és füstös odúk helyett, amiket amúgy se kedvelt senki, tisztes épületekben találkozni. Számlák és elismervények szövevényes rendszere gondoskodott arról, hogy, noha mindenki részesült a Céh figyelmében, senkinek se jusson túl sok belőle, és ez nagyon is elfogadható volt — legalábbis azoknak a polgároknak, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a Céh által kért, igazán méltányos felárat a zavartalan életért. Volt erre egy fura, külföldi szó: biztos-irtási-köszvény. Senki se tudta, hogy eredetileg mit is jelentett, de Ankh-Morpork a magáévá tette.

Az Őrségnek ez nem tetszett, de az a puszta igazság, hogy a tolvajok sokkal jobban csinálták a bűnmegelőzést, mint az Őrség valaha is. Elvégre, az Őrség kétszer olyan keményen kellett dolgozzon, hogy csak egy kicsit is csökkenjen a bűnözés, míg ellenben a Céhnek csupán annyit kellett tennie, hogy valamivel kevesebbet dolgozik.

És így a város fölvirágzott, miközben az Őrség, mint egy haszontalan nyúlvány, egy maréknyi munkaképtelenre sorvadt, akiket szellemi képességei teljes birtokában senki soha nem venne komolyan.

Az lenne az utolsó dolog a tőlük megkívánt teendők közül, hogy fejükbe vegyék a bűnözés elleni harcot. Ám a főtolvajt hátrányos helyzetben látni mindig megéri a kellemetlenséget, a Patrícius úgy érezte.

Kadar kapitány rendkívül tétován kopogott az ajtón, mert minden egyes koppantás visszhangzott a koponyájában.

— Szabad!

Kadar levette sisakját, hóna alá gyömöszölte, s belökte az ajtót. A nyikorgás tompa fűrész volt egyenesen a homloklebenyén át.

Mindig kényelmetlenül érezte magát Farkas Rossab jelenlétében. Ami azt illeti, Lord Vetinari jelenlétében is kényelmetlenül érzi magát — de az más, az visszavezethető a származásra. Na meg persze a közönséges félelemre. Míg ellenben Rossabot Gyehennabeli gyerekkoruk óta ismeri. A fiú már akkor is nagy reményekre jogosított. Sose volt bandavezér. Sose bandavezér. Nem volt meg ahhoz se az állóképessége, se az ereje. És, különben is, mi a pláne a bandavezérségben? Minden bandavezér mögött ott tolong két helyettes az előléptetésért acsarogva. A bandavezérség nem hosszú távú kilátásokkal kecsegtető állás. Viszont minden bandában van egy sápadt ifjú, akinek megengedik a csatlakozást, mert ő az, aki mindig előáll az okos ötletekkel, általában öregasszonyokkal és be nem zárt boltokkal kapcsolatban; ez volt Rossab természetadta helye a dolgok rendjében.

Kadar akkoriban a középmezőnybe tartozott, a fejbólintó-jános fejhangú megfelelője. Vézna kiskölyökként emlékezett Rossabra, aki mindig mögöttük, a sarkukban járt, megörökölt naciban, afféle szökellő, fura járással, amit azért talált ki, hogy lépést tudjon tartani a nagyobb fiúkkal, s örökké friss ötletekkel hozakodott elő, meggátolandó, hogy elfoglaltság híján a többiek szövetkezzenek ellene, ami egyébként a szokásos fölüdülést jelentette, ha semmi érdekesebb nem adódott. Remek kiképzés volt ez a felnőttkor viszontagságaira, és Rossab ügyessé vált benne.

Igen, mindketten a csatornában kezdték. De Rossab fölküzdötte magát onnan, míg ellenben ő, Kadar, maga ismerné el elsőként, csupán mellette küzdötte magát végig. Minden alkalommal, amikor úgy tűnt, egyről-kettőre jut, megmondta a véleményét, vagy rosszat szólt. Általában mindkettőt egyszerre.

Ez volt az, amitől kényelmetlenül érezte magát Rossab körül. A becsvágy fényes óraművének tiktakolásától.

Kadar sose sajátította el az ambíciót. Az olyasmi, ami csak másokkal esik meg.

— Á, Kadar!

— Uram — mondta Kadar kifejezéstelenül. Meg se próbált tisztelegni, nehogy hanyatt essék. Azt kívánta, bárcsak lett volna ideje, hogy megigya a vacsoráját.

Rossab az íróasztalán heverő papírok közt kotorászott.

— Fura dolgok zajlanak, Kadar. Attól tartok, komoly panasz van maga ellen — közölte. Rossab nem viselt szemüveget. Ha viselt volna, most szúrósan meredt volna fölötte Kadarra.

— Uram?

— A maga Éjjeli Őrjáratának egyik tagja. Úgy tűnik, letartóztatta a Tolvajok Céhének fejét.

Kadar csöppet megingott, s keményen próbált összpontosítani. Nem állt készen az ilyesmire.

— Sajnálom, uram — jelentette. — Úgy érzem, nem tudtam követni.

— Azt mondtam, Kadar, hogy a maga emberei közül az egyik letartóztatta a Tolvajok Céhének főnökét.

— Az én embereim közül?

— Igen.

Kadar szétszóródott agysejtjei hősiesen megpróbáltak átcsoportosulni. — Az Őrség egyik tagja?

Rossab zordan mosolygott. — Megkötözte és a palota előtt hagyta. Attól tartok, ez egy kissé botrányos. Volt egy cédula is… á… itt van… „Ezt a férfit vádolom a, Bűncselekmény elkövetésére szőtt Összeesküvéssel az 1678-as Általános Bűntettek Törvénycikk 14-es (iii) Paragrafusának alapján, én, Murok Vasolvasztárfi.”

Kadar rábandzsított.

— 14-es iii?

— Kétségtelenül — válaszolta Rossab.

— Az meg mit jelent?

— A leghalványabb fogalmam sincs róla — felelte szárazon Rossab. — És mi van a névvel… Murok?

— De hát mi nem így csináljuk a dolgokat! — fakadt ki Kadar. — Az ember nem mehet és tartóztathatja le a Tolvajok Céhét! Úgy értem, rámenne az egész napunk!

— Szemlátomást ez a Murok másként gondolja.

A kapitány fejét rázta, majd fájdalmasan megvonaglott az arca. — Murok? Nem rémlik semmi.

A homályos meggyőződés hangneme még Rossab számára is elegendőnek bizonyult, aki egy pillanatra zavarba jött.

— Ő eléggé… — a titkár tétovázott. — Murok, Murok — mondta. — Már hallottam ezt a nevet. Láttam leírva. — Az arca kifejezéstelenné vált — Az önkéntes, az volt az! Emlékszik, hogy megmutattam?

Kadar rámeredt. — Nem volt valami levél egy, nem is tudom, törpe… törpétől?

— Úgy van, az egész a közösség szolgálatáról meg az utcák biztonságossá tevéséről szólt. Esdekelt, hogy a fiát találjuk méltónak valami szerény beosztásra az Őrségben. — A titkár az iratok között keresgélt.

— Mit követett el a fiú? — kérdezte Kadar.

— Semmit. Hát ez az. Még a legcsekélyebb vacakságot sem.

Kadar homloka összeráncolódott, miközben gondolatai új fogalom köré alakultak.

— Önkéntes? — firtatta.

— Igen.

— Nem muszájból csatlakozik?

— Csatlakozni akar. És maga azt mondta, hogy biztos valami rossz tréfa, és én azt feleltem, hogy meg kéne próbálkoznunk az Őrségben az etnikai kisebbségekkel. Emlékszik?

Kadar próbált. Nem volt könnyű. Homályosan tudatában volt, hogy azért ivott, hogy feledjen. Az tette az egészet meglehetősen értelmetlenné, hogy már nem tudott visszaemlékezni, mi volt az, amit elfelejtett. A végén csak azért ivott, hogy elfelejtse az iszákosságát.

Az emlékképei kaotikus gyűjteményén, amit többé már meg sem próbált az emlékezet névvel megtisztelni, végighúzott fenékháló nem produkált semmi nyomravezető jelet.

— Azt tenném? — tudakolta tehetetlenül.

Rossab az asztalra tette kezét s előrehajolt.

— Na, idefigyeljen, kapitány — kezdte. — Őlordsága magyarázatot akar. Nem szeretném, ha azt kellene mondanom neki, hogy az Éjjeli Őrjárat kapitányának halvány fogalma sincs róla, mi folyik a, ha szabad ezt a szót a lehető legtágabb értelemben használnom, parancsnoksága alatt álló emberek körében. Az ilyesmi csak gondot okoz, kérdések föltevését meg ilyesmit. Ezt nem akarjuk, ugye? Ugye?

— Nem, uram — motyogta Kadar. Tudata hátsó részében bűntudatosan fölmerült a zavaros emlékkép valakiről, aki komolyan magyaráz neki a Szőlőfürtben. Az csak nem lehetett törpe? Kizárt dolog, mindenesetre, hacsak a törpeség feltételeit nem változtatták meg drasztikusan.

— Persze, hogy nem — értett egyet Rossab. — A régi idők kedvéért. És így tovább. Szóval majd kitalálok valamit, amit őlordságanak mondhatok, és maga, kapitány, elvi kérdést fog csinálni abból, hogy megtudja, mi folyik itt és leállítsa. Adjon egy kurta leckét ennek a törpének arról, hogy mit is jelent őrnek lenni, rendben van?

— Haha — mondta kötelességtudóan Kadar.

— Tessék? — hökkent meg Rossab.

— Ó! Azt hittem, hogy kisebbségi vicc volt Uram.

— Nézze, Kadar, én nagyon megértő vagyok. Az adott körülmények között. Na már most, azt akarom, hogy tűnjön innen és rendezze el ezt a dolgot. Megértette?

Kadar tisztelgett. A fekete búskomorság, amely mindig készenlétben ólálkodott, hogy kihasználja józanságát, mozgatta nyelvét.

— Igenis, titkár úr — szólt. — Gondoskodni fogok róla, hogy a fickó megtanulja, a tolvajok letartóztatása törvényellenes.

Azt kívánta, bárcsak ne mondta volna ki. Ha nem mondana ilyeneket, kedvezőbb helyzetben lenne mostanra, a Palotagárda kapitánya, nagy ember. Az, hogy neki adták az Őrséget, a Patrícius tréfája volt. Ám Rossab már egy újabb iratot olvasott az íróasztalnál. Ha észrevette a szarkazmust, nem mutatta.

— Nagyszerű! — felelte.

Nem csak a magány, hanem a kifordított, hátulról előre életmód. Az bizony, gondolta Kadar.

Az Éjjeli Őrjárat akkor kel, amikor a világ többi része lefekszik, és akkor fekszik le, amikor a tájon átlibeg a hajnal. Az összes időd nedves, sötét utcákon töltöd, az árnyékok világában. Az Éjjeli Őrjárat az olyanfajta férfiakat vonzotta, akik ilyen vagy olyan okból hajlottak az ilyen életvitelre.

Odaért az Őrházhoz, ősi és meglepően nagy épület volt, beékelve egy cserzőműhely és egy gyanús bőrholmikat készítő szabóság közé. Valamikor meglehetősen impozáns lehetett, de mostanra elég nagy részei váltak lakhatatlanná, s csak baglyok meg patkányok járőröztek arra. A bejárat fölött mottó állt a város ősi nyelvén, amelyet mostanra elkoptatott az idő, a korom és a moha, de még ki lehetett venni:

Kolon főtörzsőrmester szerint, aki külföldön is szolgált s ezért a nyelvek szakértőjének tartotta magát, ennek pontos fordítása: „Védelmezni és Szolgálni”.

Igen. Csendőrnek lenni bizonyára jelentett valamit, valaha.

Kolon főtörzsőrmester, gondolta Kadar, miközben bebotladozott a dohos homályba. Ha valaki, hát ő szereti a sötétséget. Kolon főtörzsőrmester harmincévi boldog házasságot köszönhetett annak, hogy Mrs. Kolon egész nap dolgozott és Kolon főtörzsőrmester egész éjjel. Kis cédulák útján érintkeztek. A férj elkészítette asszonya vacsoráját, mielőtt este távozott, s felesége forró, ízletes reggelit hagyott számára a sütőben. Három, már felnőtt gyerekük volt, akik mind, Kadar föltételezte, szerfölött meggyőző kézírás eredményeként jöttek világra.

És Nobbs káplár… nos, bárki, aki hasonlít Nobbyhoz, korlátlan mennyiségű indokkal rendelkezik, hogy ne kívánja, hogy mások lássák. Erről nem is kell mélyebben elgondolkodni. Az egyetlen ok, amiért nem mondhatja az ember, hogy Nobby közel áll az állatvilághoz az, hogy az állatvilág fölkelne és kikérné magának.

Meg aztán persze, ott van ő maga. Csupán alkoholban pácolt rossz szokások szikár, borotválatlan halmaza. És ez az egész Éjjeli Őrjárat. Csak ők hárman. Valaha tucatszám, százszám léteztek csendőrök. És most — csak hárman vannak.

Kadar fölbotorkált a lépcsőn, betapogatódzott az irodájába, beroskadt ősrégi, immár hepehupás párnázású bőrszékébe, matatott a legalsó fiókban, elmarta a palackot, ráharapott a dugóra, megrántotta, kiköpte és ivott. Elkezdődött a nap.

A világ fókuszba úszott.

Az élet csupán vegytani hatások összessége. Egy csöpp itt, egy csepp ott, s rögtön minden más. Csak valamicske erjedt gyümölcslé, s hirtelen még néhány órát létezhetsz.

Valaha, amikor ez még tiszteletreméltó kerületnek számított, a szomszédos borpince reménykedő tulajdonosa jelentős summát fizetett egy varázslónak egy világító cégérért, minden betűje más színű. Mostanra már összevissza működött és néha rövidre záródott a nedvességtől. E pillanatban az E betű rikító rózsaszín volt s véletlenszerűen meg-megvillant.

Kadar már hozzászokott. Úgy tűnt, ez is az élet része.

Egy darabig a villózó fény játékát bámulta a málladó vakolaton, aztán fölemelte szandálos fél lábát, és kétszer súlyosan megdöngette a padlódeszkákat.

Néhány perc múlva távoli zihálás jelezte, hogy Kolon főtörzsőrmester már a lépcsőn vonszolja magát.

Kadar magában számolt. Kolon mindig megállt hat másodpercre a lépcső tetején, hogy kilihegje magát.

A hetedik másodpercben nyílt az ajtó. Megjelent benne a főtörzsőrmester arca, akár a szeptember végi holdtölte.

Az ember így írhatja le Kolon főtörzsőrmestert: az a fajta férfi, aki, ha katonai pályára adja fejét, automatikusan a főtörzsőrmesteri poszt felé gravitál. Nem lehet elképzelni róla, hogy valaha is káplár lehetne. Vagy, ami azt illeti, kapitány. Ha pedig nem katonai pályát választ, akkor különösen alkalmas olyasmire, mint mondjuk a hurkamészáros mesterség; olyan foglalkozásra, ahol a nagy, kivörösödött arc és a hajlam az izzadásra, még zimankós időben is, voltaképpen része a munkaköri leírásnak.

Szalutált, figyelemreméltó gondossággal egy koszos papírdarabot helyezett Kadar íróasztalára, és ott kisimította.

— ’Estét, kapitány! — mondta. — Jelentés a tegnapi incidensekről meg minden. Valamint tartozik négy garassal a teakasszának.

— Mi ez, amit a törpéről hallok, főtörzsőrmester? — kérdezte Kadar nyersen.

Kolon összeráncolta homlokát. — Miféle törpéről?

— Arról, amelyik most lépett be az Őrségbe. A neve… — Kadar habozott — Murok vagy mi.

— Ő? — Kolon eltátotta a száját. — Ő egy törpe? Mindig mondtam, hogy nem lehet megbízni a kis rohadékokban! Teljesen átvert engem, Kapitány úr, a pöttöm vakarcs tuti, hogy hazudott a magasságáról! — Kolon méretista[8] volt, legalábbis ha nála kisebb népségre került a sor.

— Tud róla, hogy a törpe letartóztatta ma reggel a Tolvajok Céhének Elnökét?

— Miért?

— Úgy tűnik, azért, mert a Tolvajok Céhének Elnöke.

A főtörzsőrmester ettől zavarba jött. — És mi abban a bűn?

— Azt hiszem, esetleg nem ártana szót váltanom ezzel a Murokkal — jelentette ki Kadar.

— Még nem látta, uram? — kérdezte Kolon. — Ő azt állította, hogy jelentkezett magánál, uram.

— Én, huh, bizonyára nagyon elfoglalt lehettem akkor. Sok minden nyomta a lelkem — felelte Kadar.

— Igen, uram — mondta udvariasan Kolon. Kadarnak még volt annyi önbecsülése, hogy másfelé nézzen és az aktarétegeket kevergesse az íróasztalán.

— Be kell hozzuk az utcákról, amilyen gyorsan csak lehet — motyogta. — Még a végén be fogja kasztlizni az Orgyilkosok Céhének főnökét, csak mert van pofája embereket gyilkolni! Hol van most?

— Kiküldtem Nobbs káplárral, Kapitány. Azt mondtam, valahogy mutassa meg neki a dolgok csínját-bínját.

— Maga elengedett egy újoncot Nobbyval? — firtatta fáradtan Kadar.

Kolon dadogott. — Hát, uram, gondoltam, tapasztalt ember, Nobbs káplár sok mindent meg tud tanítani neki…

— Akkor hát reménykedjünk, hogy a törpe lassan tanul — vágott közbe Kadar s fejébe nyomta barna vassisakját. — Gyerünk!

Amikor kiléptek az Őrházból, látták, hogy a borkimérés falához létrát támasztottak. A tetején egy testes férfi káromkodott a bajsza alatt, miközben a világító cégérrel küszködött.

— Az E az, ami nem működik rendesen — kiáltott föl neki Kadar.

— Mi?

— Az E. És a T serceg, amikor esik. Ideje, hogy megjavítsák.

— Megjavíccsák? Ó! Igen. Megjavíccsák. Pont azt csinálom, úgy bizony. Megjavítom.

Az őrök eltocsogtak a tócsákon át. Őrtorony Testvér lassan ingatta fejét, aztán figyelmét újfent csavarhúzójának szentelte.

Olyan férfiakat, mint Nobbs káplár, minden fegyveres erőnél találhatni. Noha általában enciklopédikus ismereteik vannak a Szabályzat aprólékos részleteiről, szerét ejtik, hogy sose léptessék őket elő egy esetleges káplári rangnál följebb. Nobbs hajlamos volt a szája sarkából beszélni. Szünet nélkül dohányzott, de a bizarr dolog az, Murok már észrevette, hogy a Nobby által szívott cigaretták gyakorlatilag azonnal csikké válnak, ám csikkek is maradnak korlátlan ideig vagy ameddig a füle mögé nem dugja őket, ami afféle nikotin elefánttemető. Azon ritka alkalmakkor, amikor kivette a cigarettát a szájából, tenyerébe rejtve tartotta.

Kis termetű, karikalábú férfi volt, s határozottan hasonlított egy olyan csimpánzhoz, amit sose hívnak meg a teadélutánokra.

Életkorát nem lehetett meghatározni. De cinizmusban és általános életuntságban, ami az egyéniség afféle radiokarbon-kormeghatározása, hozzávetőleg hétezer éves lehetett.

— Kellemes kis szám, ez az útvonal itt — jegyezte meg, amikor egy nedves utcán ballagtak végig a kereskedők negyedében. Megnyomott egy kilincset. Zárva volt. — Ne tágíts mellőlem — fűzte hozzá —, és majd gondoskodom arról, hogy minden rendbe’ legyen veled. Na most, próbáld meg lenyomni sorba’ a kilincseket az utca másik oldalán.

— Á! Értem, Nobbs káplár. Meg kell nézzük, hogy nem hagyta-e valaki nyitva a raktárát — bólogatott Murok.

— Gyorsan kapcsolsz, fiú.

— Remélem, hogy elcsíphetek egy gonosztevőt a bűncselekmény elkövetése közben — lelkesedett Murok.

— Ööö, aha — mondta Nobby tétován.

— De ha nyitva találunk egy ajtót, föltételezem, ide kell hívjuk a tulajdonost — folytatta Murok. — És egyikünknek itt kell maradnia, hogy őrizze a dolgokat, igaz?

— Ja! — Nobby földerült. — Majd én — ajánlotta. — Cseppet se aggódj miatta! Addig te elmehetsz és megkeresheted az áldozatot. Úgy értem, tulajdonost.

Újabb kilinccsel próbálkozott. Elfordult a markában.

— Otthon, a hegyek közt — mesélte Murok — ha elkapunk egy tolvajt, fölakasztjuk a…

Elhallgatott, szórakozottan zörgetve egy kilincset.

Nobby megmerevedett.

— A minél? — kérdezte elszörnyedve egyszersmind lebilincselve.

— Nem jut eszembe — felelte Murok. — Anyám mindig azt mondta, túl jó az nekik, egyébként is. Lopni Helytelen.

Nobby számtalan híres mészárlást élt túl úgy, hogy ott sem volt. Elengedte a kilincset, s barátságosan megveregette.

— Megvan! — kiáltott Murok. Nobby összerándult.

— Mi van meg?

— Emlékszem, hogy minél akasztottuk föl őket — válaszolta Murok.

— Ó! — rebegte elgyöngülve Nobby. — Minél?

— A városházánál — emlékezett Murok. — Néha napokra. Nem fognak többet lopni, azt mondhatom! És máris Erőskarú Bjorn a bácsikád.

Nobby a falnak támasztotta pikáját és füle rejtekéből előkotort egy cigarettavéget. Egy-két dolgot, döntötte el, tisztázni kéne.

— Miért kellett beállnod az őrök közé, fiú? — érdeklődött.

— Folyton ezt kérdezi mindenki — méltatlankodott Murok. — Nem kellett. Akartam. Majd Férfit fog faragni belőlem.

Nobby sose nézett senkinek egyenesen a szemébe. Döbbenten bámult Murok jobb fülére.

— Úgy értem, nem vagy szökésben semmi elől? — tudakolta.

— Miért akarnék elszökni bármi elől?

Nobby kissé összezavarodott. — Á! Mindig van valami. Talán… talán ártatlanul vádoltak valamivel. Mint például, esetleg — vigyorgott —, esetleg a raktárkészlet rejtélyes módon hiányt mutatott bizonyos tételeknél, és igazságtalanul téged hibáztattak. Vagy találtak bizonyos tárgyakat a cuccodban és nem is tudtad, hogy kerültek oda. Ilyesmi. Elmondhatod a vén Nobbynak. Vagy — bökte oldalba Murokot — tán valami más vót az, he? Serse la femm, eh? Bajba juttattál egy lányt?

— Én… — kezdte Murok, s aztán eszébe jutott, hogy igen, az ember vallja be az igazat, még az olyan fura alakoknak is, mint Nobby, aki láthatólag azt se tudja, mi az. És az igazság az, hogy mindig bajba keverte Arankát, bár hogy pontosan miként és miért, az rejtély maradt. Többé-kevésbé minden alkalommal, mikor távozott a lány meglátogatása után a Kővágó-barlangból, hallotta, hogy az apa meg az anya kiabálnak Arankával. A szülők mindig nagyon udvariasak voltak vele magával, de valahogy már annyi, hogy vele látták, elég volt ahhoz, hogy a lány bajba kerüljön.

— Igen — mondta.

— Á! Gyakorta így van — bólogatott bölcsen Nobby.

— Mindig — értett egyet Murok. — Valójában csaknem minden éjszaka.

— Teringettét! — ámult elismerően Nobby. Lepillantott az Óvszerre. — Hát akkor ezért erőltették rád, hogy viseljed?

— Hogy érted?

— Nos, ne aggódj miatta — jelentette ki Nobby. — Mindenkinek megvan a maga kis titka. Vagy nagy, egyes esetekben. Még a kapitánynak is. Ő csak azért van nálunk, mert egy Nő Dekredálta. Ezt mondja mindig a főtörzsőrmester. Dekredálta.

— Egek! — sóhajtott Murok. Nagyon fájdalmasnak hangzott.

— De én azt hiszem, azér’, mer’ mindig kimondja, ami a szívén fekszik. Eggyel többször mondta ki a kelleténél a Patrícius előtt, azt hallottam. Azt mondta, hogy a Tolvajok Céhe nem más, mint tolvajbanda, vagy valami ilyesmit. Ezért került hozzánk. Igaziból nem t’om. — Spekulálva nézegette a kockaköveket, aztán hozzátette: — Szóval akkor hol laksz, fiú?

— Van egy hölgy, akit Mrs. Maroknak hívnak… — kezdte Murok.

Nobby fuldokolni kezdett a félrenyelt füsttől.

— A Gyehennában? — zihálta. — Ott laksz?

— Ó, igen.

— Minden éjjel?

— Hát, valójában minden nappal. Igen.

— És azért jöttél ide, hogy férfit faragjanak belőled?

— Igen!

— Nem hiszem, hogy szeretnék ott élni, ahonnan jöttél — szögezte le Nobby.

— Figyelj — mondta Murok, aki mostanra már semmit sem értett —, azért jöttem, mert Mr. Kencefici azt mondta, hogy ez a legremekebb állás a világon, a törvény betartatása meg minden. Ez igaz, nem?

— Hát, ööö — felelte Nobby. — Ami azt illeti… úgy értem, a Törvény betartatása… úgy értem, valaha, igen, mielőtt lettek volna a Céhek meg izék… a törvény, valahogy, nem igazán, úgy értem, manapság minden sokkal… ó, nem t’om. Alapjában véve csak rázod a kolompod és lehorgasztod a fejed.

Nobby fölsóhajtott. Aztán dörmögött egyet, lekapta a homokóráját az övéről, belekukucskált a sebesen pergő homokszemcsékre. Visszatette, lehúzta a bőr hangtompítót a kolompja harangnyelvéről, s egyszer-kétszer megrázta, nem túl hangosan.

— Éjfélt ütött már az óra — motyogta —, és minden rendben.

— És ez lenne minden, akkor? — kérdezte Murok, amikor a halk visszhangok elhaltak.

— Többé-kevésbé. Többé-kevésbé. — Nobby gyorsan beleszívott a csikkjébe.

— Csak ennyi? Semmi űzőcske a háztetőkön holdvilágnál? Semmi kandeláberen lengedezés? Semmi ilyesmi? — tudakolta Murok.

— Nem hinném — válaszolta nyomatékosan Nobby. — Én sose tettem semmi olyat. Soha senki nem mondott erről semmit nekem. — Megint szippantott egyet sebtiben. — Az ember akár halálos megfázást szerezhet, a háztetőkön űzőcskézve. Szerintem én maradok a kolompnál, ha te nem bánod.

— Én is megpróbálkozhatok vele? — érdeklődött Murok.

Nobby ekkorra már elvesztette lelki egyensúlyát. Ez lehet az egyetlen oka, hogy elkövette a hibát: szótlanul odanyújtotta a kolompot Muroknak.

Murok néhány másodpercig szemlélgette. Utána erőteljesen meglengette a feje fölött.

— Éjfélt ütött már az óra! — harsogta. — És minden rendbeeeeennnnn!

A visszhangok oda-vissza verődtek az utcán s végül legyűrte őket a rettenetes, sűrű csönd. Valahol több kutya ugatott az éjszakában. Egy csecsemő fölsírt.

— Sssss! — sziszegte Nobby.

— Mért, minden rendben van, nem igaz? — értetlenkedett Murok.

— De nem lesz, ha folytatod a csörömpölést azzal az átkozott kolomppal! Add ide!

— Nem értem! — szólt Murok. — Figyelj, van ez a könyvem, amit Mr. Kencefici adott nekem… — A Törvények és Rendeletek után kotorászott.

Nobby odapillantott, aztán vállat vont. — Sose hallottam ezekről — közölte. — És most fogd be a pofád! Nem akarod folytatni ezt a lármázást Mindenféle népséget idevonzhat. Erre gyere!

Megmarkolta Murok karját és végignógatta az utcán.

— Miféléket? — tiltakozott Murok, miközben eltökélten taszigálták előre.

— Rosszféléket — motyogta Nobby.

— De mi vagyunk az Őrség!

— Rohadtul igaz! És mi nem akarunk olyan emberekbe beleakadni! Jusson eszedbe, mi történt Csankkal!

— Nem emlékszem, mi történt Csankkal! — mondta Murok teljesen összezavarodva. — Ki az a Csank?

— Még a te időd előtt — morogta Nobby. Kissé leeresztett. — Szegény hülye. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna. — Fölnézett és szúrósan Murokra meredt. — És most hagyd ezt abba, hallod? Kezd az idegeimre menni. Még hogy tetves holdvilágos üldözés, még mit nem!

Peckesen lépdelt az utcán. Nobby normális mozgásmódja amolyan oldalgás volt, és az egyszerre peckes lépdelés és oldalgás kombinációja fura hatást eredményezett, mintha egy rák bicegne.

— De, de — szólalt meg Murok — ez a könyv azt írja…

— Nem akarok semmit se tudni semmiféle könyvből — morrant Nobby.

Murok végképp elszontyolodott.

— De a Törvény az… — kezdte.

Csaknem végzetesen félbeszakította egy bárd, ami zúgva száguldott elő egy alacsony kapuból mellette s visszapattant a szemközti falról. Ezt szilánkokra hasadó fa és üvegcsörömpölés lármája követte.

— Hé, Nobby! — mondta Murok sürgetőleg. — Ott verekedés folyik!

Nobby rápillantott a kapura. — Naná, hogy folyik — felelte. — Ez törpebár. A legrosszabb fajta. Kerüld el nagy ívben, fiú. Azok a kis rohadékok szeretik felbuktatni az embert, aztán kirugdaljak belőle mind a tizenkét fajta szart is. Csak gyere szépen tovább az öreg Nobbyval, és ő majd…

Megragadta Murok fatörzsnyi karját. Olyan volt, mintha egy épületet próbálna elvontatni.

Murok elsápadt.

— Isznak a törpék? És verekszenek? — kérdezte.

— Mi az hogy! — felelte Nobby. — Egyfolytában. És olyan szavakat használnak, amiket én még drága jó anyámnak se mondanék! Nem szeretnél összeverekedni velük, kibírhatatlan banda… ne menj be oda!

Senki sem tudja, hogy a törpék, akik otthon a hegyekben csöndes, rendezett életet élnek, miért feledkeznek meg az egészről, amikor beköltöznek a nagyvárosba. Valami hatalmába keríti még a legfeddhetetlenebb vasércbányászt is, és arra készteti, hogy állandóan mellvértet viseljen, bárdot hurcoljon magával, nevét olyasmire változtassa, hogy Torkonragad Sípcsontonrúg, és a komor feledésig leigya magát.

Valószínűleg azért van így, mert annyira csöndes és rendezett életet élnek odahaza. Végül is, valószínűleg az első dolog, amit egy ifjú törpe csinálni szeretne, ha már eljutott a városba, miután hetven évig dolgozott apjának a bánya fenekén, az egy kiadós ital fölhörpintése, s aztán jól elrakni valakit.

A verekedés egyike volt azoknak az élvezetes törpecsetepatéknak, amiknek vagy száz részvevője van, és százötven különféle szövetsége. A sikolyok, átkok és a bárdok kongása a vassisakokon elkeveredett a kandalló melletti részeg csoport hangjával, akik — egy másik törpeszokás — az aranyról daloltak.

Nobby beleütközött Murok hátába, aki elszörnyedve nézte a jelenetet.

— Figyelj, ez így megy minden áldott este — magyarázta Nobby. — Ne avatkozzunk be, ezt mondja a főtörzsőrmester. Ez csak az ő faji népszokásuk vagy valami olyan. Nem zavarhatod meg a faji népszokásokat!

— De, de — dadogta Murok —, ők az én népem. Valahogy. Az szégyenletes, hogy így viselkednek. Mit fog gondolni a világ?

— Azt, hogy nyavalyás kis rohadékok — válaszolta Nobby. — És most, gyerünk innen!

Ám Murok már begázolt a dulakodó tömegbe. Tölcsért formált tenyeréből a szája köré és ordított valamit egy olyan nyelven, amit Nobby nem értett. Voltaképpen bármilyen nyelv, beleértve az anyanyelvét is, beleillett volna ebbe a fentebb említett kategóriába, de ebben az esetben a valami törpéül hangzott el.

— Gr’duzk! Gr’duzk! aaK’ztezem ke bur’kíze tzim?[9]

A verekedés félbeszakadt. Száz szakállas arc bámult föl Murok meggörnyedt alakjára, bosszúságuk meglepetéssel keveredett.

Egy ütött-kopott fedeles fémkupa pattant vissza a fiú mellvértjéről. Murok lenyúlt és szemlátomást minden erőfeszítés nélkül fölkapott egy vergődő alakot.

— J’uk, ydruz-t’rud-eztuza, hudr’zd dezek drez’huk, huzu-kruk ’t b’tduz g’ke’k me’ek b’tduz t’be’tk kce’drutk ke’hkt’d. aaDb’thuk?[10]

Soha egyetlen törpe sem hallott ilyen sok ónyelvi szót olyasvalaki szájából, aki magasabb négy lábnál.

El voltak képedve. Murok letette a vétkes törpét a padlóra. Csupa könny volt a szeme.

— Ti törpék vagytok! — mondta. — A törpéknek nem lenne szabad így viselkedni! Csak nézzétek meg jól magatok! Nem szégyellitek magatokat?

Száz csontkemény áll esett le.

— Úgy értem, csak nézzetek magatokra! — Murok fejét rázta. — El tudjátok képzelni, hogy szegény, öreg, ősz szakállú anyátok, aki odahaza piciny gödrében agyondolgozza magát s azon mereng, vajon fiacskája mit csinál ma éjjel, hogy ő mit gondolna, ha most látna titeket? A ti saját édes jó anyátok, aki először mutatta meg nektek, hogyan forgassátok a csákányt…

Nobby, aki a bejáratnál állt megrémülve és megdöbbenve, ráébredt, hogy az orrfújás és elfojtott szipákolás kórusa egyre hangosabb, ahogy Murok folytatja: — …valószínűleg azt gondolja, hogy bizonyára a fiacskám csöndesen dominózik vagy valami…

Egy törpe a közelben, aki hat hüvelykes vastüskékkel kirakott sisakot viselt, halkan belezokogott a sörébe.

— És fogadok, hogy már régóta nem írt haza egyikőtök se, pedig megígértétek, hogy minden héten fogtok…

Nobby szórakozottan előhúzott egy piszkos zsebkendőt s odanyújtotta egy, a falnak támaszkodó törpének, aki reszketett a bánattól.

— Na, most — jelentette ki kedvesen Murok —, nem akarok senkivel se szigorú lenni, de mostantól minden éjjel erre fogok járni és elvárom, hogy a törpeviselkedés tisztes formáit lássam. Tudom, hogy milyen az, amikor messzire kerültök otthonról, de az ilyesmire nincs mentség. — Megérintette sisakját — G’hruk, t’uk.[11]

Ragyogó mosollyal ajándékozta meg őket, s félig kisétált, félig kiguggolt a kocsmából. Amikor előbukkant az utcára, Nobby megveregette a karját.

— Soha többet ne csinálj velem még egyszer ilyet! — zsörtölődött. — Te a Városi Őrségbe’ vagy! Szóba ne merd hozni nekem ezt a törvény dolgot többet!

— De az nagyon fontos — magyarázta komolyan Murok, Nobby után ügetve, aki beoldalgott egy keskenyebb sikátorba.

— Ám nem annyira, mint az egy darabban maradás! — intette le Nobby. — Törpebárok! Ha van egy csöpp józan eszed, fiú, bejössz velem ide. És hallgass!

Murok fölnézett az épületre, ahova kalauzolták. Egy kissé hátrébb állt az utca sarától. Számottevő ivászat lármája hallatszott bentről. Viharvert cégér lógott az ajtó fölött, ami egy dobot ábrázolt.

— Kocsma, ugye? — kérdezte töprengve Murok. — Ilyenkor is nyitva?

— Miért ne lenne? — válaszolta Nobby, belökve az ajtót. — Átkozottul jó ötlet. A Megfoltozott Dob.

— És még több részegeskedés? — firtatta Murok, aki sietve lapozgatott a könyvben.

— Élénken remélem — felelte Nobby. Odabiccentett a trollnak, akit a Dob kilódítónak[12] alkalmazott. — ’Estét, Detritus! Csak mutatom az új fiúnak a dolgok csínját-bínját.

A troll morgott, s intett kérges karjával.

A Megfoltozott Dob belseje már legendás, mint a leghíresebb rosszhírű kocsma a Korongon, s a város olyan jellegzetessége, hogy, a nemrégiben elvégzett elkerülhetetlen felújítás után, a tulajdonos napokat áldozott az eredeti kosz, korom és a falakat borító, nehezebben azonosítható anyagok patinájának helyreállítására, valamint importált egy tonna előrohasztott gyékényt is a padlóra. A részegek itt a hősök, gyilkosok, zsoldosok, kalandorok és gonosztevők szokásos bandájából tevődnek össze, s csak mikroszkopikus elemezés tudná kimutatni, melyik melyik. Vastag füstgomolyagok lógnak a levegőben, talán azért, hogy elkerülhessék az érintkezést a falakkal.

A társalgás törtrésznyit halkult, amikor a két őr belépett, aztán visszaemelkedett korábbi szintjére. Két cimborája odaintett Nobbynak.

Aki észlelte, hogy Murok szorgoskodik.

— Mi’ csinálsz? — tudakolta. — És csak semmi szövegelés anyákról, oké?

— Jegyzetelek — válaszolta Murok. — Van jegyzetfüzetem.

— Jól van! — mondta Nobby. — Kedvelni fogod ezt a helyet. Én minden éjjel idejövök megvacsorázni.

— Hogy írod azt, hogy „Törvénysértés”? — kérdezte Murok, s lapozott.

— Én aztán sehogy — felelte Nobby a tömegben előretolakodva. A nagylelkűség ritka rohama rontott tudatába. — Mit szeretnél inni?

— Nem hiszem, hogy az igazán rendjén lenne — közölte Murok. — Meg különben is, a Tömény Szesz Öl, Butít és Nyomorba Dönt.

Tudatában volt egy velőkig hatoló pillantásnak a tarkóján, ezért megfordult s egyenesen belenézett egy orangután nagy, jóindulatú, nyájas képébe.

Az orangután a bárpultnál ült, előtte egy pintes korsó s egy tál mogyoró. Barátságosan Murokra emelte poharát, aztán nagyot és szörcsögőset kortyolt, a látszat szerint alsó ajka afféle tapadótölcsérré alakításával, olyan zajt keltve, mintha kiszivattyúznának egy kanálist.

Murok oldalba bökte Nobbyt.

— Van ott egy maj… — kezdte.

— Ki ne mondd! — intette sietősen Nobby. — Ki ne mondd azt a szót! Ő a Könyvtáros. Odafenn dolgozik az Egyetemen. Mindig lejön ide egy lefekvés előtti pohárra esténként.

— És senkinek sincs ez ellen kifogása?

— Má’ mér’ lenne? — firtatta Nobby. — Mindig fizeti a rundját, éppúgy, mint mindenki más.

Murok megfordult s újra megnézte az emberszabásút. Számos kérdés követelt figyelmet, mint például: hol tartja a pénzét? A Könyvtáros elkapta pillantását, félreértette, s szelíden felé tolta a mogyorós tálkát.

Murok kihúzta magát teljes, imponáló magasságában, s tanácskozott a jegyzetfüzetével. A Törvények és Rendeletek olvasásával töltött délután hasznosan eltöltött időnek bizonyult.

— Ki ennek a helyszínnek tulajdonosa, birtokosa, haszonbérlője, avagy fogadósa? — faggatta Nobbyt.

— Mija? — hökkent meg a kis termetű őr. — Fogadósa? Hát, föltételezem, Charley, az ott, ni, a góré ma éjjel. Mért? — Egy nagydarab, erőteljes pasasra mutatott, akinek arcát sebhelyek hálózták be; a hegek gazdája abbahagyta tevékenységét, azaz a piszok egyenletesebb eloszlatását néhány poháron egy nedves rongy segítségével, s cinkosan Murokra kacsintott.

— Charley, ez itt Murok — szólt Nobby. — Rosie Maroknál lakik.

— Mi, minden éjjel? — ámult Charley.

Murok megköszörülte a torkát.

— Ha maga a góré — recitálta —, akkor kötelességem tudatni magával, hogy letartóztatás alatt áll.

— Mi alatt, haver? — érdeklődött Charley, még mindig törölgetve.

— Letartóztatás alatt — ismételte meg Murok — tekintettel a következő, beterjesztett vádpontokra, mégpedig 1)(i) hogy Grunár 18-ik napján vagy akörül, a Megfoltozott Dob nevezetű helyen, a Fémműves utcában, maga a) felszolgált vagy b) fölszolgáltatott szeszes italokat éjjel 12 (tizenkét) óra után, ellentétben az 1678-as Nyilvános Forgalmú Korcsmák (Nyitvatartás) Törvénycikk intézkedéseivel, valamint 1)(ii) hogy Grunár 18-ik napján vagy akörül, a Megfoltozott Dob nevezetű helyen, a Fémműves utcában, maga fölszolgált vagy fölszolgáltatott szeszes italokat a fentebb említett Törvénycikkben lefektetettől eltérő méretű és űrtartalmú ivóedényekben, valamint 2(i) hogy Grunár 18-ik napján vagy akörül, a Megfoltozott Dob nevezetű helyen, a Fémműves utcában, maga megengedte a fogyasztóknak, hogy 7 (hét) hüvelyk hosszúságot meghaladó vágó- és szúrófegyvereket hüvely nélkül viseljenek, ellentétben az említett Törvénycikk Hármas Paragrafusával, valamint 2)(ii) hogy Grunár 18-ik napján vagy akörül, a Megfoltozott Dob nevezetű helyen, a Fémműves utcában, maga fölszolgált szeszes italokat az említett alkoholos italok eladására és/vagy fogyasztására jogosítvánnyal nyilvánvalóan nem rendelkező helyszínen, ellentétben a fent említett Törvénycikk Hármas Paragrafusával.

Halotti csönd támadt, miközben Murok megint lapozott egyet, és folytatta: — Továbbá kötelességem azt is közölni magával, hogy szándékomban áll bizonyítékot szolgáltatni a Törvényszéki Bírák előtt vádemelési tényezőként, tekintettel az 1567-ből származó Nyilvános Gyülekezések (Szerencsejáték) Törvénycikk, az 1433-ból, 1456-ból, 1463-ból, 1465-ből, ööö, és az 1470-től egész 1690-ig terjedő időszakból származó Hatóságilag Engedélyezett Helyiségek (Higiénia) Törvénycikkek, valamint a… — oldalvást a Könyvtárosra sandított, aki azonnal fölismerte a bajt, amikor hallotta közeledni s sietve próbálta kiinni poharát — …az 1673-ból származó Házi és Háziasított Állatok (Tartása és Védelme) Törvénycikk megszegésére.

Az ezt követő csönd a lélegzet-visszafojtott várakozás ritka jellegével rendelkezett, ugyanis az összegyűltek arra vártak, hogy lássák, most mi fog történni.

Charley gondosan letette a poharat, amelynek maszatfoltjait ragyogó fényesre dörgölte, s lenézett Nobbyra.

Nobby arra törekedett, hogy azt színlelje, teljesen egyedül van, s semmiféle kapcsolatban nem áll bárki olyannal, aki esetleg mellette tartózkodik, s véletlenül pont ugyanolyan uniformist visel.

— Hogy értette azt, hogy Törvényszéki Bírák? — faggatta Charley Nobbyt — Nincsenek is Törvényszéki Bírák.

Nobby rémülten vonogatta a vállát.

— Új fiú, mi? — kérdezte Charley.

— Ne csináljon gondot belőle! — javasolta Murok.

— Semmi bajom nincs veled, remélem, tudod — jelentette ki Charley Nobbynak. — Viszont van az a hogyhíjják. Valamelyik éjjel volt itt az a varázsló, az beszélt róla. Afféle görbe oktatóeszköz, tudod? — Láthatólag elgondolkodott egy pillanatra. — Tudásszintmérő grafikon. Az volt az. Egy tudásszintmérő grafikon. Detritus, vonszold ide egy pillanatra azt a nagy, sziklás segged!

Általában ez az az időpont a Megfoltozott Dobban, amikor valaki elhajítja a poharát. És, valójában, pontosan ez is történt.

Kadar kapitány végigrohant a Rövid utcán — a leghosszabb a városban, ami dióhéjban bemutatja a híres, kifinomult morporki humorérzéket —, Kolon főtörzsőrmester mögötte loholt és tiltakozott.

Nobby a Dob előtt állt, egyik lábáról a másikra ugrándozva. Veszély idején volt valami módszere arra, hogy egyik helyről a másikra mozduljon a látszat szerint anélkül, hogy áthaladna a köztes téren, ami megszégyeníthetné bármelyik közönséges anyagmozgató-szalagot.

— Odabe’ verekszik! — dadogta, megragadva a kapitány karját.

— Teljesen egyedül? — kérdezte a kapitány.

— Dehogy, az egész kocsmával! — kiáltotta Nobby, egyik lábáról a másikra szökdécselve.

— Ó!

A lelkiismeret azt mondta: Hárman vagytok. A fiú ugyanazt az egyenruhát viseli. Az embereid egyike. Emlékezz szegény öreg Csankra!

Agya egy másik része, a gyűlölt, megvetett rész, ami azonban képessé tette az elmúlt tíz év túlélését csendőrléte dacára, így szólt: Gorombaság beavatkozni. Kivárjuk, míg befejezi, aztán megkérdezzük, nem kér-e egy kis segítséget. Ráadásul, az Őrség be nem avatkozási politikát folytat, ha verekedésről van szó. Sokkal egyszerűbb utána bemenni és letartóztatni a földön fekvőket.

Csörömpölés hallatszott, amikor egy közeli ablak kirobbant és elhelyezett egy alélt verekedőt az utca szemközti oldalán.

— Azt hiszem — mondta megfontoltan a kapitány —, hogy jobb, ha azonnal akcióba lépünk.

— Helyes — értett egyet Kolon főtörzs —, az ember akár meg is sérülhet, ha itt ácsorog.

Óvatosan egy kicsit arrébb oldalogtak az utcán, ahol a szilánkokra hasadó fa és összezúzódó üveg lármája már nem volt annyira süketítő, s gondosan nem néztek egymás szemébe. A kocsmából időnként sikoltás hallatszott, és hébe-hóba egy rejtélyes zengő hang, mintha valaki térddel rúgna egy gongba.

A kényelmetlenül feszengő csönd tócsájában álltak.

— Kivette már az idei szabadságát, főtörzsőrmester? — kérdezte végül Kadar, előre-hátra billegve sarkán.

— ’Genisuram. Elküldtem az asszonyt Chirmbe múlt hónapba’, uram, hogy meglátogassa a nénikéjét.

— Nagyon kellemes ebben az évszakban, azt hallottam.

— ’Genisuram.

— Az a rengeteg muskátli meg miegymás.

Egy fönti ablakból lezuhant egy alak és összecsuklott a kockakövön.

— Ott van az a virágnapóra, nemdebár? — tudakolta kétségbeesetten Kadar.

— ’Genisuram. Nagyon szép, uram. Az egészet kicsiny virágokból csinálták, uram.

Olyan zaj hallatszott, mint amikor valami ismételten rácsap valami másra valami súlyossal és fából készülttel. Kadar arca megrándult.

— Nem hiszem, hogy a fiú jól érezte vón magát az Őrségbe’, uram — jegyezte meg a főtörzsőrmester kedvesnek szánt hangon.

A Megfoltozott Dob ajtaját olyan gyakran letépték a csetepaték során, hogy nemrégiben különösen megedzett sarokvasakat szereltek föl, s a tény, hogy a következő irdatlan recsegés-ropogás kitépte az egész ajtót és ajtótokot a falból, csak azt mutatja, hogy az erre költött jó csomó pénzt elfecsérelték A törmelék közepén egy alak megpróbált fölemelkedni könyökére, nyögött, és visszarogyott.

— Hát, mintha úgy tűnne, hogy az egésznek… — kezdte a kapitány, és Nobby megszólalt: — Ez az az átokverte troll!

— Micsoda? — hökkent meg Kadar.

— A troll az! Amelyiket az ajtóba szoknak állítani!

Rendkívül óvatosan megközelítették.

Valóban, nem volt más, mint Detritus, a kilódító.

Nagyon nehéz megsebesíteni egy olyan lényt, aki tulajdonképpen mozgó szikla. Azonban úgy látszott, valakinek ez sikerült. Az elesett alak úgy nyögdécselt, mint két összecsapott tégla.

— Ez ám a meglepetés! — jegyezte meg bizonytalanul a főtörzsőrmester. Mindhárman megfordultak, és bekukucskáltak a fényesen megvilágított négyszögön, ahol korábban a bejárat állt. A dolgok határozottan elcsendesedtek odabenn.

— Nem gondolja — mondta a főtörzsőrmester —, hogy a fiú győzött, ugye, nem?

A kapitány kifeszítette állát. — Tartozunk azzal a kollégánknak és csendőrtársunknak — jelentette ki —, hogy kiderítsük.

Vinnyogás hallatszott mögülük. Megfordultak és látták, hogy Nobby fél lábon ugrál, a másikat szorongatva.

— Mi esett magába, ember? — firtatta Kadar.

Nobby fájdalmas hangokat hallatott.

Kolon főtörzsőrmester kezdte érteni. Noha az általános irányzat az Őrség viselkedésében az óvatos meghunyászkodás volt, nem akadt egyetlen olyan tagja sem az osztagnak, aki valamikor ne találta volna magát Detritus öklének rosszabbik végén. Nobby csupán megpróbált törleszteni a legislegjobb, multiverzumszerte elterjedt rendőri hagyományoknak megfelelően.

— Csak fogta magát és belerúgott a troll golyóiba, uram — jelentette.

— Gyalázat! — mondta tétován a kapitány. Habozott. — A trolloknak egyáltalán van golyója?

— Nekem elhiheti, uram.

— Jó ég! — lepődött meg Kadar. — Természet Asszonyság ugyancsak furán rendezi a dolgokat, nem igaz?

— Teljesen igaza van, uram — felelte engedelmesen a főtörzsőrmester.

— És most — szólt a kapitány, kihúzva kardját —, előre!

— ’Genisuram.

— Ez azt jelenti, hogy maga is, főtörzsőrmester! — tette hozzá a kapitány.

— ’Genisuram.

Valószínűleg ez volt a katonai manőverek történetének legelővigyázatosabb előrenyomulása, egészen lenn az alján annak a listának, aminek élén az olyasmik állnak, mint a Könnyűdandár Támadása.

Óvatosan belestek a megerőszakolt ajtónyíláson.

Számos ember terült el az asztalokon, vagy azon, ami az asztalokból maradt. Azok, akik még eddig nem vesztették el eszméletük, határozottan boldogtalannak látszottak emiatt.

Murok a terem közepén állt. Rozsdás láncinge elszakadt, sisakja eltűnt, és kissé oldalvást imbolygott, fél szeme már kezdett földagadni, ám fölismerte a kapitányt, eldobta az erőtlenül tiltakozó pasast, akit addig fogott, és lendületesen szalutált.

— Tisztelettel jelentek harmincegy Rendbontásra tett kihágást, uram, ötvenhat esetben Garázda Viselkedést, az Őrség Biztosának Akadályoztatását Kötelessége Teljesítésében negyvenegy alkalommal, tizenhárom esetben Hatósági Közeg elleni Erőszak Kísérletének bűncselekményét Halált okozó Fegyverrel, hat esetben Bűnös Időhúzást, és… és… Nobby káplár még egyetlen csínt-bínt se mutatott eddig…

Hanyatt esett, összetörve egy asztalt.

Kadar kapitány köhécselt. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy mi a teendő ilyenkor. Legjobb tudomása szerint az Őrség még sosem volt ilyen helyzetben.

— Azt hiszem, hogy kerítenie kéne egy italt neki, főtörzsőrmester — szólalt meg.

— ’Genisuram.

— Meg nekem is.

— ’Genisuram.

— Maga is igyon egyet, miért is ne.

— ’Genisuram.

— És maga, káplár, ha lenne szíves… mit csinál?

— Megmotozomatetemeketuram — hadarta Nobby, fölegyenesedve. — Terhelő bizonyítékokért meg minden.

— A pénzeszacskójukban?

Nobby gyorsan háta mögé dugta a kezét — Sose lehessen tudni, uram.

A főtörzsőrmester rábukkant egy csodával határos módon épen maradt pálinkáspalackra a törmelékben, és tartalmának nagy részét Murok szájába erőszakolta.

— Mit fogunk csinálni ezzel a társasággal, uram? — firtatta a vállán keresztül.

— Halvány fogalmam sincs róla — felelte Kadar és leült. Az Őrség zárkája épp csak elég nagy hat nagyon apró embernek, és általában amúgy is csak olyanok kerültek bele. Míg ellenben ezek…

Kétségbeesetten nézett körül. Ott hevert Nyársbahúzó Nork egy asztal alatt és bugyborékoló hangokat adott ki. Ott volt Böhöm Henri. Ott volt Harácsoló Simony, az egyik legrettegettebb kocsmai verekedő a városban. Mindent egybevetve, rengeteg olyan fickó volt ott, akiknek nem lenne érdemes a közelében lenni, amikor magukhoz térnek.

— Elvághatnánk a torkuk, uram — javasolta Nobby, a hátramaradt csatamezők tucatjainak veteránja. Talált egy körülbelül megfelelő méretű öntudatlan verekedőt, és tűnődve távolította el róla a csizmát, ami egész újnak látszott és körülbelül megfelelő méretűnek.

— Az teljességgel helytelen lenne — közölte Kadar. Nem volt biztos benne, hogyan is kell valójában elvágni egy torkot. Mindezidáig ez sosem merült föl lehetőségként.

— Nem — szögezte le. — Azt hiszem, esetleg elengedhetjük őket egy figyelmeztetéssel.

A pad alól nyögés hallatszott.

— Ráadásul — folytatta sietve — a lehető leghamarabb biztonságos helyre kellene vigyük elesett bajtársunk.

— Van ebbe’ valami — értett egyet a főtörzsőrmester. Nagyot húzott a pálinkából, az idegei megnyugtatása végett.

Kettejüknek sikerült Murokot fölemelni maguk közé, és támolygó lépteit fölirányítani a lépcsőn. Kadar, majd’ összerogyva a teher alatt, Nobbyt keresve körbenézett.

— Nobbs káplár — recsegte —, miért rugdalja az embereket, amikor azok a földön gyengélkednek?

— Ez a legbiztonságosabb módja, uram — felelte Nobby.

Nobbynak valamikor régen meséltek a sportszerű küzdelemről és hogy nem szabad az elhullott ellent ütni, s akkor építő gondolatokat szentelt annak, hogy ezek a szabályok hogyan alkalmazhatóak egy négy láb magas egyén esetében, akiknek gumiszalagszerű izomtónusa van.

— Nos, hagyja abba! Azt akarom, hogy dorgálja meg a gonosztevőket — utasította a kapitány.

— Hogyan, uram?

— Hát… — Kadar kapitány elhallgatott. Akármi legyen, ha tudja. Még sose tett ilyet.

— Csak tegye meg! — csattant föl. — Ugye, nem kell mindent én mondjak meg magának?

Nobby ott maradt egyedül a lépcső tetején. A padló felől általános motyogás és nyögdécselés jelezte, hogy a fickók ocsúdóban vannak. Nobby sebesen gondolkodott. Feddőleg megrázta sajtrudacska ujját.

— Legyen ez számotokra intő lecke! — szólt. — Ne csináljatok ilyesmit többet!

És elfutott.

A szarufák sötétjében a Könyvtáros tűnődve vakarózott. Az élet határozottan telis-tele meglepetésekkel. Érdeklődve fogja figyelni a fejleményeket. Elmélázva meghámozott lábával egy mogyorót, és ellendült, bele a sötétségbe.

A Legfőbb Nagymester magasba emelte kezét.

— Megvannak-é a Végzet Tömjénfüstölői rituálisan fenyítve, hogy elűzendjék a Gonosz és Szabad Gondolkozást ebből a Fölszentelt Körből?

— Aha.

A Legfőbb Nagymester leengedte kezét.

— Aha? — kérdezte.

— Aha — felelte boldogan Reterátbúvár Testvér. — Magam csináltam meg.

— Elvileg azt kellene mondanod „Biza, ó, Legfőbb Lény” — közölte a Legfőbb Nagymester. — Istenek bizony, már épp elégszer mondtam, hogy ha ti nem vagytok hajlandóak átvenni a dolog szellemét…

— Igen, hallgass oda arra, amit a Legfőbb Nagymester mond neked! — intette Őrtorony Testvér szúrós pillantással a megtévedt Hittestvért.

— Órákat töltöttem azoknak a füstölőknek a fenyítésével — morogta Reterátbúvár Testvér.

— Csak folytassa, Ó, Legfőbb Nagymester — kérte Őrtorony Testvér.

— Hát, na jó — mondta a Nagymester. — Ma éjjel megpróbálkozunk egy újabb kísérleti megidézéssel. Bízom benne, hogy szereztetek alkalmas nyersanyagot, ugye, testvéreim?

— …csak sikáltam és csiszetöltem, na, nem mintha köszönetet kapna érte az ember…

— Minden el van sikálva, Legfőbb Nagymester — jelentette Őrtorony Testvér.

Valóban, ismerte el a Legfőbb Nagymester, ez valamivel jobb gyűjtemény. A Hittestvérek nyilvánvalóan igyekeztek kitenni magukért. A díszhelyet egy világító kocsmacégér kapta, amelynek eltávolítása, gondolta a Legfőbb Nagymester, ki kellett volna érdemeljen valamiféle városi kitüntetést. E pillanatban az E betű szörnyű rózsaszín volt s véletlenszerűen meg-megvillant.

— Azt én kerítettem — büszkélkedett Őrtorony Testvér. — Azt hitték, hogy épp megjavítom vagy valami, de fogtam a csavarhúzóm és…

— Igen, remek munka — vágott közbe a Legfőbb Nagymester. — Kezdeményező készségről árulkodik.

— Köszönöm, Legfőbb Nagymester — ragyogott Őrtorony Testvér.

— …ledörzsöltem a bőrt is a tenyeremrő’, tiszta vörös meg repedezett. És még a három talléromat se kaptam sose vissza, senki se nem mondott még annyit se…

— És most — szólt a Legfőbb Nagymester, fölemelve a könyvet — bele fogunk fogni a kezdésbe. Kuss legyen, Reterátbúvár Testvér!

Multiverzumszerte minden városnak van olyan része, ami Ankh-Morpork Gyehennájához hasonlít. Általában a legöregebb rész az, keskeny utcái hűségesen követik a középkori tehenek csapásait a folyóhoz menet, és olyan neveik vannak, mint például Mészárszék, Bérkaszárnya, Csempész Sikátor…

Ankh-Morpork nagy része egyébként is ilyen. Ám a Gyehenna még inkább, afféle fekete lyuk a megrögzött törvénytelenségben. Fogalmazzunk így: még a bűnözők is félve közlekednek ezeken az utcákon. Az Őrség sose teszi ide be a lábát.

Most azonban véletlenül betették. Nem túl szilárdan. Fárasztó éjszaka volt, és sokszor kellett idegeik szilárdításához folyamodniuk. Mostanra olyannyira szilárdak lettek, hogy mind a négyen a másik háromban bíztak, hogy azok majd tartják az irányt, őt meg függőlegesen.

Kadar visszaadta a palackot a főtörzsőrmesternek.

— Szégyellje, je, je — kicsit töprengett — magát! — egészítette ki. — Részeg eggy elöl, elöl, elöljáráró prancsnok jelenlétébe’.

A főtörzsőrmester szólni próbált, de csak esszek sorával tudott előrukkolni.

— Tegye magát őrzetbe’! — parancsolta Kadar kapitány, visszapattanva egy falról. Rámeredt a falazatra. — Ez a fal rám támadt — nyilatkozta. — Hah! Asszed, kemény vagy, he! Hát, én meg a Törvénynek a, a, bisztossa vagyok, jobbhatőlemtudod, és mi nem tűrünk semmi, semmi, semmi.

Vontatottan pislogott egyet-kettőt.

— Mija, amiből mi semmit se tűrünk, tőrmster? — tudakolta.

— Kockázat, uram? — tapogatózott Kolon.

— Nem, nem, nem. Másik izé. Mindegy. Különben meg, nem tűrünk semmise senkitől. — Tétova látomások ügettek át tudatán egy szobáról tele tipikus bűnözőkkel, őt gúnyoló fickókról, olyan népségről, akiknek puszta létezése évek óta megbotránkoztatja és hergeli őt, ahogy szanaszét hevernek és nyögnek. Nem volt egészen tisztában vele, miként történhetett ez, de valami csaknem elfeledett része, valami sokkal fiatalabb Kadar csillogó mellvérttel és nagy reményekkel, egy olyan Kadar, akiről azt hitte, már rég belefulladt az alkoholba, hirtelen nyugtalankodni kezdett.

— Mongyak, mongyak, mongyak magának valamit, tőrmster? — kérdezte.

— Uram? — Mind a négyen szelíden visszapattantak egy másik falról és újabb lassú, rákszerű keringőbe kezdtek a sikátoron keresztbe.

— Eza város. Eza város. Eza város, tőrmster. Eza város eggy, ezeggy, ezeggy Nő, tőrmster. Abbiza. Egy Nő, tőrmster. Vénséges, kikent-kifent egykori szépség, tőrmster. Dehaszerelembeeselvele, akkor, akkor, akkor, úkkirúghogyalábadse…

— Eggy nőszemél? — firtatta Kolon.

Izzadó képe eltorzult a gondolkodás erőfeszítésétől.

— De nyóc mérföld széles, uram. Van nekije egy folyója, hosszába’. Csomó, csomó háza meg bigyók, uram — fejtegette.

— Á! Á! Á! — Kadar megfenyegette egy bizonytalan ujjal. — Sose, sose, sose monttam, hogy kicsike nő, ugye? Lássa be! — Meglengette a palackot. Újabb véletlenszerű gondolat robbant ki tudata habjai közül.

— Akárhogyis, megmutattuk nekikik — jelentette ki izgatottan, miközben négyesük megkezdte a rézsútos sasszézást vissza a szemközti fel felé. — Megmutattuk, nem’gaz? Tanítottunk nekik egy olyan feledést, amit nemegyhamar fognak elleckézni, he?

— Úgyvan — helyeselt a főtörzsőrmester, bár nem túl lelkesen. Még mindig elöljárójának nemi élete járt a fejében.

De Kadar olyan hangulatban volt, hogy nem kellett neki bátorítás.

— Hah! — kiáltotta a sötét sikátoroknak. — Nem tetszett, mi? Lenyelni azízelítőt a saját, saját, saját, békaizétekből! Hát, most aztán bátorszaratokba szállhat a csizmaságotok! — A levegőbe hajította az üres üveget.

— Kettőt ütött már az óra! — ordította. — És minden rendbeeeennnn!

Ami megdöbbentő újságot jelentett azoknak a változatos árnyalakoknak, akik egy ideje némán követték négyüket. Csupán a puszta zavar gátolta meg őket abban, hogy figyelmük élessé és világossá tegyék. Ezek a fickók nyilvánvalóan csendőrök, gondolták a követők, rajtuk van az előírásos sisak meg minden, és mégis itt kószálnak a Gyehennában. Ezért hát azzal a megigézettséggel szemlélték őket, amivel a farkasfalka összpontosíthat egy maroknyi birkára, amik nem csak odajöttek a tisztásra, hanem ráadásul játékosan öklelőznek és bégető hangokat adnak ki; a dolog kimenetele természetesen ürüpecsenye, ám időközben a tapintatlan kíváncsiság a végrehajtás fölfüggesztését rendelte el.

Murok fölemelte italtól elbutult fejét.

— Hol vagyunk? — érdeklődött.

— Útban hazafelé — válaszolta a főtörzsőrmester. Fölnézett a ragyaverte, féregrágta és késlyuggatta táblára a fejük fölött. — Most éppen végigmenyünk, végigmenyünk, végigmenyünk a… — kancsított — Mátka közön.

— A Mátka köz nem esik útba’ hazafelé — nyelte el félig a szavakat Nobby. — Nem akarunk végigmenni a Mátka közön, az ott van a Gyehennába’. Hát azt várhatják, hogy mi a Mátka közön végigmennyünk…

A döbbenet elvégezte az éjszakai alvás és több pint feketekávé jéghideg munkáját egy zsúfolt pillanat alatt. Kimondatlan egyetértéssel mindhárman Murok köré tömörültek.

— Most mit fogunk csinálni, kapitány? — kérdezte Kolon.

— Ööö. Kiálthatnánk segítségért — mondta bizonytalanul a kapitány.

— Mi, itt?

— Van benne valami.

— Azt hiszem, hogy bal helyett valahogy jobbra fordulhattunk az Ezüst utcáról — rebegte Nobby.

— Hát, ez olyan tévedés, amit nem fogunk ismét elkövetni egyhamar — jelentette ki a kapitány. Aztán azt kívánta, bárcsak ne mondta volna.

Hallották a lépteket. Valahol, tőlük balra, vihogtak.

— Négyzetalakzatot kell fölvegyünk — szólt a kapitány. Mind megpróbáltak ponttá válni.

— Hé! Ez meg mi volt? — firtatta Kolon főtörzsőrmester.

— Mi?

— Most megint! Afféle bőrszerű hang.

Kadar kapitány megpróbált nem gondolni csuklyákra és fojtóhurkokra.

Tudta, hogy számos isten van. Minden foglalkozásnak van istene. Van istene a koldusoknak, istene a szajháknak, istene a tolvajoknak, valószínűleg még az orgyilkosoknak is.

Eltűnődött, vajon van-e valahol abban a hatalmas panteonban egy olyan isten, aki jóindulattal tekint le az erősen szorongatott és meglehetősen ártatlan, törvényszolgáló biztosokra, akik most minden bizonnyal meg fognak halni.

Valószínűleg nincs, gondolta keserűen. Az ilyesmi nem lenne elég sikkes az isteneknek. Azt várhatod, hogy egy isten aggódjék valami szerencsétlen hapsi miatt, aki megpróbál megtenni minden tőle telhetőt havonta egy maroknyi tallérért. Ők aztán nem. Az istenek képesek túlzásokba esni az elegáns rohadékokért, akiknek az az elképzelése a napi munkáról, hogy kivájják a Fülbemászó Király Rubinköves Szemét a helyéről, bezzeg azokért a földönjáró tökfilkókért, akik minden éjjel a macskakövet koptatják nem…

— Inkább olyan csuszamlós — mondta a főtörzsőrmester, aki szerette tisztázni a dolgokat.

És akkor fölhangzott egy hang…

…talán vulkanikus zaj, vagy a forrásban levő gejzír hangja, de mindenesetre egy hosszú, száraz hang morajlása, mint a titánok kovácsműhelyének fújtatói…

…de ez nem volt olyan pocsék, mint a fény, ami kékesfehéren izzott, az a fajta fény, ami szemgolyód vérereinek mintázatát a koponyád belsejének hátsó felére fénymásolja.

Mindkettő évszázadokig folytatódott, aztán egy pillanat alatt abbamaradt.

A sötét utóhatás tele volt bíbor káprázással, és, amint a fül visszanyerte hallóképességét, halk, salakszerű nesszel.

Az őrök teljesen mozdulatlanok maradtak jó darabig.

— Nahát, nahát — szólalt meg elhalóan a kapitány.

Egy újabb csönd után azt mondta, nagyon világosan, minden egyes mássalhangzó tökéletesen illeszkedett a helyére: — Főtörzsőrmester, vigyen magával néhány embert és vizsgálja ki ezt, legyen szíves!

— Mit vizsgáljak ki, uram? — tudakolta Kolon, de már földerengett a kapitányban, hogy ha a főtörzsőrmester elvisz magával néhány embert, akkor ő, Kadar kapitány, teljesen egyedül fog maradni.

— Semmit, jobb ötletem támadt. Mindnyájan megyünk — jelentette ki határozottan. Mindnyájan mentek.

Most, hogy a szemük már hozzászokott a sötéthez, ki tudtak venni egy elmosódott, vörös izzást maguk előtt.

Kiderült, hogy egy gyorsan hűlő fal az. Ahogy összezsugorodtak, mésszé égett faldarabok potyogtak a földre kis, kopogó zajjal. Nem ez volt benne a legrosszabb. A legrosszabb az volt, ami a falon volt.

Rámeredtek.

Jó sokáig meredtek rá.

Már csak egy-két óra volt hátra virradatig, és egyikük sem próbálta, még csak javasolni sem, hogy kíséreljenek meg hazatalálni a sötétben. A fal mellett várakoztak. Az legalább meleg volt.

Próbáltak rá se nézni.

Végül Kolon feszengve kihúzta magát és megszólalt: — Föl a fejjel, kapitány. Lehetett volna rosszabb.

Kadar végzett a palackkal. Hiába, nem hatott. Vannak olyan fajtái a józanságnak, amiket nem lehet kiakolbólítani.

— Igen — felelte. — Lehettünk volna mi.

A Legfőbb Nagymester kinyitotta szemét.

— Megint csak — jelentette ki — sikert értünk el.

A Hittestvérek szaggatott éljenzésben törtek ki. Őrtorony és Enyvesujj Testvérek egymásba karoltak és lelkesen dzsiggeltek a varázskörben.

A Legfőbb Nagymester nagy levegőt vett.

— Csöndet! — visította.

— Enyvesujj Testvér, Őrtorony Testvér, azonnal hagyjátok abba ezt a szégyenletes viselkedést! — rikácsolta. — Ti többiek, hallgassatok el!

Lecsillapodtak, mint a hangoskodó gyerekek, akik észreveszik, hogy a tanár épp most lép az osztályba. Aztán még sokkal jobban lecsöndesedtek, mint a gyerekek, akik megpillantják a tanár arckifejezését.

A Legfőbb Nagymester hagyta, hogy mindez beivódjék, s aztán ellépdelt egyenetlen soraik előtt.

— Föltételezem — mondta —, hogy azt hisszük, véghez vittünk némi varázslást, igaz? Hmm? Őrtorony Testvér?

Őrtorony Testvér nyelt egyet. — Hát, ööö, azt mondta kegyelmed, hogy mi, ööö, úgy értem…

— Még eddig SEMMIT sem csináltatok!

— Hát, ööö, nem, ööö…

— Ugrándoznak-e az igazi varázslók egyetlen aprócska varázslat után és kántálják-e ütemesen, hogy „Sikerült, már megint, már megint, már megint”, Őrtorony testvér? Hmm?

— Hát, mink valahogy…

A Legfőbb Nagymester sarkon fordult.

— És vajon aggódva lesik-e a lambériát, Vakoló Testvér?

Vakoló Testvér lehorgasztotta a fejét. Eddig nem volt tudatában, hogy bárki is észrevette.

Amikor a feszültség már kielégítően vibrált, akár az íjhúr, a Legfőbb Nagymester hátrébb lépett.

— Ugyan, minek fáradozom? — mondta fejét rázva. — Választhattam volna akárkit. Kiválaszthattam volna a legjobbakat. De csak egy csapat gyerkőc jutott nekem.

— Ööö, igazán — szólt Őrtorony Testvér —, mi tényleg erőfeszítést tettünk, valóban koncentráltunk. Nem igaz, fiúk?

— De igen — válaszolták kórusban. A Legfőbb Nagymester szúrósan meredt rájuk.

— Ebben a Testvériségben nincs helye olyan Testvérnek, aki nem áll mögöttünk teljes mellszélességgel — figyelmeztetett.

A Hittestvérek szinte látható megkönnyebbüléssel, mint a pánikba esett birkák, akik látják, hogy az akolban megnyílt a kerítés, vágtattak a rés felé.

— Ne aggódjon amiatt, legfőbbséged — biztatta lelkesen Őrtorony testvér.

— Az elkötelezettség kell legyen jelszavunk! — nyilatkozta a Legfőbb Nagymester.

— Jelszavunk. Aha — ismételte meg Őrtorony Testvér. Megbökte Vakoló Testvért, akinek tekintete megint a szegélylécdeszkákra tévedt.

— Micsa? Ó! Aha. Jelszó. Aha — mondta Vakoló Testvér.

— És bizalom meg testvériség — folytatta a Legfőbb Nagymester.

— Aha. Meg még azok is — értett egyet Enyvesujj Testvér.

— Szóval — jegyezte meg a Legfőbb Nagymester —, ha lenne itt olyan, aki nem szeremé, biza, nem sóvárogná, hogy folytassuk ezt a nagyszerű feladatot, lépjen elő most az illető!

Senki sem moccant.

Bekapták a horgot. Az istenekre, ezt piszok jól csinálom, gondolta a Legfőbb Nagymester. Úgy játszom azon a rettenetes kis elméjükön, mint a xilofonon. Döbbenetes a világiasság puszta ereje. Ki gondolta volna, hogy a gyöngeség erősebb lehet, mint az erő? De persze tudnod kell irányítani. És én aztán tudom.

— Hát akkor, rendben van — közölte. — És most, elismételjük az Esküt.

Végigvezette rajta botladozó, rémült hangjuk, s helyeslően észlelte, mennyire fojtottan mondják ki a „herkentyűt”. És közben fél szemét Enyvesujj Testvéren tartotta.

Ő valamivel értelmesebb, mint a többi, gondolta. Legalábbis nem annyira könnyű átejteni. Jobb lesz, ha bebiztosítom, hogy mindig én menjek el utoljára. Nem szeretnék kísértésbe vinni senkit, hogy hazáig kövessen.

Ahhoz, hogy egy olyan város fölött uralkodj, mint amilyen Ankh-Morpork, különleges fajta elmére van szükséged, és Lord Vetinarié olyan volt. Na persze, ő amúgy is különleges fajta ember.

Zavarba ejtette és fölbőszítette a csekélyebb kalmárfejedelmeket méghozzá olyan mértékben, hogy már réges-rég föladták a próbálkozást meggyilkoltatására s mostanra csupán egymást közt versengtek a helyzeti előnyért. Különben is, bármely orgyilkosnak, aki megpróbál rátámadni a Patríciusra, nehéz dolga lenne, hogy elegendő húst találjon, amibe tőrét döfheti.

Míg más lordok pávanyelvvel töltött pacsirtát ettek vacsorára, Lord Vetinari úgy vélte, hogy egy pohár forralt víz és fél szelet száraz kenyér elégséges elegancia.

Idegesítő volt. Úgy látszott, hogy nincs semmilyen hibája, amit valaki leleplezhetne. Az ember azt gondolná, hogy ilyen sápadt, lószerű arccal hajlik a korbácsokkal, tűkkel és tömlöcben tartott ifjú nőkkel kapcsolatos mulatságokra. A többi nagyúr azt el tudta volna fogadni. Nincs semmi rossz a korbácsokban és tűkben, persze, mértékkel. Ám a Patrícius láthatólag jelentések tanulmányozásával töltötte estéit, és, különleges alkalmakkor, ha el tudta viselni az izgalmakat, sakkozással.

Gyakorta viselt feketét. Nem valami különösképp imponáló feketét, amilyet a legjobb orgyilkosok hordanak, hanem az olyan férfiak józan, kissé viseltes feketéjét, akik reggelenként nem akarnak időt vesztegetni a töprengésre, mit is vegyenek föl. És az embernek ugyancsak korán kellett kelnie ahhoz, hogy a Patríciust lefőzze; valójában bölcsebb volt egyáltalán le se feküdni.

De azért a maga módján népszerű volt. Vaskeze alatt, ezer éve először, Ankh-Morpork működött. Lehet, hogy nem volt méltányos vagy különösebben demokratikus, de működött. A Patrícius gondozta, ahogy a műkertész egy megnyesett bokrot gondoz, itt bátorítva a növekedést, ott levágva egy megtévedt gallyat. Azt beszélték, hogy az égvilágon mindent eltűr, kivéve ami a várost fenyegeti[13] és tessék…

Sokáig nézte a lesújtott falat, miközben álláról lecsöpögött az eső és átáztatta öltözékét. Rossab idegesen mögötte lézengett.

Aztán egy hosszú, keskeny, kék eres kéz kinyúlt s az ujjbegyek végigkövették az árnyakat.

Hát, nem is annyira árnyak, inkább csak sziluettek. A körvonal roppant határozott. Belül meg a falazat ismerős mintája. Ám kívül valami egybeolvasztotta a falat egész csinos kerámiakeménységre, az ősi téglákat olvadt, tükörszerű fedőréteggel borítva.

A falon kirajzolódó forma hat, a meglepődés pózában megmeredt férfi csoportképét mutatta. Több fölemelt kéz teljesen kivehetően késeket és rövid kardokat tartott.

A Patrícius némán pillantott a hamukupacra lábánál. A néhány megolvadt fémerecske esetleg valaha pontosan ugyanaz a fegyverzet lehetett, ami most olyan meggyőzően volt a falba bemaratva.

— Hmm — mondta.

Kadar kapitány tisztelettudóan átvezette az utcán egyenesen a Csapodár Szerencse sikátorba, ahol rámutatott „A” Kiállítási Tárgyra, nevezetesen…

— Lábnyomok — magyarázta. — Ami persze kissé pongyola fogalmazás, uram. Inkább olyasmik, amiket karomnyomoknak lehetne nevezni. Akár odáig is merészkednék, hogy mancsoknak tituláljam.

A Patrícius rámeredt a nyomokra a sárban. Arckifejezése teljesen kifürkészhetetlen maradt.

— Értem — szólalt meg végül. — És van-e magának véleménye minderről, kapitány?

A kapitánynak volt. A hajnalig eltelt órák során mindenféle véleménye kialakult, kezdve azzal a meggyőződéssel, hogy nagy hiba volt megszületni.

Aztán a szürke fény beszivárgott még a Gyehennába is, s még mindig eleven volt és fövetlen, és a bárgyú megkönnyebbülés kifejezésével körülnézett, és meglátta, nem egész három láb távolságra, a lábnyomokat Nem a legjobb pillanat volt, pláne színjózanon.

— Hát, uram — válaszolta —, tudom, hogy a sárkányok évezredekkel ezelőtt kivesztek, uram…

— Igen? — A Patrícius szeme összeszűkült.

Kadar fejest ugrott. — De, uram, ezt ők is tudják? Kolon főtörzsőrmester azt mondta, hogy hallott valami bőrszerű neszt, pont mielőtt, pont mielőtt, a, ööö… bűncselekmény megesett.

— Szóval maga azt hiszi, hogy egy kihalt, továbbá esetleg teljességgel mesebeli, sárkány berepült a városba, leszállt ebben a keskeny sikátorban, elhamvasztott egy csapat bűnözőt s aztán elrepült? — érdeklődött a Patrícius. — Azt mondhatni, a közérdeket roppantmód szem előtt tartó teremtmény lehetett.

— Hát, ha így fogalmaz…

— Ha jól emlékszem, a mesék sárkányai visszavonult és vidéken élő lények, akik őrizkednek az emberektől és istenek háta mögötti, félreeső helyeken laknak — közölte a Patrícius. — Aligha tekinthetőek városi élőlénynek.

— Valóban nem, uram — felelte a kapitány, elfojtva a nyelvére kívánkozó megjegyzést, hogy ha egy tényleg istenek háta mögötti, félreeső helyet szeretnél találni, akkor A Gyehenna elég jól megfelel a kívánalmaknak.

— Ráadásul — folytatta Lord Vetinari — az ember azt hinné, hogy valaki esetleg észreveszi az ilyesmit nem gondolja?

A kapitány fejével a fal és rettenetes fríze felé intett. — Úgy érti, rajtuk kívül, uram?

— Véleményem szerint — mondta Lord Vetinari —, ez valamiféle hadviselés. Talán egy rivális banda fölbérelt egy varázslót. Apró, helyi probléma.

— Esetleg összefügghet azokkal a fura lopásokkal, uram — járult hozzá önszántából Rossab.

— De hát itt vannak a lábnyomok! — tiltakozott Kadar kitartóan.

— Közel vagyunk a folyóhoz — szögezte le a Patrícius. — Lehetséges, hogy esetleg valamiféle gázlómadár járt itt. Puszta véletlen egybeesés, ám azért én lefedném a maga helyében. Nem akarjuk, hogy az embereknek téves elképzeléseik legyenek és ostoba következtetésekre jussanak, ugye? — fűzte hozzá élesen.

Kadar föladta.

— Ahogy óhajtja, uram — felelte, szandáljára szögezve tekintetét.

A Patrícius megveregette a kapitány vállát.

— Sebaj! — mondta. — Csak folytassa! Remek kezdeményezőkészségről tett tanúságot, ember. Őrjárat A Gyehennában is. Derék dolog!

Megfordult és csaknem nekiment a páncélingfalnak, ami nem volt más, mint Murok.

Legnagyobb rémületére Kadar kapitány azt látta, hogy legújabb regrutája udvariasan a Patrícius hintájára mutat. Körülötte, állig fegyverben és bizalmatlanul, állt a Palotagárda hat tagja, akik most kiegyenesedtek és gyanakvó érdeklődést tanúsítottak. Kadar ki nem állhatta őket. Tollforgó volt a sisakjukon. Utálta, ha egy őr tollforgót visel.

Hallotta, amint Murok így szól: — Elnézést, uram, az ott a maga hintója, uram? — és a Patrícius meghökkenten föl-lenézett és válaszolt: — Igen. Maga kicsoda, fiatalember?

Murok tisztelgett. — Murok őrgyakornok, uram.

— Murok, Murok. Ez a név rémlik valahonnan.

Farkas Rossab, aki mögötte lebzselt, a Patrícius fülébe súgott. Vetinari földerült. — Á, az ifjú tolvajfogdmeg! Az ugyan aprócska tévedés volt, azt hiszem, ám dicséretes. Senki sem áll a törvény fölött, eh?

— Senki — értett egyet Murok.

— Dicséretes, dicséretes — mondta a Patrícius. — És most, uraim…

— A hintójával kapcsolatban, uram — szívóskodott Murok —, kénytelen voltam észrevenni, hogy elöl a belső kerék, ellentétben a…

Le fogja tartóztatni a Patríciust, mondta magában Kadar, a gondolat úgy csörgedezett át tudatán, mint egy jéghideg patak. Tényleg le fogja tartóztatni a Patríciust. A legfőbb uralkodót. Ez az, amit valóban meg fog tenni. A fiú nem ismeri a „félelem” szó jelentését. Ó, nem lenne esetleg jó ötlet, ha tudná a „túlélés” szó jelentését…

És nem vagyok képes megmozdítani az állkapcsom izmait.

Mind halottak vagyunk. Vagy, ami még rosszabb, mind őrizetbe kerülünk a Patrícius tetszése szerint. És ahogy azt mindnyájan tudjuk, ritkán tetszik neki valami.

És, pontosan ebben a pillanatban, Kolon főtörzsőrmester kiérdemelt egy képletes kitüntetést.

— Murok őrgyakornok! — kiáltotta — Viii-gyázz! Murok őrgyakornok, hááá-tra arc! Murok őrgyakornok, iiin-dulj!

Murok úgy vágta magát haptákba, mint a parancsolat, s az akut engedelmesség bősz arckifejezésével egyenesen előremeredt.

— Derék egy legény! — mondta elgondolkodva a Patrícius, miközben Murok mereven elmasírozott. — Folytassa, kapitány! És ugyan dorgáljon meg szigorúan minden ostoba pletykát a sárkányokról, jó?

— Igen, uram — felelte Kadar kapitány.

— Jóravaló ember.

A hintó elzörgött, a gárdisták mellette futottak.

Kadar kapitány csak halványan érzékelte, hogy mögötte a főtörzsőrmester a visszavonuló Muroknak üvöltözik, hogy álljon meg.

Gondolatokba mélyedt.

A nyomokat nézte a sárban. Előírásos pikájával, amiről tudta, hogy pontosan hét láb hosszú, megmérte őket és a köztük levő távolságot. Aztán számottevő óvatossággal követte őket befordulva a sikátor sarkán; egy kis, lelakatolt, koszkérges ajtóhoz vezettek egy faanyagraktár hátsó oldalán.

Itt valami nagyon nem stimmel, gondolta.

A nyomok a sikátorból jöttek elő, ám nem mentek oda vissza. És nem túl gyakran találunk gázlómadarakat az Ankh-ban, főleg, mert a szennyeződés szétmarná a lábuk, meg különben is, sokkal könnyebb nekik a felszínen járni.

Fölnézett. Miriád szárítókötél cikcakkozta be az ég keskeny négyszögét, olyan hatékonyan, mint valami háló.

Szóval, gondolta, valami nagy és tüzes kijött ebből a sikátorból, de nem ment bele.

És a Patríciust ez nagyon aggasztja.

Észrevett valami mást a sikátor szélén, lehajolt és fölvett egy friss, üres mogyoróhéjat.

Egyik kezéből a másikba dobálgatta, s a semmibe bámult.

Most azonnal szüksége van egy italra. De talán várnia kéne vele.

A Könyvtáros sietve négykézlábalt a szunyókáló polcok közti sötét folyosókon.

Ő birtokolta a város háztetőit. Ó, persze az orgyilkosok és a tolvajok is hasznát vehetik, de ő már rég rájött, hogy a kémények, támpillérek, vízköpők és szélkakasok erdeje kényelmes és valahogy megnyugtató alternatívája az utcáknak.

Legalábbis mostanáig.

Mulatságosnak és tanulságosnak tűnt az Őrség nyomon követése. A Gyehennába, a városi dzsungelba, amely nem tartogatott semmiféle félnivalót egy 300 fontos orangután számára. Ám most a lidércnyomás, amit látott, miközben egyik helyről a másikra lendült egy sötét sikátorban, arra késztetné, ha ember volna, hogy ne higgyen a saját szemének.

Emberszabásúként persze egyáltalán nem kételkedett a saját szemében, hanem mindig hitt neki.

Éppen most, azt szerette volna, ha egy olyan könyvre összpontosulna, ami esetleg nyomra vezetheti őt. A könyv olyan részlegben volt, amivel mostanság senki sem foglalkozott sokat; az ott levő könyvek valójában nem mágikusak. A padlót vádlón borította a por.

Por, benne lábnyomokkal.

— Úúúk? — szólalt meg a Könyvtáros a meleg homályban.

Most óvatosan haladt előre, rádöbbenve az elkerülhetetlenség érzésével, hogy a lábnyomok szemlátomást ugyanazt a célt akarják elérni, mint ő.

Befordult egy sarkon, s már ott is volt.

A részleg.

A könyvszekrény.

A polc.

A hézag.

Rengeteg szörnyű látvány akad a multiverzumban. Azonban valamiképpen az olyan lélek számára, aki hozzáhangolódott egy könyvtár kifinomult ritmusához, csak kevés borzalmasabb látvány van egy könyv hűlt helyénél.

Valaki ellopott egy könyvet.

Saját szentélye, a Kocka Kancellária, elvonultságában a Patrícius föl-lejárt. Utasítások özönét diktálta.

— És küldjön oda néhány embert, hogy lefessék a falat — mondta befejezésül.

Farkas Rossab fölvonta szemöldökét.

— Bölcs dolog az, uram? — kérdezte.

— Nem gondolja, hogy a kísérteties árnyképek fríze megjegyzésekre és találgatásokra ad okot? — fanyalgott a Patrícius.

— Nem annyira, mint a frissen festett fal A Gyehennában — felelte egykedvűen Rossab.

A Patrícius egy pillanatig tétovázott. — Van benne valami — csattant föl. — Akkor romboltassa le valakikkel.

A szoba végébe ért, sarkon perdült, s újra lépdelni kezdett. Sárkányok! Mintha nem lenne elég fontos, elég valóságos dolog az idejét lefoglalni.

— Maga hisz a sárkányokban? — tudakolta.

Rossab fejét rázta. — Nem lehetségesek, uram.

— Én is úgy hallottam — értett egyet Lord Vetinari. Odaért a szemközti falhoz és megfordult.

— Kívánja, hogy tovább vizsgálódjak az ügyben? — érdeklődött Rossab.

— Igen. Tegye meg!

— És majd gondoskodom róla, hogy az Őrség gyorsan intézkedjen — jelentette ki Rossab.

A Patrícius menetelés közben megtorpant. — Az Őrség? Az Őrség? Édes öregem, az Őrség egy csapat inkompetens egy alkoholista parancsnoksága alatt. Évekbe telt, míg sikerült ezt elérnem. Az Őrség a legutolsó dolog, amivel foglalkoznunk kell.

Egy pillanatig elgondolkozott. — Látott valaha sárkányt, Rossab? Úgy értem, egy olyan nagyot? Ó, persze, nem lehetségesek. Maga mondta.

— Valójában az egész csak mese. Babona — állította Rossab.

— Hmm — mondta a Patrícius. — És a meséknek az a lényege, persze, hogy mesések.

— Pontosan, uram.

— Mégis… — a Patrícius elhallgatott, s egy ideig csak bámult Rossabra. — Na, jó — szólt. — Rendezze el! Nem akarok semmiféle sárkányügyet. Ez az a fajta ügy, amitől a nép nyugtalankodni kezd. Vessen véget ennek!

Amikor egyedül maradt, csak állt és komoran nézett az ikervárosra. Már megint szemerkélt.

Ankh-Morpork! Százezer lélek civakodó városa! És, ahogy a Patrícius magában megjegyezte, tízszer annyi valóságos emberé. A friss eső megcsillant a tornyok és háztetők körképén, teljesen tudatlanul a hemzsegő, acsarkodó világ felől, amibe belepottyan. A szerencsésebb esők felföldi juhokra estek, vagy halkan susogtak az erdők fölött, vagy kissé vérfertőző jelleggel doboltak a tengeren. Az Ankh-Morporkra hulló eső azonban bajba jutott eső. Rettentő dolgokat csinálnak a vízzel Ankh-Morporkban. Az, hogy megisszák, csak a bajok kezdete.

A Patrícius szerette azt érezni, hogy olyan városra néz ki, amely működik. Nem valami szépséges város, nem nevezetes város, vagy jól csatornázott város, és egész biztosan nem egy építészeti szempontból kiváltságos város; még a leglelkesebb polgárok is egyetértenének azzal, hogy egy jó kilátást nyújtó magaslatról Ankh-Morpork úgy néz ki, mintha valaki fából és kőből próbálta volna elérni azt a látványt, amit normális körülmények közt az ember az éjjel is nyitvatartó fogd-és-vidd éttermek melletti járdához asszociál.

Viszont működött. Vígan sürgött-forgott, mint egy pörgettyű a katasztrófagörbe szélén. És ez, a Patrícius szilárdan hitte, azért van így, mert egyetlen csoport sem elég erős ahhoz, hogy fölborítsa. Kalmárok, tolvajok, orgyilkosok, varázslók — mind energikusan versengenek anélkül, hogy tényleg fölfognák, nincs is szükség a versengésre, és egyáltalán nem bíznak annyira egymásban, hogy leálljanak gondolkodni, mégis, ki jelölte ki a pályákat és fogja a startzászlót.

A Patrícius nem szerette a „diktátor” szót. Sértőnek érezte. Sose mondta senkinek, hogy csinálja ezt vagy azt. Erre semmi szükség, ez benne a legszebb. Életének nagy része abból állt, hogy úgy rendezze a dolgokat, hogy ez a helyzet fönnmaradjon.

Na persze, különféle csoportok törekednek megbuktatására, és ez így helyes és illő, valamint az életerős és egészséges társadalom jele. Senki sem mondhatná, hogy ebben a kérdésben ésszerűtlen álláspontot foglal el. Hát nem ő alapította ezek többségét? És ami az egészben olyan remek, az az a mód, ahogy ezek az összeesküvők csaknem minden idejüket az egymás közti veszekedéssel töltik.

Az emberi természet, a Patrícius mindig mondta, csodálatos dolog. Már ha egyszer megértetted, hogy hol vannak a mozgatórugói.

Kellemetlen előérzete volt ezzel a sárkányos üggyel kapcsolatban. Ha volt valaha olyan lény, aminek nem volt nyilvánvaló mozgatórugója, akkor az a sárkány. Ezt el kell rendezni.

A Patrícius nem hitt a szükségtelen kegyetlenségben[14]. Nem hitt az értelmetlen bosszúállásban. Ám mélyen hitt annak szükségességében, hogy a dolgokat el kell rendezni.

Furcsa módon Kadar kapitány ugyanezt gondolta. Ráébredt hogy nem tetszik neki az az ötlet, hogy egyes polgárokat, még ha A Gyehennából is, puszta keramikus árnnyá változtassanak.

És a dolog az Őrség orra előtt esett, többé-kevésbé. Mintha az Őrség nem számítana, mintha az Őrség lényegtelen részlet lenne. Ez az, ami nem hagyott neki békét.

Persze, mindez igaz. Amitől csak még rosszabb lett.

Ami még ennél is jobban fölmérgesítette, az az volt hogy megszegte a parancsokat. Eltüntette a nyomokat valóban. Ám vénséges íróasztalának legalsó fiókjában, elrejtve egy halom üres üveg alatt, lapult egy gipszöntvény. Érezte, ahogy őt nézi három rétegen keresztül.

El se tudta képzelni, mi ütött belé. És most még jobban bele fog mászni a veszélybe.

Megszemlélte a — jobb szó híján — csapatait. Korábban megkérte a rangidős párt, hogy jöjjenek civilben. Ez azt jelentette, hogy Kolon főtörzsőrmester, aki egész életében egyenruhát viselt vörös képpel és kényelmetlenül feszengett az öltönyben, amit a temetésekre szokott fölvenni. Míg ellenben Nobby…

— Azon tűnődöm, hogy elég világossá tettem-e a „civil” szó jelentését? — jegyezte meg Kadar kapitány.

— Ezt hordom munkaidőn kívül, főnök — magyarázta szemrehányóan Nobby.

— Uram — javította ki Kolon főtörzsőrmester.

— A beszédem is civilbe’ van — közölte Nobby. — Kezdeményezés, ha nem tudnád.

Kadar lassan körbesétálta a káplárt.

— És a polgári öltözéke nem jár azzal, hogy az öregasszonyok elájulnak és az utcakölykök maga után szaladnak? — tudakolta.

Nobby kényelmetlenül fészkelődött. Nem volt otthonos az iróniában.

— Nem, uram, főnök — válaszolta. — Ez a divat, ez a módi.

Nagy általánosságban ez igaz volt Ankh-ban a jelenlegi divathóbort hajlott a nagy, tollas kalpagokra, nyakfodrokra, hasított, aranysujtásos zekékre, alul kiszélesedő pantallókra és díszsarkantyús csizmákra. Az volt csak a gond, merengett Kadar, hogy a divatbolondok többségének terjedelmesebb, ezek közé az alkotórészek közé passzoló teste volt míg ellenben Nobbyról csak annyit lehet elmondani, hogy valahol ott benne kell lennie.

Lehetséges persze, hogy ez kedvező. Végtére is, abszolúte senki sem hinné el, amikor megpillantják majd őt végigsétálni az utcán, hogy ez itt az Őrség egy tagja, amint megpróbál nem feltűnőnek látszani.

Fölmerült Kadarban, hogy egyáltalán semmit sem tud a munkaidőn kívüli Nobbsról. Még arra sem tudott visszaemlékezni, hogy a fickó hol lakik. Hosszú évek óta ismeri a pasast és sose jött rá, hogy titkos magánéletében Nobbs káplár egy kissé pávakakas. Nagyon alacsony pávakakas, azt meg kell hagyni, esetleg olyan pávakakas, akit ismételten fejbe csaptak valami súlyossal, de azért tagadhatatlanul pávakakas. Ez is azt mutatja, hogy az ember sose tudhatja.

Figyelmét visszairányította a szóban forgó ügyre.

— Azt akarom, hogy maguk ketten — szólt Nobbyhoz és Kolonhoz — vegyüljenek el feltűnésmentesen, illetve a maga esetében feltűnően, Nobbs káplár, az emberek közé ma éjjel, és, ööö, figyeljenek, vajon nem tudnak-e kinyomozni bármi szokatlant. Végezzenek detektívmunkát!

— Mihez képest szokatlant? — firtatta a főtörzsőrmester.

Kadar habozott Maga sem volt teljesen biztos. — Bármi — közölte — kapóra jövőt.

— Á! — bólogatott bölcsen a főtörzsőrmester. — Kapóra jövőt. Rendbe’.

Kínos csönd támadt.

— Esetleg egyesek bizarr dolgokat láttak — fejtegette Kadar kapitány. — Vagy talán voltak tisztázatlan tűzesetek. Vagy lábnyomok. Tudják — fejezte be kétségbeesve —, sárkányra utaló jelek.

— Úgy érti, aranyhalmok, amiken előzőleg aludtak? — érdeklődött a főtörzsőrmester.

— Meg sziklához láncolt szüzek — tódította szándékosan Nobby.

— Látom már, hogy maguk szakértők — sóhajtott Kadar. — Csak kövessenek el minden maguktól telhetőt.

— Ez az elvegyülés — kérdezett rá Kolon főtörzsőrmester tapintatosan —, ez azzal jár, hogy kocsmákba kell menni, meg inni meg hasonlók, igaz?

— Egy bizonyos mértékig — felelte Kadar.

— Á! — mondta boldogan a főtörzsőrmester.

— Mértékletesen.

— Rendben, uram!

— És a saját költségükön.

— Ó!

— De mielőtt elindulnának — szólt a kapitány —, ismer valamelyikük valakit, aki esetleg tud valamit a sárkányokról? Úgy értem, eltekintve az aranyon alvástól meg a fiatal nőkkel kapcsolatos résztől.

— A varázslók biztos — adott információt önként Nobby.

— A varázslókon kívül — szögezte le határozottan Kadar. Az ember nem bízhat a varázslókban. Minden őr tudja, hogy nem lehet megbízni a varázslókban. Még rosszabbak, mint a civilek.

Kolon elgondolkozott. — Hát persze ott van Lady Juhossy — jelentette ki. — Ott lakik a Langalló sugárúton. Mocsári sárkányokat tenyészt. Tudja, azokat a kis vakarcsokat, amit sokan háziállatként tartanak?

— Ó, ő — motyogta komoran Kadar. — Azt hiszem, már láttam valahol. Ő az, akinek a hintója hátán van a „Nyihogj Vidáman, Ha Szereted a Sárkányokat” matrica?

— Az, az. Totál dilis — erősítette meg Kolon főtörzsőrmester.

— És mit akar, uram, én mit csináljak? — kérdezte Murok.

— Ööö. Magának lesz a legfontosabb feladata — vágta rá sietve Kadar. — Azt akarom, hogy itt maradjon és vigyázzon az irodára.

Murok arca lassú, hitetlenkedő vigyorba húzódott.

— Úgy érti, én maradok itt szolgálatban, uram? — repesett.

— Egy bizonyos értelemben — válaszolta Kadar. — De nem kap engedélyt, hogy bárkit is letartóztasson, értette? — fűzte hozzá villámgyorsan.

— Még akkor sem, ha megszegik a törvényt, uram?

— Még akkor sem. Csak jegyezze föl!

— Akkor majd a könyvem fogom olvasni — törődött bele Murok. — És kitisztítom a sisakom.

— Rendes fiú — nyugtázta a kapitány. Ez elég biztonságos kell legyen, gondolta. Soha senki nem jön ide, még egy kutya elveszését bejelenteni se. Soha senkinek nem jut eszébe az Őrség. Ahhoz, hogy az Őrséghez fordulj segítségért, gondolta keserűen, ugyancsak tájékozatlannak kell lenned.

A Langalló sugárút Ankh egyik széles, fák szegélyezte és hihetetlenül előkelő részén volt, elég magasan a folyó fölött ahhoz, hogy távol legyen annak mindent átható bűzétől. A Langalló sugárúton lakók régi gazdagok voltak, ami elvileg sokkal jobb, mint az új gazdagság, bár Kadar kapitánynak sosem volt egyikből se annyija, hogy fölismerje a különbséget. A Langalló sugárúton lakóknak saját testőreik voltak. A Langalló sugárúton lakókról azt beszélik, olyan tartózkodóak, hogy még az istenekkel se állnak szóba. Ez enyhe rágalom. Igenis, szóba állnak az istenekkel, amennyiben azok jó családból származó, jóravaló istenek.

Lady Juhossy házát nem volt nehéz megtalálni. Egy kiszögellésen magasodott, amely a város pazar látképét kínálta, már ha ez az elképzelésed a kellemes időtöltésről. A kapuoszlopokon kősárkányok álltak és a kertnek elhanyagolt, elburjánzott kinézete volt. Rég halott Juhossyak szobrai meredeztek elő a növényzetből. Legtöbbjük kardot markolt és nyakig elborította a repkény.

Kadar érezte, hogy mindez nem azért van így, mert a kert tulajdonosa túl szegény, hogy bármit is tegyen, hanem inkább, mert a kert tulajdonosa azt gondolja, hogy az ősöknél számos fontosabb dolog akad, ami rendkívül szokatlan nézőpontnak számít egy arisztokrata esetében.

Valamint szemlátomást azt is gondolta az illető, hogy a karbantartásnál is akadnak sokkal fontosabb dolgok. Amikor a kapitány megnyomta magának az amúgy meglehetősen kellemes háznak csöngőjét, a virágzó rododendronerdő közepén, a homlokzatról több vakolatdarab hullott alá.

Úgy tűnt, ez minden eredmény, kivéve, hogy a ház háta mögött valami elkezdett vonyítani. Valami izé.

Újra rákezdett az eső. Egy idő múlva Kadar ráérzett helyzete méltóságára és óvatosan megkerülte a ház sarkát, jó messze a faltól, arra az esetre, ha megint lepottyanna valami.

Elért egy súlyos fafalba vágott súlyos faajtóhoz.

A hely többi részének általános rozogaságával ellentétben, meglehetősen újnak és roppant szilárdnak tűnt.

Bekopogott. Ez a süvítő zajok újabb sortűzét keltette.

Az ajtó kitárult. Valami szörnyűség tornyosult fölé.

— Á, jóember! Tud valamit a párzásról? — harsogta.

Az Őrház néma volt és meleg. Murok a homokóra susogását hallgatta és a mellvértjének tükörfényesre csiszolására összpontosított. Az évszázados patina föladta vidor támadása hatására. Mostanra csillogott.

Az ember tudja, hol áll, egy csillogó mellvérttel. A város furcsasága, ahol ilyen sok a törvény és a nép eltökélten fütyül rájuk, túl sok volt számára. Ám egy fényes mellvért az egy jól kifényesített mellvért.

Nyílt az ajtó. Murok átkukucskált az ősöreg íróasztal fölött. Nem volt ott senki.

Néhány újabb buzgó dörgöléssel próbálkozott.

Annak bizonytalan nesze hallatszott, amikor valakinek elege van a várakozásból. Két bíbor kézköröm ragadta meg az asztal szélét és a Könyvtáros arca lassan emelkedett a fiú látószögébe, akár egy kora reggeli kókuszdió.

— Úúúk! — mondta.

Murok csak bámult. Gondosan elmagyarázták neki, hogy, a látszat ellenére, az állatvilágot kormányzó törvények nem vonatkoznak a Könyvtárosra. Másrészt, magát a Könyvtárost sosem érdekelte különösebben az emberi világot irányító törvények iránti engedelmesség sem. Ő egyike azoknak az apró rendellenességeknek, amiket az embernek jobb megkerülni.

— Helló! — szólt Murok tétován. („Ne szólítsd ’fiúnak’, vagy ne veregesd meg a vállát, attól mindig földühödik!”)

— Úúúk.

A Könyvtáros megböködte az asztalt hosszú, sokízű ujjával.

— Mi?

— Úúúk.

— Tessék?

A Könyvtárosnak forgott a szeme. Furcsa, gondolta, hogy az úgynevezett intelligens kutyáknak, lovaknak és delfineknek sosem okozott gondot, hogy jelezzék az embereknek a pillanat lényeges híreit, például, hogy három gyerek elveszett a bányában, vagy a vonat mindjárt arra a vágányra fut, ami az elsodort hídhoz visz vagy valami hasonló, míg ő, csupán egy marék kromoszómányira a mellényhordástól, nagyon nehéznek találja, hogy rávegye az átlagembert, hogy jöjjön már be az esőről. Némelyekkel egyszerűen nem lehet beszélni.

— Úúúk! — mondta és hívogatóan intett.

— Nem hagyhatom itt az irodát — közölte Murok. — Parancsom van rá.

A Könyvtáros fölső ajka fölhúzódott, akár egy redőny.

— Ez mosolygás? — érdeklődött Murok. A Könyvtáros megrázta a fejét.

— Csak nem követett el valaki bűntényt, nem, ugye? — tudakolta Murok.

— Úúúk.

— Súlyos bűntényt?

— Úúúk.

— Mint a gyilkosság?

— Ííík.

— Rosszabb, mint a gyilkosság?

— Ííík! — A Könyvtáros odanégykézlábalt az ajtóhoz, és sürgetőleg föl-le szökdécselt.

Murok nagyot nyelt. A parancs az parancs, igen, de ez valami más. Ennek a városnak népe bármire képes.

Fölcsatolta a mellvértjét, fejébe nyomta csillogó-villogó sisakját, és az ajtó felé lépdelt.

Aztán eszébe jutott a felelőssége. Visszament az íróasztalhoz, talált egy papírcetlit, és gondosan leírta. — El Harcolni a Bűnözés Ellen. Kérem Jöjön úlyra későb. Kösönöm.

Csak aztán lépett ki az utcára, patina és félelem nélkül.

A Legfőbb Nagymester fölemelte karját.

— Hittestvéreim — szólt —, kezdjük…

Olyan könnyű. Csak annyit kell tennie, hogy a Hittestvéreknek oly bőven jutott féltékenység és meghunyászkodó neheztelés hatalmas, ragályos tárolóját megfelelő csatornába terelje, hasznosítsa rémes, evilági kellemetlenségük, amelynek nagyobb az ereje, mint az ordító gonoszságnak, s aztán saját tudatával kinyúljon…

…arra a helyre, ahová a sárkányok elmentek.

Kadar azon kapta magát, hogy megragadták a karját és beráncigálták. A súlyos ajtó határozott kattanással zárult be mögötte.

— Ankh-i III. Lord Örömhegyi Tarkapikkely Karomdöfről van szó — közölte az óriási és félelmetes páncélt viselő jelenés. — Tudja, tényleg nem hiszem, hogy képes lenne megfelelni az elvárásoknak.

— Nem képes? — rebegte Kadar, hátrálóban.

— Valójában, ugyebár, kettő kell hozzá.

— Kettő, hát persze — suttogta Kadar, s lapockái megpróbálták átfúrni maguk a kerítésen.

— Megtenné ezt a szívességet? — harsogta a jelenség.

— Mi?

— Ó, ne legyen már olyan finnyás, ember! Csak föl kell őt segítse a levegőbe. Rám vár a dolog kényes része. Tudom, hogy kegyetlenség, de ha nem sikerült neki ma éjjel, akkor jön a nyissz-nyissz. Tudja, a legalkalmasabbak fennmaradása meg minden.

Kadar kapitánynak sikerült megemberelnie magát. Nyilvánvaló, hogy valami szexmániás gyilkosjelöltnő jelenlétében van, amennyire a fura, dudoros ruhadarabok lehetővé teszik az illető nemének meghatározását. Ha mégsem nő, akkor az utalás, hogy „rám vár a dolog kényes része” olyan gondolatképek előbukkanásához vezet, amelyek a jövőben hosszasan fogják kísérteni. Azt tudta, hogy a gazdagok másképp csinálják a dolgokat, de ez azért túlzás.

— Asszonyom — szólalt meg fagyosan —, én az Őrség tisztje vagyok és figyelmeztetnem kell magát, hogy a maga által javasolt tevékenység áthágja a város törvényeit… — valamint többet a prűdebb istenekéi közül is, tette hozzá magában — …és azt kell tanácsoljam, hogy azonnal és bántatlanul bocsássa szabadon őlordságát…

Az alak döbbenten bámult rá.

— Miért? — kérdezte. — Az én tetves sárkányom!

— Még egy italt, Nobby nem-káplár? — érdeklődött Kolon főtörzsőrmester ingadozva.

— Nem bánnám, ha kapnék, Kolon nem-főtörzsőrmester — válaszolta Nobby.

Komolyan vették a feltűnés kerülését. Ami kizárta a legtöbb kocsmát a folyó morporki partján, ahol ugyancsak közismertek voltak. Most épp egy igen elegáns bárban tartózkodtak Ankh belvárosában, ahol olyan feltűnésmentesek voltak, amennyire csak telt tőlük. A többi vendég azt gondolta, hogy ezek ketten valamiféle kabaré.

— Gondolkoztam — jelentette be Kolon főtörzs.

— Mi?

— Ha vennénk egy-két üveggel, hazamehetnénk és akkor tényleg feltűnésmentesek lennénk.

Nobby ezt alaposan megfontolta.

— De azt mondta, hogy tartsuk nyitva a fülünk — tiltakozott. — Nekünk elvileg ki kellene, tudod, amit mondott, nyomozni valamit.

— Azt megtehetjük az én házamba’ is — felelte Kolon főtörzs. — Egész éjjel hallgatózhatnánk, nagyon keményen.

— Ez jó ötlet — mondta Nobby. Valójában egyre jobban hangzott, minél inkább fontolgatta.

— De először — jelentette ki —, látogatást kell tennem.

Kitámolyogtak a kocsma mögötti sikátorba. Odafönn telihold világított, ám néhány felhőfoszlány lebegett el előtte. Kettősük feltűnésmentesen egymásba botlott a sötétségben.

— Te vagy az, Kolon detektor-főtörzsőrmester? — kérdezte Nobby.

— Éna! És most, ki tudod deríteni, hol van az árnyékszék ajtaja, Nobbs detektorkáplár? Alacsony, rossz megjelenésű, sötét ajtót keresünk, ahahaha.

Kétszer csörömpölés hallatszott, majd elfojtott káromkodás hangzott föl Nobby ajkáról, amint átbotorkált a sikátoron, ezt nyivákolás követte, amikor Ankh-Morpork kiterjedt macskanépességének egyik vad tagja elmenekült a káplár lába közt.

— Ki szeret téged, cicamica? — súgta Nobby a bajsza alatt.

— Hát akkor, első a szükség — jegyezte meg Kolon főtörzs, és szembefordult egy alkalmatos sarokkal.

Magánmerengését a káplár dörmögése szakította félbe.

— Ott van, főtörzs?

— Neked, Nobby fiam, detektor-főtörzsőrmester úr — intette kedélyesen Kolon főtörzs.

Nobby hangszíne sürgető volt s hirtelen nagyon józan. — Ne hülyéskedjen, főtörzs, épp most láttam elrepülni egy sárkányt fölöttünk!

— Láttam már sármányt — állította Kolon főtörzsőrmester, halk csuklások közepette. — És láttam már ármányt. Meg úgyszintén párkányt. De még sose nem láttam sárkányt.

— Dehogynem láttál, te barom! — vágta rá sürgetően Nobby. — Figyelj, nem szórakozok! Olyan nagy szárnyak voltak rajta, mint, mint, mint a piszok nagy szárnyak!

Kolon főtörzsőrmester fenségesen megfordult. A káplár arca annyira elsápadt, hogy jól látszott a sötétben.

— Szavamra, főtörzs!

Kolon főtörzsőrmester tekintetét a nedves ég és az esőmosta hold felé fordította.

— Rendbe’ — mondta —, akkor mutasd meg!

A háta mögött sikló nesz hallatszott, és két tetőcserép zúzódott szét az utcán.

Megfordult. És ott, fönt a tetőn, volt a sárkány.

— Sárkány van a tetőn! — jódlizta. — Nobby, egy sárkány van a tetőn! Mit tegyek, Nobby? Sárkány van a tetőn! Pont engemet néz, Nobby!

— Kezdetnek, mondjuk, begombolhatnád a gatyád — javasolta Nobby a legközelebbi fal mögül.

Lady Juhossy, védőruházatának számos rétegétől megfosztva is, még mindig hatalmasan nagy volt. Kadar tudta, hogy a barbár tengelyföldi nép egyes mondái nagydarab, láncinges, páncélmelltartós, igáslovon ülő hajadonokról szólnak, akik lecsapnak a csatamezőkre és elviszik a halott harcosokat a dicsőséges, dáridózó túlvilágra, miközben kellemes mezzoszoprán hangon énekelnek. Lady Juhossy lehetett volna közülük az egyik. Sőt, vezethette volna őket. Elvihetett volna egy egész zászlóaljat. Amikor megszólalt, minden szó derekas hátbavágás volt és a legjobb családból valók arisztokratikus önbizalmától zengett. Csak pusztán a magánhangzók tíkfát hasogathattak volna.

Kadar rongyos ősei hozzá voltak szokva az ilyen hangokhoz, általában harci ménen ülő, nehéz fegyverzetű népség használta, amikor azt mondta nekik, „hát nem lenne átkozottul jó ötlet, tudjátok, ha rárontanátok az ellenre és könnyedén elintéznétek őket”. A lába folyton vigyázzba akart állni.

Az őstörténet fiai imádták volna Lady Juhossyt, és évezredekkel korábban, döbbenetes módon, sikerült is nekik élethű szobrokat faragniuk róla. A nő gesztenyebarna hajtömegéről Kadar később megtudta, hogy paróka. Senki olyan, akinek sok dolga akad a sárkányokkal, nem képes hosszasan megőrizni a haját.

Valamint egy sárkány trónolt a vállán. Chirmi Vince Karomdöf Csudafajta néven lett bemutatva, barátainak csak Vinny, és úgy tűnt, hogy jelentős mértékben hozzájárul a házat átható szokatlan vegyi bűzhöz. Ez a szag mindent átitatott. Még a kiadós tortaszelet, amit a méltóságos asszony odakínált neki, is ilyen ízű volt.

— Az, ööö, a vállán… olyan… nagyon jópofának látszik — mondta a kapitány, elkeseredetten próbálva beszélgetést kezdeményezni.

— Badarság! — felelte a méltóságos asszony. — Csak épp betanítom, mert a vállonülőkért kétszer annyit fizetnek.

Kadar azt mormolta, hogy néhanap látott társasági hölgyeket vállukon kis, tarka sárkánnyal, és azt gondolta, hogy olyan, ööö, jópofák.

— Ó, jópofán hangzik — közölte a nő. — Megengedem. Aztán rájönnek, hogy ez kormos égési sebekkel, leperzselt hajjal és a hátukon végig csupa szarral jár. Meg azok a karmok is bevájnak a húsodba. És aztán azt gondolják, hogy a kiskedvenc kezd túl nagyra nőni meg bűzlik, s azon kapod magad, hogy a következő dolog vagy a Morporki Napfény Menedék Elveszett Sárkányoknak, vagy a jó öreg hórukk a folyóba, kötéllel a nyakad körül, szegény kis nyamvadékok. — Leült, s elrendezte maga körül szoknyáját, mely vitorlául szolgálhatott volna egy kisebbfajta flottának. — Na, akkor. Kadar kapitány, ugyebár?

Kadar tanácstalan volt. Réges-rég halott Juhossyak bámultak le rá magasan az árnyékba borult falakon lógó díszes keretekből. Az arcképek között, körött és alatt függtek a fegyverek, melyeket föltehetőleg ezen ősök használtak, s kinézetük alapján elmondhatjuk, hogy jócskán és gyakran használtak. Páncélruhák álltak behorpadt sorokban a falak mentén. Kénytelen volt észrevenni, hogy elég sokon közülük volt egy-két nagyobbacska lyuk. A mennyezet molyrágta lobogók kifakult tobzódása. Az embernek nem kellett törvényszéki vizsgálat, hogy tudja, Lady Juhossy elődei sosem húzódoztak a harctól.

Igazából döbbenetesnek tűnt, hogy a nő képes olyan békés tevékenységre, mint egy csésze tea megivása.

— Az őseim — mondta Lady Juhossy, megbabonázott pillantását követve. — Tudja, az utóbbi ezer évben egyetlen Juhossy sem halt meg az ágyában.

— Valóban, asszonyom?