Vége a mesének

— Hamarosan szegény emberek leszünk, ha ez így megy tovább — jegyezte meg egyik társa.

— A nénike a kabátot is lenyeri a hátunkról, az biztos — közölte a harmadik férfi. — Haha.

— Asszem, most azonnal abba kéne hagyjuk — mondta Miszter Frank. — Haha.

— Haha.

— Haha.

— Ó, én még úgy szeretném folytatni — vallotta meg Néne sóvárgóan vigyorogva. — Már pont kezdem kapiskálni a dolgot.

— Hát, nem tenné rosszul, ha sportszerű esélyt adna nekünk, hogy valamicskét visszanyerjünk, haha — állt kötélnek Miszter Frank — Haha.

— Haha.

— Haha.

— Haha. Mit szólna egy fél talléros téthez? Haha?

— Ó, szerintem a nénike biztos egy talléros tétet szeretne, egy ilyen sportszerű hölgy, mint ő — vélte a harmadik férfi.

— Haha!

Néne lenézett az előtte fölhalmozódott garasokra. Egy pillanatig bizonytalannak tűnt, aztán, láthatták a férfiak, ahogy rádöbben: ugyan mit veszíthet, egy ilyen lapjárással?

— Igen — értett egyet. — Legyen a tét egy tallér! — Egész elpirult. — Ez izgalmas, ugye?

— Aha — válaszolta Miszter Frank. Magához húzta a paklit.

Szilánkokra törés lármája hallatszott. Mind a három férfi a bárpultra meredt, ahonnan tükörcserepek záporoztak a padlóra.

— Mi történt?

Néne reszketeg, ám édesded mosolyt vetett rá. Szemlátomást oda se nézett.

— Gondolom, a pohár, amit fényesített, biztos valahogy kicsúszott a kezéből és egyenesen belevágódott a tükörbe — vélekedett. — Élénken remélem, hogy nem kell majd kifizetnie a béréből, a szegény fiúnak.

A férfiak összenéztek.

— Rajta! — szólt Néne. — Itt tartom a tallérom teljes készenlétben.

Miszter Frank idegesen pillantott a tönkrement keretre. Aztán vállat vont.

A mozdulat elmozdított valamit valahol. Tompa csattanás hallatszott, mint amikor egy egérfogó föladja az utolsó kenetet. Miszter Frank elsápadt és megmarkolta az ingujját. Egy kis szerkezet, csupa rugó és görbe fém, esett ki belöle. Egy összegyűrt Tréfli Ász volt belegabalyodva.

— Hoppá! — mondta Néne.

Magrat belesett a szalon ablakán.

— Most mit csinál? — sziszegte Ogg Ángyi.

— Megint vigyorog — válaszolta Magrat.

Ogg Ángyi a fejét csóválta. — Eggo — dünnyögte.

Mállotviksz Néne olyan módszerrel játszott, amely a hivatásos szerencsejátékosokat multiverzumszerte a zavaros dühöngés állapotába hozza.

Kártyáit szorosan tenyerébe zárva tartotta néhány hüvelyknyire az arcától, s mindegyik lapból csak a lehető legkevesebb látszódhatott. Úgy meredt rájuk, mintha arra tüzelné őket, hogy csak próbálják őt megsérteni. És úgy tűnt, sose veszi le a szemét róluk, kivéve, amikor az osztást figyelte.

És túl sokáig gondolkozott. És soha, de soha nem kockáztatott.

Huszonöt perccel később egy tallérral szegényebb volt, és Miszter Frankról folyt a víz. Néne már háromszor segítőkészen kimutatta, hogy Miszter Frank véletlenül a pakli aljáról osztott lapot és kért egy másik kártyacsomagot „mert, tudják, ennek a hátán van az a rengeteg apró jelzés”.

A tekintete, az volt az. Miszter Frank már kétszer passzolt kezében egy tökéletesen jó, háromlapos Tökfejjel, hogy aztán rájöjjön, a vén banya csak vacak balfácánt tartogatott. Aztán harmadszor, azt gondolván, kihámozta az öregasszony játékmódját, fölszólította, hogy mutassa, mije van és a klassz kis flösse beszaladt egy ötlapos Tökfej torkába, amit a vén szatyor bizonyára türelmesen szedegethetett össze egy örökkévalóságon át. És aztán — összeszorított ökle elfehéredett -, és aztán a rémes, iszonyú banya azt mondta: — Én nyertem? Ezekkel a kis kártyákkal? Tyű… hogy nekem micsoda mázlim van!

És aztán a nyanya dúdolni kezdett, valahányszor a kártyáira pillantott. Rendes körülmények között ők hárman az ilyesmit szívesen látták. A foguk ütögetők, a szemöldökük emelgetők, a fülük dörzsölgetők — mind pont olyan jók, mint a pénz a matrac alá dugott zokniban az olyan férfi számára, aki tud olvasni az ilyen jelekből. De a visszataszító vén satrafa annyira volt átlátszó, mint egy darab szén. És a zümmögés… állhatatos volt. Az ember azon kapta magát, hogy próbálja követni a dallamot. Ettől zsibogni kezdett az ember foga. Aztán legközelebb gyászosan nézed, ahogy a szipirtyó leterít egy nyamvadt Színflöst a te még nyamvadtabb kétlapos Tökfejed elé és azt mondja: — Mi, már megint én?

Miszter Frank kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, hogyan kell kártyázni az ingujjába rejtett segédeszköz, a kapóra jövő tükör és cinkelt pakli nélkül. Olyan dúdolás dacára, ami a táblán végighúzott köröm karistolására hasonlít.

Nem mintha a rémes vén szatyornak legalább sejtelme lett volna arról, hogyan kell rendesen játszani.

Egy óra múlva Néne négy tallérral vezetett és amikor azt mondta „Én aztán Szerencsés leányzó vagyok!”, Miszter Frank elharapta a nyelvét.

És aztán a férfi leosztáskor kapott egy Nagy Tökfejet. Nincs arra valóságos lehetőség, hogy valaki fölülmúljon egy Nagy Tökfejet. Ez olyasmi, ami az életben csak egyszer, esetleg kétszer esik meg veled.

És az öregasszony passzolt! A vén ribanc passzolt! Veszni hagyott egy átkozott tallért és passzolt!

Magrat megint belesett az ablakon.

— Mi történik? — firtatta Ángyi.

— Mindegyikük nagyon mérgesnek látszik.

Ángyi levette a kalapját és előhúzta a pipáját. Meggyújtotta s a gyufát a folyóba dobta. — Á! Mindjárt zümmögni fog, jól jegyezd meg! Nagyon bosszantó zümmögése van, az bizony, Eszmének. — Ángyi elégedettnek tűnt. — Elkezdte már tisztogatni a fülét?

— Nem hiszem.

— Senki sem tisztogatja úgy a fülét, mint Eszme.

A banya a fülét tisztogatta!

Nagyon is úrinőhöz illő módon tette, és a hülye vén szatyor valószínűleg nem is volt tudatában annak, mit csinál. Csak folyton bedugta a kisujját a fülébe és megforgatta benne. Ez olyan hangot adott ki, mint egy kis biliárddákó végének megkrétázása.

Pótcselekvés, az volt az. A végén mind megtörnek.

A nyanya megint passzolt! És öt átkozott percébe került, hogy összerakjon egy átkozott dupla átkozott Tökfejet!

— Emlékszem arra — mesélte Ogg Ángyi -, amikor átjött hozzánk a Verenc király koronázásakor tartott buliba és félgarasos alapon Fölkergetem a Szomszédom a Gangrá-t játszottunk a kölkökkel. Csalással vádolta Jászón legkisebb gyerekét és utána egy hétig neheztelt.

— És tényleg csalt?

— Meg vagyok róla győződve — vágta rá Ángyi büszkén. — Az a baj Eszmével, hogy nem tudja, hogyan kell veszíteni. Nincs benne gyakorlata.

— Lobsang Himpeller azt állítja, néha veszítened kell ahhoz, hogy győzz — mondta Magrat.

— Szerintem ez badarság — felelte Ángyi. — Ez a Jen Buddhizmus, mi?

— Nem. Azok azok, akik azt állítják, hogy rengeteg pénzed kell legyen ahhoz, hogy nyerj — válaszolta Magrat. — A Skorpió Ösvényén az a nyerés módszere, hogy veszíts el minden küzdelmet, kivéve az utolsót. Az ellenség saját erejét használod föl ellene.

— Mi, valahogy ráveszed, hogy saját magát üsse meg? — tudakolta Ángyi. — Hülyeségnek hangzik.

Magrat haragosan nézett.

— És mit tudsz te erről? — kérdezte rá nem jellemző éles hangon.

— Mi?

— Hát, nekem elegem van! — közölte Magrat. — Én legalább törekszem arra, hogy megtanuljak dolgokat! Én legalább nem csak egyfolytában zsarnokoskodva meg összeférhetetlenül viselkedve járok-kelek!

Ángyi kivette szájából a pipát.

— Nem is vagyok összeférhetetlen — jegyezte meg szelíden.

— Nem rólad beszéltem!

— Hát, Eszme mindig is összeférhetetlen volt — mondta — Ez a természetes számára.

— És szinte soha nem végez igazi varázslatot. Mi a jó abban, hogy boszorka vagy, ha nem varázsolsz? Miért nem használja arra, hogy segítsen az embereken?

Ángyi merőn nézte Magratot a pipafüstön át.

— Mer tudja, mennyire jó lenne benne, gondolom — magyarázta. — Különben is, már régóta ismerem őt. Ismertem az egész családot. Mindegyik Mállotviksz jó a mágiában, még a férfiak is. Megvan bennük az a véna a varázslathoz. Afféle átok. Mindenesetre… ő azt gondolja, hogy nem lehet mágiával segíteni az embereken. Nem a megfelelő értelemben. És ez igaz is.

— Akkor mi haszna…?

Ángyi egy gyufával döfködte a pipát.

— Úgy rémlik nekem, hogy ment és segített neked, amikor kitört az a kis járvány a faludban — említette. — Éjjel-nappal dolgozott, úgy emlékszem. Tudomásom szerint sosem fordult elő, hogy ne ápolt volna beteget, aki rászorult, még akkor is, amikor, tudod, eléggé nedvedzettek. És amikor az a nagydarab, vén troll, aki a Csorba-hegy alatt lakik, lejött segítségért, mert a felesége beteg lett és mindenki kővel dobálta, emlékszem, hogy Eszme volt az, aki elment vele és világra segítette a babát. Hah… aztán amikor az agg Drótháló Hopkins Eszméhez vágott egy követ, egy kicsivel később egy éjszaka titokzatos módon az összes csűrét laposra taposta valaki. Eszme mindig mondta, hogy nem segíthetsz az embereken mágiával, de segíthetsz rajtuk a bőröddel. Mármint hogy valódi dolgokat teszel értük, úgy értette.

— Nem azt mondom, hogy alapjában véve nem kedves ember… — kezdte Magrat.

— Hah! Én viszont igen. Jó messzire kéne elmenned ahhoz, hogy találj valakit, aki alapjában véve komiszabb, mint Eszme — közölte Ogg Ángyi és ezt én mondom, nem más. És ő pontosan tudja, hogy milyen. Jónak született és ennek egyáltalán nem örül.

Ángyi kiverte a pipáját a korláton és visszafordult a szalon felé.

— Amit muszáj megértened Eszmével kapcsolatban, leányom — szögezte le -, az, hogy nem csak nagy eggója van, hanem pszichológiája is. És átkozottul örülök, hogy nekem nincs.

Néne nyeresége már tizenkét tallérra rúgott. A szalonban minden más félbeszakadt. Hallani lehetett a hajókerék csobbanásait és a vezénylő hajós kiáltását.

Néne újabb öt tallért nyert egy háromlapos Tökfejjel.

— Hogy érted azt, hogy pszichológia? — kérdezte Magrat. — Csak nem könyveket olvastál?

Ángyi oda se figyelt rá.

— Amire most figyelnünk kell — jelentette ki -, az, amikor a bajsza alatt elkezd „tsk, tsk, tsk”-et mormolni. Az jön a fültisztogatás után. Általában azt jelenti, hogy tervez valamit.

Miszter Frank ujjaival dobolt az asztalon, rémülten ráébredt, hogy mit tesz, és három új lapot kért, hogy leplezze zavarát. A vén szatyor, úgy tűnt, nem vette észre.

A férfi az új leosztásra meredt.

Megreszkírozott két tallért és kicserélt még egy lapot.

Ismét kártyáira bámult.

Vajon mekkora az esélye annak, gondolta, hogy kétszer is Nagy Tökfejhez juss egy napon?

Az a fontos, hogy az ember ne pánikoljon.

— Azt hiszem — hallotta a saját hangját -, hogy esetleg megkockáztathatok még két tallért.

A társaira pillantott. Azok engedelmesen bedobták lapjaik, egyik a másik után.

— Hát, nem is tudom — szólalt meg Néne, láthatólag a lapjaihoz beszélve. Megint a fülét tisztogatta. — Tsk, tsk, tsk. Hogy nevezik azt, amikor, tudja, még pénzt szeretne betenni az ember vagy ilyesmi?

— Emelésnek nevezik — felelte Miszter Frank és ökle elfehéredett.

— Na akkor, csinálok egy olyan emmelést. Öt tallérral, azt hiszem.

Miszter Frank összesúrolta a térdét.

— Megadom és emelem tíz tallérral — csattant föl.

— Én is azt teszem — közölte Néne.

— Följebb megyek újabb húsz tallérral.

— Én… — Néne lepillantott, hirtelen elszontyolodva. — Én… nekem van egy söprűm.

Egy apró vészcsengő szólalt meg valahol Miszter Frank tudatának hátsó felén, de mostanra már hanyatt-homlok rohant a diadal felé.

— Rendben!

Leterítette kártyáit az asztalra.

A tömeg sóhajtott.

A férfi kezdte magához húzni a tétet.

Néne keze rázárult a csuklójára.

— Még le sem tettem az én kártyáim — mondta kötekedve.

— Nem is kell — acsarogta Miszter Frank. — Semmi esélye, hogy ezt fölülmúlja, asszonyom.

— Dehogynem, ha meg tudom Csonkítani — válaszolta Néne. — Ezért nevezik Csonka Miszter Tökfejnek, nem igaz?

A férfi tétovázott.

— De… de… csak akkor teheti, ha tökéletes kilenclapos sorozata van — hápogta, az öregasszony szeme mélyét fürkészve.

Néne hátradőlt.

— Tudják — jelentette ki nyugodtan -, gondoltam, hogy meglehetősen sok van a kezemben ezekből a csúcsos feketékből. Az jó, nem?

Kiterítette a lapjait. Az egybegyűlt közönségnek egy szólamban állt el a lélegzete.

Miszter Frank bőszen nézett körül.

— Ó, nagyszerűen csinálta, asszonyom — áradozott egy idős úriember. A tömegben udvarias tapsvihar kélt. A nagy, nemszeretem tömegben.

— Ööö, igen — ismerte el Miszter Frank. — Igen. Remekül csinálta. Naccsád nagyon gyorsan tanul, nem igaz?

— Gyorsabban, mint maga. Tartozik nekem ötvenöt tallérral meg egy söprűvel — felelte Néne.

Magrat és Ogg Ángyi már vártak rá, amikor kisietett a szalonból.

— Itt a söprűd — rivallta Néne. — És remélem, hogy az összes cuccotok össze van rámolva, mer’ lelépünk.

— Miért? — firtatta Magrat.

— Mert amint elcsendesülnek a dolgok, néhány pasas a felkutatásunkra fog indulni.

A másik kettő nyargalt utána az apró kabin felé.

— Nem használtál varázslatot? — kérdezte Magrat.

— Nem.

— És nem csaltál? — tudakolta Ogg Ángyi.

— Nem. Csak kobakológiát alkalmaztam — válaszolta Néne.

— Hol tanultál meg ilyen jól kártyázni? — akarta tudni Ángyi.

Néne megtorpant. A másik kettő nekiütközött.

— Emlékeztek a tavalyi télre, amikor a vén Hessegi Szüle nagyon csúnyán megbetegedett és mentem és csaknem egy hónapon át virrasztottam mellette minden éjjel?

— Igen?

— Ülj csak le minden éjjel Csonka Miszter Tökfej-et játszani olyasvalakivel, akinek harmadik szemén levált a retina és igen hamar megtanulod, hogyan kell kártyázni — felelte Néne.

A hold itt közelebb volt.

A Korongvilág holdjának pályája úgy nézett ki, hogy igencsak magasan járt, amikor elhaladt az égnek meredt Kostető fölött. Itt, közelebb a Peremhez, nagyobb lett. És narancssárgább.

— Mint egy tök — emlékeztetett Ogg Ángyi.

— Azt hittem, megbeszéltük, hogy többet nem hozzuk szóba a tököket — jegyezte meg Magrat.

— Hát, nem volt mit vacsorázzunk — válaszolta Ángyi.

És akadt még más is. Eltekintve a nyár derekától, a boszorkányok nem voltak hozzászokva a meleg éjszakákhoz. Valahogy nem tűnt helyesnek, hogy egy óriási, narancssárga hold alatt siklanak a sötét lombkorona fölött, amely rovaroktól csattog, zsong és zümmög.

— Mostanra már elég messzire kell legyünk a folyótól — állította Magrat. — Nem landolhatnánk, Néne? Senki sem követhetett minket!

Mállotviksz Néne lenézett. A folyó ezen a tájon hatalmas, csillogó kanyarulatokban tekergett, húsz mérföldet tett meg, hogy ötöt menjen előre. A kígyózó víz közötti földet domboldalak és erdőségek foltjaiból álló takaró borította. Egy távoli ragyogás esetleg maga Génua lehetett.

— A söprűnyélen lovaglás álló éjjel nem tejfel az utazó fenekéig — szögezte le Ángyi.

— Na jó, rendben.

— Arra, ott, van egy város — mutatta Magrat — Meg egy kastély.

— Ó, nehogy már megint egy…

— Kedves kis kastély — mondta Magrat. — Nem szállhatnánk meg ott? Elegem van a fogadókból.

Néne lenézett. Nagyon jól látott a sötétben.

— Biztos vagy benne, hogy az kastély? — kérdezte.

— Ki tudom venni a fiatornyokat meg mindent — válaszolta Magrat. — Naná, hogy kastély.

— Hmm. Én többet is látok, nem csak fiatornyokat — közölte Néne. — Azt hiszem, jobb, ha vetünk erre egy pillantást, Gytha.

Soha, semmi nesz nem hallatszott a kastélyban, kivéve a nyár végén, amikor az érett bogyók lepottyantak a csipkerózsabokrokról és halkan széttoccsantak a földön. És néha madarak próbáltak fészket rakni a tüskés sűrűben, amely mostanra mennyezettől padlóig betöltötte a tróntermet, de sosem jutottak túl messzire, mielőtt ők is elaludtak. Ettől eltekintve, bizony, roppant éles hallás kellett ahhoz, hogy meghalld a hajtások növekedését és a bimbók virágba szökkenését.

Így ment már tíz éve. Hang sem hallott a…

— Kinyitni!

— Bónusz fidesz utazók keresnek menhelyet!

…hang sem hallatszott a…

— Na most, tartsd ide a vállad, Magrat! Rendben. Na akkor…

Csörömpölt a betört üveg.

— Összetörted az ablakuk!

…egyetlen hang sem hallatszott a…

— Tudod, majd föl kell ajánld, hogy kifizeted.

A kastély kapuja lassan kitárult. Ogg Ángyi kukucskált ki a másik két boszorkányra, miközben tüskéket és gubancokat távolított el a hajából.

— Átkozottul undorító idebenn — közölte. — Mindenfelé szerteszét emberek alszanak s teljesen ellepik őket a pókhálók. Igazad volt, Eszme. Itt varázslat zajlik.

A boszorkányok utat törtek maguknak a vadrózsával benőtt kastélyban. Por és levelek borították a szőnyegeket. Siheder jávorfák lendületesen próbálkoztak az udvar megszállásával. Indák füzérdísze fedett minden falat.

Mállotviksz Néne talpra húzott egy szunyókáló katonát, akinek ruhájáról por gomolygott.

— Ébredj föl! — követelte.

— Fzhtft — felelte a katona és visszarogyott.

— Ugyanilyen mindenütt — jelentette Magrat, átküzdve magát egy sasharasztcserjésen, amely a konyhai régiókból növekedett fölfelé. — Ott vannak a szakácsok, mind hortyogva és a fazekakban nincs semmi, csak penész! Még alvó egerek is akadnak a kamrában!

— Hmm — mondta Néne. — Véssétek az agyatokba, hogy egy rokka lesz majd ezért az egészért a felelős!

— Egy Fekete Aliss-féle meló? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Annak néz ki — válaszolta Néne. Aztán halkan hozzáfűzte: — Vagy valaki hozzá hasonlóé.

— Na, ő aztán olyan boszorkány volt, aki ismerte a mesék menetét — ismerte el Ángyi. — Annak idején akár háromban is benne volt egyszerre.

Még Magrat is hallott Fekete Alissról. Azt beszélték róla, hogy ő volt a valaha élt legnagyobb boszorkány — nem kifejezetten gonosz, de olyan hatalmas, hogy néha nehéz volt megállapítani a különbséget. Amikor olyasmikre került sor, hogy száz évre elaltassanak egy palotát vagy rákényszerítsenek királykisasszonyokat, hogy szalmából Raanyat fonjanak, senki sem csinálta jobban Fekete Alissnál.

— Egyszer találkoztam vele — mesélte Ángyi, miközben megmászták a kastély főlépcsőjét, amelyet zuhatagként folyt körül a Vénember Gatyája. — A vén Deliria Japcsik elvitt egyszer lánykoromban, hogy lássam. Na persze, akkorra ő már kezdett eléggé… szertelenné válni. Mézeskalács-házikók meg ilyesmik. — Szomorkásan beszélt, ahogy az ember egy idősödő rokonról szokott, aki rákapott arra, hogy a ruhája fölött hordja az alsóneműjét.

— Az még azelőtt kellett legyen, mielőtt az a két kölyök bezárta őt a saját kemencéjébe, ugye? — érdeklődött Magrat, kiszabadítva a ruhája ujját egy rózsabokorból.

— Aha. Szomorú, az az eset. Úgy értem, valójában soha nem evett meg senkit — felelte Ángyi. — Hát… Nem gyakran. Úgy értem, beszéltek erről, de…

— Ez lesz a vége — közölte Néne. — Túlságosan belekeveredsz a mesékbe és összezavarodsz. Nem tudod, hogy mi igazán valóságos és mi nem. A mesék furcsaságba hajszolják az agyad. Nem szeretem a meséket. Nem valóságosak. Nem szeretem az olyan dolgokat, amik nem valóságosak.

Belökött egy ajtót.

— Á! Egy hálófülke — fanyalgott — Még akár ágyasház is lehetne.

— Hát nem gyorsan nő ez a hóbelevanc! — jegyezte meg Magrat.

— Az idővarázs része — okította Néne. — Á! És itt a lány. Tudtam, hogy lesz valahol valaki.

Egy alak feküdt az ágyon, a rózsabokrok sűrűjében.

— És itt a rokka is — állapított meg Ángyi, odamutatva egy idomra, ami épp csak látszott a repkénytömegben.

— Ne érj hozzá! — kiáltott rá Néne.

— Ne aggódj, a lábítónál fogva fogom meg és kihajítom az ablakon.

— Honnan tudjátok ezt az egészet? — tudakolta Magrat.

— Mer’ vidéki história — felelte Ángyi. — Rengetegszer megesett.

Mállotviksz Néne és Magrat lenéztek a nagyjából tizenhárom év körüli lány alvó alakjára, mely csaknem ezüstös volt a por és pollen alatt.

— Hát nem gyönyörű? — sóhajtott Magrat, a nemeslelkű.

Mögülük fölhangzott a rokka csattanása távoli macskaköveken, majd megjelent Ogg Ángyi, kezét porolva.

— Tucatszor láttam megtörténni — közölte.

— Dehogy, nem igaz — tiltakozott Néne.

— Na jó, egyszer — helyesbített Ángyi anélkül, hogy zavarba jött volna. — És hallottam ilyet sok-sok tucatnyi alkalommal. Mint mindenki. Rurális história, ahogy mondtam. Mindenki hallott erről, hogy megtörtént az unokatestvére barátja szomszédjának falujában…

— Azért, mert tényleg megesik — mondta Néne.

Néne megfogta a lány csuklóját.

— A lány azért alszik, mert van neki egy… — kezdte Ángyi.

Néne megfordult.

— Tudom, tudom. Tudom, rendben? Éppúgy tudom, mint te. Azt hiszed, én nem tudom? — Odahajolt az ernyedt kéz fölé. — Ez tündérkeresztanyáskodás, az bizony — tette hozzá félig önmagának. — Mindig csináld imponálóan. Mindig ártsd bele magad, mindig próbálj meg irányítani! Hah! Valakinek van egy kevés mérge? Bocsáss álmot mindenkire száz évig! Válaszd a könnyebbik utat! Ez az egész amiatt, mert egy szerszám megizélte! Mintha az lenne a világ vége! — Elhallgatott. Ogg Ángyi mögötte állt. Nem volt arra semmiféle lehetőség, hogy Néne észlelhesse az arckifejezését. — Gytha?

— Igen, Eszme? — szólalt meg ártatlanul Ogg Ángyi.

— Érzem, hogy vigyorogsz. Megspórolhatod a krajcáros lélektanod azoknak, akik igényt tartanak rá.

Néne behunyta a szemét és néhány szót motyogott.

— Használjam a varázspálcám? — kérdezte habozva Magrat.

— Meg ne próbáld! — vakkant Néne és visszatért a mormoláshoz.

Ángyi bólintott. — A lány határozottan kezd visszanyerni egy kis színt — állította.

Néhány perccel később a lányka kinyitotta szemét és álomittasan bámult föl Mállotviksz Nénére.

— Ideje fölkelni — szólt hozzá Néne szokatlanul vidám hangon. — Elmulasztod az évtized legjobb részét.

A lány megpróbálta beállítani tekintetét Ángyira, aztán Magratra, végül visszanézett Mállotviksz Nénére.

— Te? — nyögte ki.

Néne megemelte szemöldökét és a másik kettőre pillantott.

— Én?

— Te… még mindig itt vagy?

— Még mindig? — értetlenkedett Néne. — Soha életemben nem voltam még itt, kisasszony.

— De… — A lány összezavarodottnak tűnt. És ijedtnek, észlelte Magrat.

— Magam is ilyen szoktam lenni reggelente, kedves — jegyezte meg Ogg Ángyi, miután megfogta a lány másik kezét és bátorítóan veregette. — Sose vagyok a legjobb formámban, míg meg nem ittam egy csésze teát. Gondolom, mindenki más is hamarosan föl fog ébredni. Persze, jó sok időbe telik majd, míg kitisztítják a patkányfészkeket a teáskannákból… Eszme?

Néne egy porlepte formára meredt a falon.

— Beavatkozás… — suttogta.

— Mi történt, Eszme?

Mállotviksz Néne átsétált a szobán és letörölte a port egy óriási, díszes tükörről.

— Hah! — mondta és megpördült. — Máris indulunk! — jelentette ki.

— De azt hittem, hogy meg fogunk itt pihenni. Úgy értem, már majdnem hajnalodik — tiltakozott Magrat.

— Nincs értelme tovább vendégeskedni a kelleténél — közölte Néne, miközben elhagyta a szobát.

— De mi még nem is v… — kezdte Magrat. A tükörbe pillantott. Nagy, ovális tükör volt, aranyozott kerettel. Tökéletesen mindennaposnak látszott. Nem jellemző Mállotviksz Nénére, hogy megijedjen a saját tükörképétől.

— Már megint rájött a rapli — vont vállat Ogg Ángyi. — Gyere! Nincs értelme itt maradni. — Megveregette a zavarodott királykisasszony fejét. — Viszlát, kisasszony! Néhány hét egy söprűvel meg egy fejszével és hamarosan újnak látszik majd ez a régi kastély.

— A lány úgy viselkedett, mintha fölismerte volna Nénét — említette meg Magrat, amint követték Eszme Mállotviksz merev, siető alakját le a lépcsőn.

— Hát, mi tudjuk, hogy tévedett, nem igaz? — válaszolta Ogg Ángyi. — Eszme soha életében nem járt még erre.

— De még mindig nem értem, miért kell elrohannunk — makacskodott Magrat. — Úgy vélem, az emberek roppant hálásak lesznek, hogy megtörtük a varázst meg minden.

A palota többi része is ébredezett. Elnyargaltak a pókhálós egyenruhájukra és a mindenhol növekvő bokrokra döbbenten bámuló őrök mellett. Amikor átvágtak a beerdősült udvaron, egy idősebb férfi kifakult köntösben tántorgott elő egy ajtón s nekidőlt a falnak, megpróbálva kiismerni magát. Aztán meglátta Mállotviksz Néne szaporázó alakját.

— Te? — kiáltotta és: — Őrök!

Ogg Ángyi nem tétovázott. Elkapta Magrat könyökét és futásnak eredt, s a kastély kapujánál utolérte Mállotviksz Nénét. Egy őr, aki kollégájánál jobban bírta a reggeleket, előretámolygott és kísérletet tett arra, hogy útjukat állja a pikájával, ám Néne csak lökött egyet s ezzel gyöngéden körbepörgette.

Aztán már kívül jártak és rohantak az egyik kézre eső fának támasztott söprűk felé. Néne megállás nélkül kapott a magáéhoz, és az, most az egyszer, csaknem az első próbálkozásra beindult.

Egy nyílvessző imbolygott el a kalapja mellett és csapódott egy ágba.

— Én ezt nem nevezném hálának — szögezte le Magrat, miközben a söprűk föllebbentek a fák fölé.

— Rögtön ébredés után egy csomó ember nincs a legjobb formájában — felelte Ángyi.

— Úgy tűnt, mindenki azt hiszi, hogy ismernek téged, Néne — mondta Magrat.

Néne söprűje megrándult a szélben.

— De nem ismernek! — kiáltotta. — Eddig még sosem láttak, értve?

Egy ideig nyugtalan némasággal röpültek.

Aztán Magrat, akinek Ogg Ángyi véleménye szerint gyermeteg tehetsége volt ahhoz, hogy veszélyes kérdéseket érintsen, megkérdezte: — Vajon helyesen cselekedtünk-e? Biztos vagyok benne, hogy egy jóképű királyfi dolga lett volna.

— Hah! — csattant föl Néne, aki elöl haladt. — És mi lett volna abban jó? Átvágatni az utat egy kis cserjésen a módja annak, hogy megállapítsd, a fickóból remek férj lesz, mi? Ez tündérkeresztanyai gondolkodás, az bizony! Szertemászkálni és boldog befejezést tukmálni az emberekre, akár akarják, akár nem, mi?

— Nincs semmi rossz a boldog befejezésben — jelentette ki Magrat hevesen.

— Nézd, a boldog befejezés remek, ha boldognak bizonyul — mondta Néne föltekintve az égboltra. — De nem teremtheted meg mások számára. Mintha az egyetlen út a boldog házassághoz az lenne, hogy levágod a fejük, amint kimondták a boldogító igent, érted? Nem teremthetsz boldogságot…

Mállotviksz Néne a távoli városra meredt.

— Az egyetlen, amit megtehetsz — közölte — az, hogy véget vetsz.

Egy erdei tisztáson megreggeliztek. Sült tököt. A törpekalácsot elővették szemrevételezés végett. Ám a törpekalács bámulatos étek, az bizony. Soha, senki sem éhezik meg, ha akad némi törpekalács, ami alól kihúzhatja magát. Csak rá kell nézz egy pillanatra és máris tucat számra jutnak eszedbe dolgok, amiket szívesebben ennél. Például a csizmád. Hegyeket. Nyers birkát. A saját lábad.

Aztán aludni próbáltak. Legalábbis Ángyi meg Magrat. De csak arra jutottak, hogy ébren fekszenek és hallgatják, ahogy Mállotviksz Néne a bajsza alatt mormol. Még sosem látták őt ennyire földúltnak.

Később Ángyi javasolta, hogy egy darabig gyalogoljanak. Szép idő van, mondta. Ez érdekes fajta erdő, mondta, rengeteg ismeretlen gyógynövénnyel, amelyekre ráférne egy kis megtekintés. Mindenki jobban fogja érezni magát egy sétától a napsütésben, mondta. Javítani fog a hangulatukon.

És valóban, az erdő szépséges volt. Nagyjából félórával később még Mállotviksz Néne is kész lett volna elismerni, hogy a rengeteg bizonyos vonatkozásban nem volt teljességgel külföldi és hitvány. Magrat hébe-hóba elcsatangolt az ösvényről virágot szedni. Ángyi még el is énekelt néhány strófát A Varázsló Vesszejének Göcsört Van a Végén-ből alig egy-két tessék-lássék tiltakozással a másik kettőtől.

Ám mégis, valami még mindig nem stimmelt. Ogg Ángyi és Magrat érezték, hogy van valami köztük és Mállotviksz Néne között, valamiféle mentális fal, valami fontos, szándékosan eltitkolva és kimondatlanul. A boszorkányok általában eltitkolnak néhány dolgot egymás elől, ha másért nem, azért, mert mindnyájan annyira kíváncsiak, hogy sosincs esélyük arra, hogy egyáltalán legyenek titkaik. Mindenesetre aggasztó volt.

Aztán befordultak egy sarkon egy óriási tölgyfákból álló ligetnél és összetalálkoztak a piros köpenyes kislánnyal.

A gyermek az ösvény közepén ugrándozott s egy nótát dalolt, amely egyszerűbb volt és sokkal erkölcsösebb, mint bármelyik Ogg Ángyi repertoárjában. Nem vette észre a boszorkányokat, míg csaknem beléjük ütközött. Megállt, aztán ártatlanul elmosolyodott.

— Szervusztok, öreganyók! — mondta.

— Khm — mondta Magrat.

Mállotviksz Néne lehajolt.

— Mit csinálsz idekinn az erdőben teljesen egymagad, ifjú hölgy?

— Viszem ezt a kosár nyalánkságot a nagyimnak — válaszolta a kislány.

Néne fölegyenesedett, szemében távolbanéző tekintettel.

— Eszme — szólalt meg sürgetően Ogg Ángyi.

— Tudom. Tudom — felelte Néne.

Magrat lehajolt és bárgyú grimaszba rendezte arcát, amit általában olyan felnőttek alkalmaznak, akik szeretnének beszélni a gyermekek nyelvén és szikrányi esélyük sincs arra, hogy ez valaha sikerüljön nekik. — Ööö. Áruld el nekem, kisasszony… figyelmeztetett a mamád, hogy óvakodj a gonosz farkasoktól, amik esetleg a környéken ólálkodnak?

— Pontosan.

— És a nagyid… — tudakolta Ogg Ángyi. — Fogadok, hogy pillanatnyilag kissé ágyhoz kötött, igaz?

— Ezért viszem neki ezt a kosár nyalánkságot… — kezdte a gyermek.

— Gondoltam.

— Ismeritek a nagyim? — kérdezte a lányka.

— Iii-gen — felelte Mállotviksz Néne. — Bizonyos értelemben.

— Odaát Skundban megesett lánykoromban — mesélte Ogg Ángyi halkan. — Soha meg se találták a nagym…

— És hol van a nagyid kunyhója, kisleány? — tudakolta Mállotviksz Néne hangosan, kíméletlenül oldalba bökve Ángyit.

A kislány egy oldalcsapásra bökött.

— Te nem a gonosz boszorkány vagy, ugye? — érdeklődött.

Ogg Ángyi köhintett.

— Én? Nem. Mi a… mi… — fogott bele Néne.

— Tündérek vagyunk — segítette ki Magrat.

Mállotviksz Nénének leesett az álla. Ilyen magyarázat soha nem ötlött volna föl benne.

— Csak mert a mamám a gonosz boszorkánytól is intett — okolta meg a kislány. Szúrós pillantást vetett Magratra. — Miféle tündérek?

— Ööö. Virágtündérek? — próbálkozott Magrat. — Nézd, van egy varázspálcám…

— Melyikek?

— Mi?

— Melyik virágok?

— Ööö — habozott Magrat. — Hát. Én vagyok… Tulipán Tündér és az ott… — kerülte, hogy közvetlenül Nénére nézzen — …Százszorszép… Tündér… és ez itt…

— Sündisznó Tündér — vágott közbe Ogg Ángyi.

A természetfölötti pantheon ilyes kiegészítése kellő mérlegelésben részesült.

— Nem lehetsz Sündisznó Tündér — állította a gyermek némi gondolkodás után. — A sündisznó nem virág.

— Honnan tudod?

— Mert van tüskéje.

— A magyalnak is van. Meg a bogáncsnak.

— Ó!

— És nekem van varázspálcám — közölte Magrat. Csak ekkor kockáztatott meg egy pillantást Százszorszép Tündérre.

— Úton kellene lennünk már — jegyezte meg Mállotviksz Néne. — Te csak szépen maradj itt Tulipán Tündérrel, azt hiszem, az volt, és mi elmegyünk és megbizonyosodunk arról, hogy a nagyid jól van. Rendben?

— Fogadok, hogy nem igazi varázspálca — vitatta a gyermek, aki fütyült Nénére és szembefordult Magrattal a gyermekek csalhatatlan képességével, mely rálel a gyönge szemre bármely láncban. — Fogadok, hogy nem képes átváltoztatni dolgokat dolgokká.

— Nos… — kezdte Magrat.

— Fogadok — folytatta a lányka -, fogadok, hogy nem tudod átváltoztatni azt a fatuskót… mondjuk… egy tökké. Haha, bármibe fogadok, hogy nem tudod. Fogadok egy trillió tallérba, hogy nem tudod átváltoztatni azt a fatuskót tökké.

— Látom, hogy ti ketten remekül ki fogtok jönni egymással — vigyorgott Sündisznó Tündér. — Nem maradunk el sokáig.

Két söprű szállt alacsonyan az erdei ösvény fölött.

— Lehet esetleg véletlen egybeesés — jegyezte meg Ogg Ángyi.

— Nem az — válaszolta Néne. — A gyereken még piros köpeny is van!

— Nekem is volt piros köpenyem tizenöt éves koromban — hárított Ángyi.

— Igen, de a te nagymamád a szomszédban lakott. Nem kellett aggódj, hogy becserkész a lompos farkas, amikor meglátogattad — ragaszkodott igazához Néne.

— Eltekintve a vén Szarhazitól, az albérlőtől.

— Igen, de az csak véletlen egybeesés volt.

Kék füstcsík lebegett a fák között előttük. Valahonnan az egyik oldalról lezuhanó fa lármája csapott föl.

— Favágók! — kiáltott föl Ángyi. — Akkor minden rendben, ha vannak itt favágók! Az egyikük beront…

— Ezt csak a gyerekeknek mesélik — helyesbített Néne, miközben előreszáguldottak. — Különben is, semmi haszna belőle a nagymamának, nem igaz? Őt már fölfalták!

— Mindig utáltam ezt a mesét — jelentette ki Ángyi. — Soha senkit nem érdekel, mi történik a szegény, védtelen öregasszonyokkal.

Az ösvény váratlanul eltűnt egy irtás szélén. Fákkal körbezárva fölbukkant egy kusza konyhakert, ahol néhány siralmas növényszár küzdött a kevéske elérhető napfényért. A kert közepén állt aminek zsúpfedelű kunyhónak kellett lennie, mert senki sem rakna szénakazlat ilyen pocsékul.

Leszökkentek a söprűkről, hagyva, hogy azok állva lebegjenek a bokrok közt, és bedörömböltek a kunyhó ajtaján.

— Lehet, hogy elkéstünk — szólalt meg Ángyi. — A farkas talán…

Egy idő múlva annak tompa nesze hallatszott, amikor valaki végigcsoszog a padlón, s aztán résnyire nyílt az ajtó. Egy gyanakvó szem vált láthatóvá a sötétségből.

— Igen? — szólt egy vékony és reszkető hang valahonnan a szem alól.

— Kegyed a nagymama? — akarta tudni Mállotviksz Néne.

— Adószedők vagytok, kedveskéim?

— Nem, asszonyom, mi…

— …tündérek vagyunk — vágta rá Sündisznó Tündér sietve.

— Nem nyitok ajtót olyanoknak, akiket nem ismerek, kedveskéim — közölte a hang, majd kissé zsémbes hangnembe csapott át. — Különösen nem olyanoknak, akik sosem mossák el az edényt, még akkor sem, amikor kiteszek nekik egy tálka csaknem friss tejet!

— Szeretnénk néhány percig beszélni kegyeddel — mondta Százszorszép Tündér.

— Igen? Van bármiféle személyazonosságot igazoló irata, kedveském?

— Tudom, hogy a helyes nagymamát találtuk meg — szögezte le Sündisznó Tündér. — Látszik a családi hasonlatosság. Nagy füle van.

— Nézd, az nem ő, akinek nagy füle van — csattant föl Százszorszép Tündér. — A farkas lesz az, akinek nagy füle van. Pontosan ez a lényeg. Hát sosem figyelsz oda?

A nagymama érdeklődve figyelte őket. Miután egész életében hitt bennük, most látott először tündéreket, és ez élménynek tekinthető. Mállotviksz Néne észrevette a nénike zavart arckifejezését.

— Fogalmazzunk így, asszonyom — szólította meg zsarnokian ésszerű hangon. — Mennyire szeretné, ha elevenen fölfalná egy farkas?

— Nem hiszem, hogy szeretném, kedveském, nem bizony — válaszolta a rejtőző nagymama.

— Mi vagyunk az alternatíva — közölte Néne.

— Uramatyám. Biztos vagy benne?

— Tündéri becsületszavunkra — felelte Sündisznó Tündér.

— Hmm. Tényleg? Na jó. Bejöhettek. De csak semmi trükk! És el ne felejtsetek elmosogatni! Nincs nálatok egy fazék arany véletlenül?

— Azok a manók, nem igaz?

— Nem, a manók akik kutakban laknak. Koboldokra gondolt.

— Ne légy hülye! Azok azok, akik hidak alatt élnek.

— Azok a trollok. Mindenki tudja, hogy azok a trollok.

— Mindenesetre nem mi vagyunk.

— Ó! Sejthettem volna.

Magrat szerette azt hinni, hogy ért a gyerekek nyelvén és aggódott, hogy mégsem. Nem nagyon szerette őket és emiatt is nyugtalankodott. Ogg Ángyi szemlátomást jól elboldogult a gyerekekkel, váltakozva és találomra vagy édességet adva nekik vagy nyakon teremtve őket, míg Mállotviksz Néne az idő nagy részében oda se bagózott rájuk, ami szintén pont olyan jól látszott működni. Míg ellenben Magrat törődött. Ez nem tűnt igazságosnak.

— Fogadok egy millió-trillió-zillió tallérba, hogy nem tudod átváltoztatni azt a bokrot tökké — szólt a gyermek.

— De, nézd, az összes többi átváltozott tökké — mutatta ki Magrat.

— Tuti, hogy előbb-utóbb nem fog működni — jelentette ki higgadtan a kislány.

Magrat tehetetlenül pillantott a varázspálcára. Mindent megpróbált — kívánt, némán tátogott és még, amikor úgy vélte, a másik két boszorkány hallótávolságon kívül van, hozzá is csapta dolgokhoz és azt kiáltozta „Bármit, csak ne tököt!”.

— Nem tudod, hogyan kell igazából csinálni, ugye — állapította meg a gyermek.

— Mondd csak — érdeklődött Magrat -, azt mondtad, hogy a mamád tud a nagy, gonosz farkasról az erdőben, igaz?

— Pontosan.

— De mégis elküldött téged egyedül, hogy vidd azokat a nyalánkságokat a nagyidnak?

— Úgy van. Miért?

— Semmi. Csak tűnődtem. És jössz nekem millió-trilliózillió-szkvillió tallérral.

Létezik egy bizonyos szabadkőművesség a nagymamák körében, azzal a plusz előnnyel, hogy senkinek sem kell fél lábon álldogálnia vagy bármiféle esküt elszavalnia, hogy beléphessen. Amint belülkerült a kunyhóba és forrt a víz a teáskannában, Ogg Ángyi rögtön otthon érezte magát. Csöves elnyújtózott a gyatra tűz előtt és elszundikált, miközben a boszorkányok magyarázatot próbáltak adni.

— Nem értem, hogyan tudna bejutni ide egy farkas, kedveskéim — jelentette ki nyájasan a nagymama. — Úgy értem, mégiscsak farkas. Azok nem tudják kinyitni az ajtót.

Mállotviksz Néne félrerántotta a függönyként szolgáló rongyot és kimeredt a tisztásra.

— Tudjuk — válaszolta.

Ogg Ángyi odabiccentett a tűzhely melletti fülkében álló kicsiny ágy felé.

— Ottan szokott aludni kegyed? — tudakolta.

— Amikor nem érzem jól magam, kedveském. Egyébként a padláson alszom.

— Én a kegyed helyében máris fölmennék oda. És vigye föl magával a macskám, legyen szíves! Nem szeretnénk, ha az utunkban lenne.

— Ez az a rész, amikor kitakarítjátok a házat és elvégzitek a teljes mosást is egy csésze tejért? — firtatta reménykedve a nagymama.

— Lehetséges. Sosem lehessen tudni.

— Érdekes, kedveskéim. Azt gondoltam, kisebbek lesztek…

— Sokat járunk a friss levegőre — tudatta Ángyi. — Akkor most menjen szépen!

Így aztán ők ketten magukra maradtak. Mállotviksz Néne körbenézett a barlangszerű szobában. A padlóra terített káka jócskán előrehaladt a komposzttá válás útján. Koromkéreg lepte a pókhálókat a mennyezeten.

Ezen a helyen egyetlen módon lehetett volna elvégezni a házimunkát: lapáttal vagy, kedvezőbb esetben, gyufával.

— Fura, de tényleg — szólalt meg Ángyi, amikor az öregasszony fölmászott a roskatag lépcsőn. — A nagyi fiatalabb nálam. Jelzem, én szoktam testedzést végezni.

— Soha életedben nem végeztél testedzést — jelentette ki Néne a bokrokat kémlelve. — Sosem csináltál olyat, amit nem akartál.

— Így gondoltam én is — értett egyet boldogan Ángyi. — Nézd, Eszme, még mindig azt mondom, ez az egész lehet pusztán…

— Nem az! Érzékelem a mesét. Valaki előidézte a mesék megtörténtét errefelé, ebben biztos vagyok.

— És azt is tudod, hogy ki. Nem igaz, Eszme? — kérdezte furfangosan Ogg Ángyi.

Látta, hogy Néne vadul néz körbe a mocskos falakra.

— Szerintem a nagymama túl szegény ahhoz, megengedhessen magának egy tükröt — nyugtatta Ángyi. — Nem vagyok vak, Eszme. És tudom, hogy a tükrök meg a tündérkeresztanyák együtt járnak. Szóval mi folyik itt?

— Nem mondom meg. Nem akarok bolondnak látszani, ha tévednék. Nem fogok… valami jön!

Ogg Ángyi orrát a koszos ablakhoz nyomta.

— Nem látok semmit.

— A bokrok mozogtak. Feküdj az ágyba!

— Én? Azt hittem, te leszel az, aki befekszik az ágyba!

— El sem tudom képzelni, miért hitted.

— Nem, persze. Ha jobban meggondolom, magam se — mondta fásultan Ángyi. Fölvette az ágylábról a slampos főkötőt, föltette és becsusszant a foltokból varrt ágytakaró alá.

— Hé, ez a matrac szalmával van kitömve!

— Nem kell sokáig feküdnöd rajta.

— De szúr! És azt hiszem, vannak benne izék.

Valami a ház falának ütközött. A boszorkányok elnémultak.

Szuszogás hallatszott a hátsó ajtó alól.

— Tudod — suttogta Ángyi, miközben várakoztak -, a mosogatókonyha rémes. Nincs tüzifa. És alig akad ennivaló. És van ott egy köcsög tej, ami gyakorlatilag már menetel…

Néne gyorsan a tűzhelyhez oldalazott, aztán vissza őrhelyére a bejárati ajtó mellett.

Egy pillanattal később kaparászás hallatszott a retesznél, mintha olyasvalaki hozná működésbe, aki nem ismeri vagy az ajtókat vagy az ujjakat.

Az ajtó lassan, nyikorogva kitárult.

Mindent elárasztott a pézsma és nedves szőrzet bűze.

Bizonytalan léptek támolyogtak végig a padlón az ágynemű alatt kuporgó alak irányába.

Ángyi csak annyira emelte meg a főkötő lelógó fodrát, hogy kilásson alóla.

— Szióka! — üdvözölte, aztán: — Ó, a nemjóját, nem tudtam, hogy ennyire nagy a fogad…

Mállotviksz Néne belökte az ajtót és fürgén előrelépett. A farkas megpördült, mancsát védekezően emelve.

— Neeáááááú!

Néne egy pillanatig tétovázott, aztán nagyon keményen fejbe csapta az öntöttvas serpenyővel.

A farkas összecsuklott.

Ogg Ángyi kilendítette lábát az ágyból.

— Azt beszélték, amikor odaát Skundban történt a dolog, hogy vérfarkas volt vagy olyasmi, és én azt gondoltam, dehogy, a vérfarkasok nem olyanok — jegyezte meg. — Sose hittem volna, hogy valódi farkas lesz az. Egész megijesztett.

— A valódi farkasok nem járkálnak a hátsó lábukon és nem nyitnak ki ajtókat — szögezte le Mállotviksz Néne. — Gyere, segíts kivinni!

— Visszavitt egész a múltba, látni egy óriási nagy, szőrös, duzzadó izét felém tartva — jelentette ki Ángyi, megemelve az eszméletét vesztett lény egyik végét. — Találkoztál valaha az első Mr. Ogg-gal?

Valóban, szokványos kinézetű farkasnak tűnt, kivéve, hogy soványabb volt a legtöbbnél. Világosan kirajzolódtak a bordái a bőr alatt és a szőre csapzott volt. Néne az árnyékszék melletti kútból húzott egy vödör zavaros vizet és a jószág fejére öntötte.

Aztán leült egy fatuskóra és óvatosan szemügyre vette. Néhány madárka dalolt, magasan a faágakon.

— Beszélt — mondta. — Megpróbált „ne”-t mondani.

— Már eltűnődtem ezen — válaszolta Ángyi. — Aztán azt gondoltam, talán csak képzelődtem.

— Semmi értelme elképzelni bármit is — állította Néne. — A dolgok épp elég rosszak, ahogy vannak.

A farkas fölnyögött. Néne átadta a serpenyőt Ogg Ángyinak.

Egy idő múlva kijelentette: — Azt hiszem, vetni fogok egy pillantást a fejébe.

Ogg Ángyi a fejét csóválta. — Én a helyedben nem tenném.

— Magam vagyok, aki én vagyok, és nekem csak tudnom kell. Csak állj készenlétben a serpenyövel.

Ángyi vállat vont.

Néne összpontosított.

Az emberi elmét roppant nehéz olvasni. A legtöbb ember olyan sok mindenről gondolkozik minden egyes adott pillanatban, hogy csaknem lehetetlen kihámozni egyetlen eret az áradatból.

Az állatok elméje más. Sokkal kevésbé kusza. S mind közül a ragadozók elméje a legkönnyebb, különösen evés előtt. Nem léteznek színek a szellemi világban, de lennének, az éhes ragadozó tudata forró és bíborszínű lenne és olyan sebes, mint egy nyílvessző. És a növényevők elméje is egyszerű — ezüst tekercsrugók, menekülésre készen.

De ez nem volt semmiféle normális elme. Két tudata volt.

Néne néha elcsípte a vadászok gondolatait az erdőben, amikor estelente némán üldögélt s hagyta, hogy a tudata elkószáljon. Nagy ritkán ilyesminek érződtek, vagy legalábbis az ilyesmi halvány árnyékának. Nagy ritkán, amikor a vadász ölni készült, a véletlenszerű gondolaterecskék Összefolytak. De ez más volt. Ez az ellenkezője volt — töredezett és béna próbálkozások a gondolkozásra, leválva a ragadozó szándék fényesen csillogó nyílhegyéről. Ez ragadozó tudat volt, amely megkísérelt elmélkedni.

Nem csoda, hogy kezdett megőrülni.

Néne kinyitotta szemét.

Ogg Ángyi barátnője feje fölött tartotta a serpenyőt. A karja remegett.

— Nos — kérdezte -, ki van itt?

— Jól esne egy pohár víz — mormolta Néne. A természetes elővigyázatosság fölszínre emelkedett elméje fortyongásából. — Csak nem ebből a kútból, ha szabad kérnem.

Ángyiban kissé fölengedett a feszültség. Amikor egy boszorkány elkezd kutakodni valaki más elméjében, sosem tudhatod, ki érkezik majd vissza. De Mállotviksz Néne volt a legjobb. Lehet, hogy Magrat mindig próbálja meglelni önmagát, ám Néne még az ilyen keresés ötletét sem értette volna meg. Ha nem tudná megtalálni az utat vissza a saját fejébe, akkor nincs is oda ösvény.

— Ott az a tej a kunyhóban — ajánlotta Ángyi.

— Mondd csak, és milyen színe is volt annak?

— Hát… még mindig eléggé fehér.

— Oké.

Amikor Ogg Ángyi háta már biztonságosan felé fordult, Néne engedélyezett magának egy apró borzongást.

A farkasra meredt, azon töprengve, mit tehet érte. Egy normális farkas nem lépne be egy kunyhóba, még akkor sem, ha ki tudná nyitni az ajtót. A farkasok egyáltalán nem mennek emberek közelébe, kivéve, ha rengeteg van belőlük és szokatlanul kemény tél áll mögöttük. És azt nem azért teszik, mert nagyok és csúfak és gonoszak, hanem mert farkasok.

Ez a farkas ember próbált lenni.

Valószínűleg erre nincs orvosság.

— Itt a tejed — szólalt meg Ogg Ángyi.

Néne fölnyúlt és odanézés nélkül elvette.

— Valaki elültette azt a gondolatot ebben a farkasban, hogy ember — mondta. — Elhitették vele, hogy személy, aztán többet nem törődtek vele. Ez néhány évvel ezelőtt történt.

— Honnan tudod?

— Én… megszereztem az emlékeit — felelte Néne. Meg az ösztöneit is, gondolta. Tudta, hogy beletelik néhány napba, mire már nem fog arra vágyódni, hogy szánkókat kergessen a havon.

— Ó!

— Megrekedt két faj között. A fejében.

— Tudunk rajta segíteni? — tudakolta Ángyi.

Néne megrázta a fejét.

— Túl régóta tart. Mostanra szokássá lett. És éhezik. Nem mehet se erre, se arra. Nem viselkedhet farkasként és nem boldogul az emberléttel. És nem képes így továbbélni.

Most először Ángyi felé fordította az arcát. Ángyi hátralépett.

— Elképzelni se tudod, mit érez a szerencsétlen pára — közölte Néne. — Évek óta kóborol. Nem képes emberként viselkedni, de képtelen farkas módjára élni. Nem tudod elképzelni, micsoda érzés.

— Úgy vélem, talán igen — válaszolta Ángyi. — Az arckifejezésedből. Talán el tudom képzelni. Ki tenne ilyet bárkivel?

— Vannak sejtelmeim.

Körülnéztek.

Magrat közelgett a gyermekkel. Mellettük bandukolt az egyik favágó.

— Hah! — mondta Mállotviksz Néne. — Igen. Na persze. Mindig lennie kell… — köpte a szavakat — …egy boldog befejezésnek.

Egy mancs próbálta megragadni a bokáját.

Mállotviksz Néne lenézett a farkas ábrázatába.

— Kéérrrm — morogta a csikasz. — Egggy befejezééést? Mmost krrrögtön?

A boszorkány letérdelt és megfogta a mancsot.

— Biztos? — kérdezte.

— Igennn!

Újra fölállt, csupa tekintély, és odaintett a közeledő triónak.

— Mr. Favágó? — szólította. — Lenne egy feladat az ön számára…

A favágó sosem értette meg, miért hajtotta a farkas a fejét oly készségesen a tőkére.

Vagy hogy az öregasszony, az, amelyikben a düh úgy fortyongott, mint árpagyöngy a zubogó gulyásban, miért ragaszkodott utána ahhoz, hogy az állatot tisztességesen eltemessék, ahelyett, hogy megnyúzták volna és tetemét odahajították volna a bokrok közé. Ehhez körömszakadtáig ragaszkodott.

És ez lett a le-, illetve befejezése a nagy, csúnya farkasnak.

És most egy órával későbbre járt. Jó néhány favágó vándorolt el a kunyhóhoz, ahol úgy tűnt, rengeteg érdekes dolog történik éppen. A favágás nem olyan munka, ami rendes körülmények között sokat képes nyújtani szórakozásból.

Magrat a padlót súrolta, annyi mágikus segítséggel, amennyit egy vödör szappanos víz és egy súrolókefe képes megadni. Még Ogg Ángyi is, akinek kampányszerű érdeklődése a háziasszony büszke szerepe iránt teljesen elenyészett, amint legidősebb lánya elérte azt a kort, amikor kézbe vehette a porolót, a falakat tisztította. A vén nagyanyó, aki nem egészen követte az eseményeket, aggódva járt mindkettejük sarkában egy csésze tejjel. A pókokat, melyek nemzedékek óta örökölték a mennyezetet, finoman, de határozottan kitessékelték az ajtón.

És Mállotviksz Néne körbesétált a tisztáson a favágók vezetőjével, egy hordómellkasú fiatalemberrel, aki egyértelműen azt hitte, hogy jobban néz ki a szegecsekkel kivert bőr karkötőiben, mint, ami azt illeti, valójában.

— Már évek óta itt volt, nem igaz? — mondta. — Mindig a falvak szélén ólálkodott meg minden.

— És sose próbáltál beszélni vele? — kérdezte Néne.

— Beszélni vele? De hát farkas, nem igaz? Az ember nem beszélget farkasokkal. Az állatok nem tudnak beszélni.

— Hmm. Értem. És mi van az öregasszonnyal? Rengetegen vagytok ti, favágók. Beugrottatok, tudod, egyszer is meglátogatni őt?

— Huh? Ki van zárva!

— Miért?

A favágófőnök összeesküvői modorban hajolt közelebb.

— Hát, azt mondják, ő boszorkány, nem igaz?

— Tényleg? — szólt Néne. — Honnan tudod?

— Megvan nála annak összes jele, nem igaz’?

— S mik lennének azok a jelek?

A favágót kissé elfogta a szorongás.

— Hát… ő… ő teljesen egyedül él az erdőben, nem igaz?

— Igen?

— És… és… kampós az orra és mindig magában motyog.

— Igen…?

— És nincs egyetlen foga se, nem igaz?

— Uramatyám — mondta Néne. — Értem már, hogy nem akarjátok, hogy bármi közötök legyen a hozzá hasonlókhoz, ugye?

— Igaz — felelte megkönnyebbülten a favágó.

— Igen valószínű, hogy amint rátok pillant, rögvest átváltoztat titeket akármivé, ugye? — Néne fülébe dugta ujját és tűnődve megforgatta.

— A boszorkányok képesek erre, tudja.

— Fogadok, hogy képesek. Fogadok, hogy képesek — értett egyet Néne. — Igazán örülök, hogy itt vagytok ti, csupa nagy, erős legény. Tsk, tsk. Hmm. Vethetnék egy pillantást a bárdodra, fiatalember?

A férfi átnyújtotta a fejszéjét. Néne színpadiasan megroggyant, amikor megmarkolta annak nyelét. Még mindig akadtak farkasvérnyomok a pengén.

— Te jó ég, ez aztán hatalmas — jelentette ki. — És te jól forgatod ezt, gondolom.

— Megnyertem az ezüst övet két egymást követő évben az erdei versenyen — válaszolta büszkén a favágó.

— Két egymást követő évben? Két egymást követő évben? Uramatyám. Ez remek. Ez igazán pompás. És itt vagyok én, aki alig bírja fölemelni. — Néne fél kézzel markolta a fejszét és ügyetlenül meglendítette. A favágó hátraugrott, amikor a penge elsüvített az arca mellett és negyedhüvelyk mélyen egy fába temette magát.

— Elnézést kérek — mondta Mállotviksz Néne. — Hát nem vagyok buta öregasszony! Sosem értettem semmiféle technikai dologhoz!

A favágó rávigyorgott, aztán ment, hogy kihúzza a fejszét.

Térdre roskadt, arca hirtelen elsápadt.

Néne lehajolt, míg egy vonalba nem került a férfi fülével.

— Gondoskodhattál volna az öregasszonyról — jelentette ki halkan. — Beszélhettél volna a farkassal. De nem tetted, igaz?

A férfi szólni próbált, de úgy tűnt, a fogai nem akarnak elválni egymástól.

— Látom én, hogy már szánod-bánod — folytatta Néne. — Látom én, hogy belátod, rossz úton jártál. Fogadok, hogy alig várod, hogy fölkelhess és tatarozhasd a kunyhóját és visszaállíthasd a rendet szépen a kertjében és gondoskodhass friss tejről minden nap meg bőséges tűzifáról, igaz? Ami azt illeti, az sem lepne meg, ha elég nagylelkű lennél egy új kunyhó megépítéséhez, rendes kúttal meg mindennel. Valahol a falu közelében, hogy ne kelljen egyedül élnie, ugye? Tudod, néha belelátok a jövőbe és egyszerűen tudom, hogy ez fog történni, ugye?

Veríték patakzott a férfi arcán. Mostanra úgy rémlett neki, már a tüdeje sem működik.

— És aztat is tudom, hogy megtartod majd a szavad és annyira örvendek ennek, hogy gondoskodni fogok arról, hogy különösen szerencsés legyél — közölte Néne, még mindig ugyanazon a kellemes, monoton hangon. — Tudom, hogy lehet akár veszélyes munka is, a favágás. Megsérülhet az ember. Véletlenül ráeshet egy fa, vagy a bárdja felső része hirtelen leesik a nyélről és széthasítja a fejét. — A favágó megborzongott, amikor Néne folytatta: — Szóval, amit teszek, az egy kis varázslat, hogy biztos legyen, ilyesmi nem történhet veled. Azért, mert olyan nagyon hálás vagyok. Mivel segítesz az idős hölgyön. Ugye? Csak bólints!

A férfinak sikerült egy hajszálnyit mozdítani a fején. Mállotviksz Néne elmosolyodott.

— Na! — mondta fölállva és lesöpörve egy szem komposztot a ruhájáról. — Látod, mennyire szép lehet az élet, ha mindnyájan segítünk egymásnak?

A boszorkányok ebédidőtájt indultak útnak. Akkorra az öregasszony kertje tele volt emberekkel, a levegő meg a fűrészelés és kalapálás lármájával. A Mállotviksz Nénéhez hasonló hírek gyorsan terjednek. Három favágó ásta föl a zöldségek ágyását, két további harcolt, hogy kisöpörhesse a kéményt, és négyen már félúton jártak az új kútban, amit imponáló sebességgel ástak ki.

A vén nagyanyó, aki változatlanul olyanfajta ember volt, aki addig ragaszkodik egy ötlethez, míg erővel ki nem lakoltatják, kezdett kifogyni a csészékből, amikbe tejet tölthetne.

A boszorkányok elosontak a nagy sürgés-forgás közepette.

— Tessék — állította Magrat, miközben elsétáltak az ösvényen. — Ez csak azt mutatja, hogyan fognak neki az emberek és segítenek, ha valaki példát ad. Tudjátok, nem kell egyfolytában zsarnokoskodni az emberek fölött.

Ogg Ángyi Nénére pillantott.

— Láttalak, amikor a favágók főnökével beszéltél — jegyezte meg. — Miről társalogtatok?

— Fűrészporról — válaszolta Néne.

— Ó, tényleg?

— Az egyik favágó elmesélte nekem — közölte Magrat hogy más fura dolgok is történnek az erdőben. Emberként viselkedő állatok, azt mondta. Nemrég élt egy medvecsalád nem is túl messze innen.

— Nincs semmi szokatlan abban, ha egy medvecsalád együtt él — felelte Ángyi. — Nagyon társaságkedvelő állatok.

— Egy kunyhóban?

— Az szokatlan.

— Erre gondoltam — értett egyet Magrat.

— Tuti, hogy kissé kínosan érzed magad, amikor átmész kölcsönkérni egy csupor cukrot — mélázott Ángyi. — Gondolom, a szomszédoknak volt mit mondani erről.

— Igen — helyeselt Magrat. — Azt mondták „uí”.

— Minek mondtak volna „uí”-t?

— Mert nem tudtak mást mondani. Ugyanis malacok voltak.

— Nekünk is voltak hasonló szomszédaink, amikor még arra laktunk a… — kezdte Ángyi.

— Úgy értem, malacok. Tudod. Négy láb? Kunkori farkinca? Ami a malacpecsenye, mielőtt pecsenye lesz? Malacok.

— Nem értem, hogy engedhette bárki, hogy a kunyhóban lakjanak a malacok — szólalt meg Néne.

— A favágó azt mondta, nem engedték. A malacok építettek kunyhót maguknak. Hárman voltak. Kismalacok.

— Mi történt velük? — firtatta Ángyi.

— A farkas megette őket. Nyilván ők voltak egyedül elég ostobák az állatok közül ahhoz, hogy a közelükbe engedjék. Az alkoholos vízszintezőjükön kívül semmi sem maradt belőlük.

— Milyen kár!

— Jelzem, a favágó azt mondta, nem építettek valami kitűnő házat.

— Hát, erre számítani lehet. Azokkal a csülkökkel meg minden — hagyta helyben Ángyi.

— A favágó azt mondja, a tető szörnyen beázik, pont az ágya fölött.

A boszorkányok némán ballagtak tovább.

— Emlékszem, egyszer hallottam — mesélte Ángyi hébe-hóba odapillantva Mállotviksz Nénére — valami régi varázslónőről egy történetben, aki egy szigeten élt és a hajótörött tengerészeket disznóvá változtatta.

— Rettenetes dolog ilyet tenni — jelentette ki Magrat, mintegy végszóra.

— Gondolom, az egész azon múlik, hogy valójában mi vagy, ott belül — bölcselkedett Ángyi. — Úgy értem, nézz csak ide Csövesre — Csöves, aki Ángyi válla köré gömbölyödött, akár egy büdös szőrmegallér, dorombolt -, ő gyakorlatilag ember.

— Rengeteg badarságot összebeszélsz, Gytha — szögezte le Néne.

— De csak azér’, mer egyesek nem mondják el nekem, valóban mit gondolnak arról, ami itt folyik — válaszolta komoran Ogg Ángyi.

— Mondtam, hogy nem vagyok benne biztos — állította Néne.

— Belenéztél a farkas elméjébe.

— Igen. Azt tettem.

— Hát akkor…

Néne fölsóhajtott. — Valaki itt járt előttünk. Átutazóban. Valaki, aki ismeri a mesék hatalmát és használja is őket. És a mesék… valahogy megragadtak itt. Ez előfordul, ha táplálják őket…

— Ugyan, minek akarna bárki is ilyesmit csinálni? — tudakolta Ángyi.

— Gyakorlásnak — felelte Néne.

— Gyakorlásnak? Mire? — érdeklődött Magrat.

— Gondolom, hamarosan ki fog derülni — nyilvánított véleményt summásan Néne.

— El kellene mondanod nekem, amit gondolsz — siránkozott Magrat. — Tudod, errefelé én vagyok a hivatalos keresztanya. Tudnom kellene a dolgokról. Neked el kell mondanod nekem a dolgokat.

Ogg Ángyi megborzongott. Ez az a fajta érzelmi terület volt, amit, lévén az Oggok feje, szerfölött jól ismert. Az efféle megjegyzés ilyen időpontban olyan, mint az apró hócsuszamlás egy sudár fa legfölső ágáról, magasan fönt a hegyekben, olvadáskor. Kétségtelenül egy olyan folyamat egyik vége volt, amely tucatnyi falu elárasztásával fog végződni. Az Ogg család egész ágai szüntették be a szóba állást az Ogg család más ágaival egy „Köszönöm szépen” miatt, amit rossz hangnemben és rosszkor mondtak, és ez annál sokkal rosszabb volt.

— Na már most — szólalt meg sietve -, mi miért is nem…

— Nem kell elmagyarázzak semmit — szögezte le Mállotviksz Néne.

— De mi elvileg három boszorkány vagyunk — vetette ellen Magrat. — Mármint ha boszorkánynak lehet minket nevezni — fűzte hozzá.

— És ezt hogy érted, könyörgöm? — kérdezte Néne.

„Könyörgöm?”, gondolta Ángyi. Valaki „könyörgöm”-mel fejezett be egy mondatot? Ez olyan, mint amikor valaki pofon vág valaki mást egy kesztyüvel, aztán a földre hajítja azt. Nincs visszaút, amikor valaki „könyörgöm”-mel fejezett be egy mondatot. De azért próbálkozott.

— Mit szólnátok egy szép kis…

Magrat megtette a döntő lépést, annak kétségbeesett bátorságával, aki a mögötte égő híd fényében táncol.

— Hát — mondta -, nekem úgy tűnik…

— Igen? — szólt Néne.

— Nekem úgy tűnik — vágott bele ismét Magrat -, hogy az egyetlen varázslat, amit csinálunk, csupa… hát, kobakológia. Nem olyasmi, amit bárki más mágiának nevezne. Ez csak az emberek fixírozása meg becsapása. A hiszékenységük kihasználása. Ez nem az, amire számítottam, amikor én belevágtam a boszorkánnyá válásba…

— És ki állítja — tudakolta Mállotviksz Néne kimérten és célzatosan -, hogy mostanra boszorkánnyá váltál?

— Nahát, a szél kezd föltámadni, talán jobb lenne… — vágott közbe Ogg Ángyi.

— Mit mondtál? — firtatta Magrat.

Ogg Ángyi kezével eltakarta a szemét. Megkérni valakit, hogy ismételje meg azt a kifejezést, amit nem csak nagyon is tisztán hallottál, hanem mértéktelenül föl is dühített, nagyjából a Defcon II-nek[9] felel meg a veszekedés szótárában.

— Azt hittem volna, hogy elég világosan beszéltem — jelentette ki Néne. — Nagyon meglep, hogy a beszédem nem volt elég világos. Szerintem elég világos volt.

— Az idő kissé szelesnek tűnik, szóval mi miért nem…?

— Hát, én már csak úgy vélem, hogy elég önelégült és összeférhetetlen és goromba tudok lenni ahhoz, hogy boszorkány lehessek — válaszolta Magrat. — Ez minden, ami kell hozzá, nem igaz?

— Goromba? Én?

— Kedveled az olyanokat, akik segítségre szorulnak, mert amikor segítség kell nekik, gyöngék, és attól, hogy segítesz rajtuk, erősnek érzed magad! Ugyan, miféle kárt okozna egy kis varázslás?

— De hát soha nem marad abba egy kicsinél, te szamár lány!

Magrat elhátrált, az arca vöröslött. Benyúlt a táskájába és előhúzott egy vékony kötetet, amit fegyverként meglengetett.

— Lehet, hogy szamár vagyok — lihegte -, de legalább megpróbálok megtanulni dolgokat! Tudod, hogy mik azok a dolgok, amikre az ember mágiát használhat? Nem csak szemfényvesztést meg zsarnokoskodást! Vannak emberek ebben a könyvben, akik képesek… képesek… izzó parázson járni és tűzbe dugni a kezük anélkül, hogy megégnének!

— Olcsó trükk! — felelte Néne.

— Tényleg képesek!

— Lehetetlen. Senki sem képes ilyet tenni!

— Ez mutatja, hogy képesek irányítani a dolgokat! A mágia több kell legyen, mint egyes dolgok puszta ismerete meg az emberek manipulálása!

— Ó? Az egész csak kívánás hullócsillag láttán meg reggelre tovatűnő tündéraranypor, mi? Az emberek boldogabbá tevése?

— Lennie kell abból valamicskének! Különben mi értelme van bárminek? Egyébként… amikor megérkeztem Desiderata kunyhójába, a varázspálcát kerested, nem igaz?

— Csak nem akartam, hogy rossz kézbe kerüljön!

— Vagyishogy a tiéden kívül bárkiébe, gondolom!

Egymásra meredtek.

— Hát nincs semmi romantika a lelkedben? — kérdezte Magrat siránkozva.

— Nincs — válaszolta Néne. — Egy csöpp se. És a csillagokat nem érdekli, hogy mit kívánsz és a mágia nem teszi jobbá a dolgokat és senki sem marad égetlen, aki tűzbe dugja a kezét. Ha szeretnél megfelelni boszorkányként, Magrat Beléndek, meg kell tanulj három dolgot. Mi valóságos, mi nem valóságos és mi a különbség…

— És mindig tudakold meg a fiatalember nevét és lakcímét! — intette Ángyi. — Nekem ez mindig bejött. Csak vicceltem — mentegetőzött, amikor mindketten szúrósan néztek rá.

Szél kerekedett, pont itt, az erdő szélén. Fű- és levéldarabkák kavarogtak a levegőben.

— Egyébként meg jófelé megyünk — folytatta Ángyi bőszen, keresgélve bármit, ami elvonná a figyelmet az eddigiekről. — Nézzétek! A jelzőtáblán az áll „Génua”.

És valóban. Vén, szúette útirányjelző tábla strázsált pont az erdő szélén. A vízszintes rúd végét mutató ujjhoz hasonlatossá faragták.

— Ráadásul rendes az út is — csacsogott tovább Ángyi. A veszekedés némileg csillapodott, egyszerűen azért, mert a két fél nem állt szóba egymással. Nem pusztán a szóbeli közlések cseréjét függesztették föl — az csak a beszéd hiánya. Ezen áthaladva eljutottak a túloldalra, a Nem Beszélünk Egymáshoz rettentő, haragos világába.

— Sárga téglák — jegyezte meg Ángyi. — Ki hallott már olyat, hogy utat építsenek sárga téglákból?

Magrat és Mállotviksz Néne az ellenkező irányba nézve álltak összefont karral.

— Fölvidítja a helyet, gondolom — mondta Ángyi. A láthatáron Génua tündöklött némi további zöldellés közepén. Közöttük az út lebukott egy széles, falvakkal pettyezett völgybe. Egy folyó kígyózott el a falvak mentén, útban a városba.

A boszorkányok szoknyája csapkodott a szélben.

— Sose leszünk képesek ebben repülni — közölte Ángyi, aki, mint igazi nő, még mindig próbált egymaga társalogni három helyett.

— Szóval akkor majd gyalogolunk, eh? — mondta és hozzátette, mert egy szikrányi rosszindulat még az Ogg Ángyihoz hasonló ártatlan lelkekben is akad: — Dalolva útközben, mit szóltok hozzá?

— Határozottan nem az én dolgom kifogásolni, amiről bárki úgy dönt, hogy megteszi — szögezte le Néne. — Semmi közöm hozzá. Gondolom, egyesek varázspálcákkal meg óriási ötletekkel esetleg beleszólhatnak.

— Huh! — morrant Magrat.

Elindultak a téglával kirakott úton a távoli város irányába, libasorban, Ogg Ángyival, mint afféle mozgó ütközőállammal, középen.

— Amire egyeseknek szüksége van — nyilvánított véleményt Magrat úgy általában a világnak — az egy kicsivel több szív.

— Amire egyeseknek szüksége van — fejezte ki meggyőződését Mállotviksz Néne a viharos égboltnak — az sokkal több ész.

Aztán a kalapjához kapott, hogy megakadályozza a szelet annak elfújásában.

Amire nekem szükségem van, gondolta Ogg Ángyi szenvedélyesen, az egy ital.

Három perccel később egy tanyaház zuhant a fejére.

Ekkorra már a boszorkányok egymástól jókora távolságra sétáltak. Mállotviksz Néne lépdelt legelöl, Magrat duzzogott leghátul, és Ángyi haladt középen.

Ahogy később megjegyezte, még csak nem is énekelt.

Ám egyik pillanatban egy pöttöm, dundi boszorkány volt ott, a következőben pedig egy fa tanyaház maradványai összeomlóban.

Mállotviksz Néne megfordult és azon kapta magát, hogy egy szétmálló, festetlen bejárati ajtót néz. Magrat csaknem nekiment az ugyanabból a szürke, kifakult fából készült hátsó ajtónak.

Nem hallatszott más hang, csak a helyét kereső tölgyfa recsegése.

— Gytha? — szólalt meg Néne.

— Ángyi? — fakadt ki Magrat.

Mindketten kinyitották az előttük lévő ajtót.

Nagyon egyszerű volt a ház terve, két földszinti szobával s középütt a két ajtó közt végigvonuló folyosóval. Az átjáró közepén, a csúcsos kalap alatt, ami a becsapódástól egész az álláig takarta, hevert Ogg Ángyi, körbevéve széttört és termesszel teli padlódeszkákkal. Csövesnek nem volt nyoma.

— Mi történt? — kérdezte. — Mi történt?

— Egy tanya zuhant a fejedre — válaszolta Magrat.

— Ó! Szóval egy olyasmi — mondta Ángyi tétován.

Néne megmarkolta a vállánál fogva.

— Gytha? Hány ujjam tartom föl? — tudakolta unszolóan.

— Miféle ujjak? Teljesen elsötétedett.

Magrat és Néne megragadták Ángyi kalapjának karimáját és félig lehúzták, félig lecsavarták a fejéről a kalapot. Ángyi pislogott rájuk.

— Ez a fűzfagally megerősítés — jelentette ki, ahogy a csúcsos kalap recsegve visszanyerte formáját, akár egy új életre kelő esernyő, és enyhén imbolygott. — Megállít egy pörölycsapást is, egy kalap a fűzfa megerősítéssel. Az a rengeteg tartóborda, tudjátok. Elosztja az erőt. Írni fogok Mr. Vernisszázsnak.

Magrat, megzavarodva, odanézett a házikóra.

— Csak úgy lepottyant az égből! — ámult.

— Lehetett egy nagy tornádó vagy ilyesmi valahol — világosította föl Ogg Ángyi. — Fölkapja, tudod, aztán a szél elül és akkor leesik. Fura dolgok történnek szélviharban. Emlékszel arra az óriási orkánra tavaly? Az egyik tyúkom négyszer rakta ugyanazt a tojást.

— Félrebeszél — állapította meg Magrat.

— Nem is, ez csak a szokásos csevegésem — helyesbített Ángyi.

Mállotviksz Néne bekukucskált az egyik szobába. — Gondolom, nem akad étel-ital ebben az épületben? — mondta.

— Megpróbálhattok a számba erőltetni egy kis pálinkát — javasolta sietve Ángyi.

Magrat föltekintett a lépcsőre.

— Helló — kiáltotta annak a fojtott hangján, aki azt akarja, hogy meghallják, de anélkül, hogy olyan modortalanságot követne el, mint hangjának fölemelése. — Van itt valaki?

Ángyi ezzel szemben a lépcső alá kémlelt. Csöves kushadó szőrcsomó volt az egyik sarokban. A boszorkány tarkójánál fogva kihúzta a macskát s kissé zavarodottan megveregette. Mr. Vernisszázs kalapszalonjának remekműve ellenére, a szúette padló dacára és tekintet nélkül az Oggok legendásan vastag koponyájára, határozottan úgy érezte, le lett sújtva és szokott virágos kedve némi honvággyal árnyalt kornyadozást szenvedett el. Odahaza az emberek nem vágnak téged fejbe egy tanyaházzal.

— Tudod, Csöves — jegyezte meg -, nem hiszem, hogy Lancréban vagyunk.

— Találtam egy kis lekvárt — kiáltotta Mállotviksz Néne a konyhából.

Ogg Ángyi fölvidításához nem kellett sok. — Remek — kiabált vissza. — Jól fog jönni a törpekalácshoz.

Magrat érkezett a szobába.

— Nem hinném, hogy el kellene vegyük mások ennivalóját — közölte. — Úgy értem, ez a hely nyilván tartozik valakihez.

— Ó! Szólt valaki, Gytha? — tudakolta Mállotviksz Néne hamiskásan.

Ángyi a szemét forgatta.

— Csupán azt mondtam, Ángyi — ismételte meg Magrat — hogy ez itt nem ami tulajdonunk.

— Azt mondja, a ház nem a mienk, Eszme — továbbította Ángyi.

— Mondd el bárkinek, aki tudni óhajtja, Gytha, hogy ez olyan, mint a hajótörésből kimentett dolgok használása — közölte Néne.

— Azt mondja, azé, aki megtalálja, Magrat — adta tovább Ángyi.

Valami elvillant az ablak előtt. Magrat odament és kikukucskált a mocskos üvegtáblán keresztül.

— Ez fura. Egy csomó törpe táncolja körbe a házat — jelentette.

— Ó, tényleg? — szólt Ángyi és kinyitott egy szekrényt.

Néne megmerevedett. — És ők… azaz légy szíves, kérdezd meg tőle, hogy énekelnek-e — kérte Ángyit.

— Énekelnek, Magrat?

— Hallok valamit — felelte Magrat. — Úgy hangzik, „Dingdong, dingdong”.

— Az törpenóta, nem más — bólogatott Ángyi. — A törpék az egyetlen nép, amely képes egy teljes napig elhúzni egy hejhót.

— Nagyon boldognak látszanak tőle — állította Magrat kissé kételkedve.

— Alighanem az ő tanyaházuk és örülnek, hogy visszakapták.

Dörömbölés hallatszott a hátsó ajtó felől. Magrat kinyitotta. Élénk színekbe öltözött és szégyenkező törpék tömege lépett sietve hátra, s aztán fölbámult rá.

— Ööö — mondta az, amelyik láthatólag a vezérük volt. — Meg… meghalt a vén banya?

— Melyik vén banya? — firtatta Magrat.

A törpe egy ideig eltátott szájjal meredt rá. Majd megfordult és suttogva konzíliumot tartott kollégáival. Aztán visszafordult.

— Hány vén banyája van naccsádnak?

— Kettőből lehet választani — válaszolta Magrat. Nem volt túl jó kedvében s ezért nem érezte indíttatva magát arra, hogy a szükségesnél jobban elősegítse a társalgást. Rá nem jellemző komiszsággal fűzte hozzá: — Ingyen vihetitek bármelyiket.

— Ó! — A törpe fontolóra vette ezt. — Hát, melyik vén boszorkányra esett rá a ház?

— Ángyi? Nem, nem halt meg. Csak kissé elkábult. De azért köszönjük az érdeklődést — felelte Magrat. — Nagyon kedves tőletek.

Úgy tűnt, ez zavarba hozza a törpéket. Összedugták a fejük. Hosszas sotto voce vitatkozás következett.

Aztán a törpevezér visszafordult Magrathoz. Levette a sisakját és idegesen forgatta körbe-körbe a kezében.

— Ööö — mondta. — Megkaphatjuk a csizmáját?

— Mi?

— A csizmáját? — pirult el a törpe. — Megkaphatjuk, kérem szépen?

— Minek kell nektek a csizmája?

A törpe üres tekintettel meredt Magratra. Aztán megfordult s megint összedugta a fejét kollégáival. Majd ismét szembefordult Magrattal.

— Csak van nekünk ez az… érzésünk… hogy muszáj megkapjuk a csizmáját — motyogta.

Aztán csak állt és pislogott.

— Hát, megyek és megkérdezem — közölte Magrat. — De nem hiszem, hogy igent fog mondani.

Amikor épp becsukta volna az ajtót, a törpe újfent megpörgette a sisakját.

— Ugye, a csizma rubinvörös? — kérdezte.

— Nos, vörösnek vörös — jelentette ki Magrat. — A vörös jó lesz?

— Vörösnek kell lennie. — Az összes többi törpe is rábólintott. — Akkor nem jó, ha nem vörös.

Magrat kifejezéstelen tekintetet vetett rá és becsukta az ajtót.

— Ángyi — szólalt meg vontatottan, amikor visszaért a konyhába. — Odakint van néhány törpe, akik a csizmád akarják.

Ángyi fölnézett. Talált egy száraz veknit az egyik szekrényben és buzgón rágott. Döbbenetes, mit meg nem eszel, ha az alternatíva törpekalács.

— Minek kell nekik? — tudakolta.

— Nem mondták. Csak azt állították, van egy olyan érzésük, hogy kell nekik a csizmád.

— Ez szerintem roppant gyanúsan hangzik — vélekedett Néne.

— A vén Razo Wistley odaát Zsomborséden rettentően odavolt a lábbelikér’ — jegyezte meg Ángyi letéve a kenyérvágó kést. — Különösen a fekete, gombos, magas szárú cipőkért. Gyűjtötte őket. Ha meglátott téged arra járni egy pár új cipellőben, kénytelen volt lepihenni.

— Szerintem az kissé túl kiagyalt a törpéknek — állította Néne.

— Talán inni akarnak belőle — folytatta Ángyi.

— Hogy érted azt, hogy inni akarnak belőle? — kérdezte Magrat.

— Á, hát ezt szokás külrészeken csinálni — válaszolta Ángyi. — Pezsgőt isznak a hölgyek topánkájából.

Mindnyájan lenéztek Ángyi csizmájára.

Még maga Ángyi sem tudta elképzelni, hogy bárki inni akarhasson belőle, vagy hogy mit tenne az illető azután.

— Nahát! Az még Razo Wistley-nél is affektáltabb — tűnődött el Néne.

— Némileg zavarodottnak tűntek ezzel kapcsolatban — jegyezte meg Magrat.

— Naná, hogy azok. Nem túl gyakran fordul elő, hogy az embereknek olyan érzése támad, hogy menniük kell lehúzni egy tisztességes boszorkány csizmáját! Ez úgy hangzik, mint egy újabb elszabadultan ficánkoló mese. Szerintem — vélte Néne — el kellene beszélgetnünk ezekkel a törpékkel.

Kimasírozott a folyosóra és kinyitotta az ajtót.

— Igen? — kérdezte.

A törpék elhátráltak a láttán. Rengeteg sugdolózás meg könyökkel böködés meg elmormolt, „Nem, te” és „Legutóbb én kérdeztem meg” természetű megjegyzés következett. Végül előrelöktek egy törpét. Lehet, hogy ő volt a szószóló korábban is. Nem könnyű ezt megállapítani a törpék esetében.

— Őöő — mondta. — Ööö. Csizma?

— Minek? — firtatta Néne.

A törpe megvakarta a fejét. — Itt süllyedjek el, ha tudom — felelte. — Mi magunk is töprengtünk már rajta, ami azt illeti. Épp befejeztük a műszakot a szénbányában fél órával ezelőtt, amikor láttuk, hogy a tanyaház landol a… a boszorkányon és… hát…

— Csak egyszerűen tudtátok, hogy ide kell rohannotok és el kell lopjátok a csizmáját? — kérdezte Néne.

A törpe arca megkönnyebbült vigyorba húzódott.

— Pontosan! — rikkantotta. — És énekelnünk kell a Dingdong nótát. Csak a banyának szét kellett volna lapulnia. Zokon ne vegye, kérem! — tette hozzá sietve.

— A fűzfa megerősítés volt az — szólt egy hang Néne háta mögött. — Megéri a súlyát aranyban.

Néne egy darabig csak bámult maga elé, majd elmosolyodott.

— Azt hiszem, nektek, legényeknek, be kéne jönnötök — javasolta. — Lenne néhány kérdésem hozzátok.

A törpék nagyon tétovának tűntek.

— Hümm — mondta a törpeszóvivő.

— Nyugtalanít a bemenetel olyan házba, amiben boszorkányok vannak? — kérdezte Mállotviksz Néne.

A törpeszóvivő bólintott, majd elvörösödött. Magrat és Ogg Ángyi összenéztek Néne háta mögött. Valami egész biztosan nem stimmel itt. A hegyekben a törpék egyáltalán nem féltek a boszorkányoktól. Inkább az volt a gond, miként akadályozd meg, hogy fölássák a padlód.

— Egy ideje már lejöttetek a hegyekből, gondolom — szólt Néne.

— Nagyon ígéretes szénréteg van itt lenn — motyogta a törpeszóvivő kalapját gyűrögetve.

— Fogadok, hogy akkor már jó ideje nem jutottatok igazi törpekalácshoz — jelentette ki Néne.

A törpeszóvivő szeme könnybe lábadt.

— A legfinomabb kövön őrölt fövenyből sütve, pont mint amilyenen anya szokott volt föl s alá ugrálni — folytatta Néne.

Afféle kollektív sóhaj szakadt föl a törpékből.

— Idelenn egyszerűen nem lehet hozzájutni — felelte a törpeszóvivő, persze a talajnak. — A víz miatt vagy valami más miatt. Alig néhány év után már darabokra hullik.

— Ezek lisztet tesznek bele — panaszolta mögötte valaki keserűen.

— Rosszabb annál. Odaát Génuában a pék aszalt gyümölcsöt tesz bele — tódította egy másik törpe.

— Na, akkor — szólalt meg Néne kezét dörzsölgetve -, lehet, hogy ebben tudok nektek segíteni. Nem kizárt, hogy akad nálam némi törpekalács, amit nélkülözni tudok.

— Ugyan! Nem lehet igazi törpekalács — tiltakozott a törpék szóvivője rosszkedvűen. — Az igazi törpekalácsot bele kell ejteni a folyóba, és megszárítani, és ráülni, és otthagyni, és mindennap ránézni és újra eltenni. Idelenn lehetetlenség hozzájutni.

— Lehet, hogy ma — vélte Mállotviksz Néne — mázlitok van.

— Őszintén szólva — közölte Ogg Ángyi -, azt hiszem, a macska is lepisilte egy részét.

A törpeszóvivő csillogó szemmel nézett föl.

— Azt a mindenit!

Lilith kilépett tükrökkel teli terméből. Önmaga árnyszerű képmásai húzódtak uszályként mögötte, halványulóban.

A boszorkányoknak össze kellene zúzódniuk, amikor egy tanyaház esik rájuk. Lilith ezt biztosan tudta. Teljesen szétlapulnak, kivéve a kilógó csizmákat.

Néha reményét vesztette. Egyes emberek egyszerűen nem képesek rendesen eljátszani a szerepük.

Eltűnődött, vajon létezik-e olyasmi, mint a tündérkeresztanya ellentéte. A legtöbb dolognak elvégre van fordítottja. Ha létezik, az illető nem rossz tündérkeresztanya lenne, mert az csupán a jó tündérkeresztanya más nézőpontból.

Az ellenkezője olyasvalaki lenne, aki méreg a meséknek és, gondolta Lily, a lehető leggonoszabb teremtés a világon.

Nos, itt Génuában van egy mese, amit senki sem állíthat meg. Ennek a mesének van bőven hajtóereje. Próbáld megállítani és magába szív, a cselekménye részévé tesz. Neki magának a kisujját se kell mozdítania. A mese szépen elintéz mindent. És neki megvan az a vigasztaló tudása, hogy nem veszíthet. Elvégre, ő a jó tündérkeresztanya.

Lilith elsétált a csipkés oromzat mellett, le a lépcsőn a saját szobájába, ahol a két nővér várt rá. Remekül csinálták a várakozást. Órákig képesek ülni pislogás nélkül.

A Duc még egy szobában sem volt hajlandó tartózkodni velük.

A nővérek feje felé fordult, amikor belépett.

Sosem adott nekik hangot. Nem volt rá szükség. Elég az, hogy gyönyörűek és meg lehet értetni velük a dolgokat.

— Most kell elmennetek a házba! — parancsolta Lilith. — És ez nagyon fontos. Hallgassatok ide! Néhányan meg fogják látogatni Pipőkét a holnapi nap. Nem szabad megakadályoznotok őket ebben, értitek?

A nővérek az ajkát lesték. Mindig mindent figyeltek, ami mozgott.

— Szükségünk van rájuk a meséhez. Nem fog rendesen megtörténni, hacsak ők meg nem próbálják megállítani. És utána… esetleg adok nektek hangot. Annak örülnétek, nem igaz?

A nővérek egymásra pillantottak, aztán Lilith-re. Végül pedig a kalickára a szoba sarkában.

Lilith elmosolyodott, benyúlt és kihúzott két fehér egeret.

— A legfiatalabb boszorkány talán pont a ti esetetek — mondta. — Majd meglátom, mit tehetek vele. És most… nyissátok ki…

A söprűk libegtek a délutáni levegőben.

Most az egyszer, a boszorkányok nem civakodtak.

A törpék az otthon ízét jelentették. Bárki lelkének jót tett volna, ha látja, ahogy csak ülnek és bámulják a törpekalácsot, mintha fölfalnák a szemükkel, ami mellesleg a legjobb módja a törpekalács elfogyasztásának. Bármi volt is az, ami rubinvörös csizmák keresésére sarkallta őket, úgy tűnt, elenyészett a törpekalács kézzelfogható hatására. Ahogy Néne leszögezte, jó sokáig keresgélhetsz, mielőtt a törpekalácsnál valóságosabbat találsz.

Aztán ment és négyszemközt elbeszélgetett a vezértörpével.

Nem volt hajlandó elárulni a többieknek, hogy az mit mondott neki, és a másik két boszorkány nem érzett elegendő bátorságot a kérdezősködéshez. És most egy kicsivel előttük röpült. Hébe-hóba ilyesmiket mormolt, hogy „Keresztanyák!” meg „Gyakorlás!”.

De még Magrat is, akinek nem volt túl sok tapasztalata, képes volt érezni Génuát mostanra, ahogy a barométer is érzékelni a légnyomást. Génuában életre kelnek a mesék. Génuában valaki nekiállt, hogy megvalósítsa az álmokat.

Emlékszel egyik-másik álmodra?

Génua a gazdagsága forrásául szolgáló Vieux-folyó torkolatában fészkelt. És Génua ugyancsak jómódú volt. Génua uralta a folyó deltáját és megadóztatta a forgalmat rajta, méghozzá úgy, hogy ezt nem lehetett kalózkodásnak nevezni, mert a városi kormányzat tette, ennélfogva virágzó gazdaság és tökéletesen rendben van. És a deltavidék mocsarai és tavai szolgáltatták a csúszómászó, úszó és repülő hozzávalóit egy olyan szakácsművészetnek, amely világhírű lett volna, ha, mint már korábban utaltunk erre, az emberek sokat utaztak volna.

Génua vagyonos volt, lusta, nem fenyegette semmi, és valaha meglehetősen sok időt töltött belebonyolódva abba a különleges fajta városi politizálásba, ami oly magától értetődően alakul ki egyes városállamokban. Például, valaha megengedhette magának az Orgyilkosok Céhének Ankh-Morporkon kívüli legnagyobb fiókrészlegét, s annak tagjai annyira eloglaltak voltak, hogy az embernek néha hónapokig kellett várnia.[10]

Ám az Orgyilkosok már évekkel ezelőtt távoztak. Bizonyos dolgoktól még a sakáloknak is fölfordul a gyomra.

A város döbbenetet keltett. Némi távolságból bonyolult fehér kristálynak látszott, mely a mocsár zöldjei és barnái közül nő ki.

Közelebbről fölbomlott, először is kisebb épületek külső gyűrűjére, aztán nagy, imponáló, fehér házak belső gyűrűjére és végül, a legislegközepén, egy palotára. Ami magas volt és szépséges és soktornyú, akár egy játékkastély vagy valamiféle cukrászati extravagancia. Láthatólag minden egyes karcsú tornyot arra terveztek, hogy királykisasszony raboskodhassék benne.

Magrat megborzongott. De aztán eszébe jutott a varázspálca. Egy keresztanyának kötelességei vannak.

— Egy másik Fekete Aliss-féle mesére emlékeztet engem — jelentette ki Mállotviksz Néne. — Emlékszem, amikor bezárta azt a hosszú copfos lányt egy pont olyan toronyba, mint amilyenek azok. Azt a Csiling-Csalang Amadét vagy kicsodát.

— De a lány kiszabadult — mondta Magrat.

— Igen, jót tesz az embernek, ha kienged. Vagy legalább kiengedi a haját — vélte Ángyi.

— Huh! Rurális regék! — fanyalgott Néne.

Közelebb húzódtak a városfalhoz. Aztán Magrat megszólalt: — Őrök állnak a kapuban. Átröpülünk fölöttük?

Néne összehúzott szemmel meredt a legmagasabb toronyra. — Nem — felelte. — Landolunk és besétálunk. Azér’, hogy ne nyugtalanítsuk a népeket.

— Van ott egy szép, lapos, zöld rész pont azok mögött a fák mögött — mutatott rá Magrat.

Néne kísérleti jelleggel föl s alá lépdelt. A csizmája vizes vádaskodással csikorogott és bugyborékolt.

— Nézd, mondtam már, hogy sajnálom — mondta Magrat. — Csak annyira laposnak látszott!

— Ahogy a víz általában — jegyezte meg Ángyi egy fatuskón ülve és kicsavarva a ruháját.

— De még ti sem tudtátok megállapítani, hogy víz — védekezett Magrat. — Annyira… annyira füvesnek látszik azzal a rengeteg rajta lebegő vízi növénnyel meg izével.

— Nekem úgy tűnik, hogy errefelé a föld meg a víz nem képesek eldönteni melyikük melyik — vélekedett Ángyi. Körbenézett a miazmás tájon.

Fák nőttek ki a lápból. Cikcakkos, idegen kinézetük volt és úgy látszott, már növés közben rothadnak. Ahol a víz látható volt, ott tintaként feketéllett. Szórványosan néhány buborék böffent föl a felszínre, mint a babvacsora kísértetei a fürdőkádban. És valahol arrébb, a távolban hömpölygött a folyó, már ha lehetséges biztosnak lenni ilyesmiben ezen a tömény vízből meg olyan talajból álló vidéken, ami imbolyog, amint ráteszed a lábad.

Ángyi pislogott.

— Ez fura — jelentette ki.

— Mi? — kérdezte Néne.

— Egy pillanatig azt hittem, hogy láttam… valamit elszaladni… — motyogta Ángyi. — Ott, arra. A fák közt.

— Akkor annak kacsának kellett lennie, egy ilyen helyen.

— Nagyobb volt egy kacsánál — közölte Ángyi. — Az a fura, hogy egy kicsit úgy nézett ki, mint egy ház.

— Ó, persze, szaladt s közben füst gomolygott a kéményéből, föltételezem — gúnyolódott Néne megsemmisítően.

Ángyi földerült. — Te is láttad?

Néne a szemét forgatta.

— Gyerünk! — javasolta. — Menjünk ki az útra!

— Ööö — szólalt meg Magrat. — Hogyan?

Ránéztek a névleges talajra többé-kevésbé száraz menedékük és az út között. Az sárgás külalakkal rendelkezett. Úszó ágak és gyanúsan zöld fűcsomók is akadtak ott. Ángyi letört egy ágat a kidőlt fáról, amin ült, és néhány öllel arrébb dobta. Nedvesen csapódott be és olyan zajjal süllyedt el, mint amikor valaki megpróbálja kiszürcsölni a turmix utolsó csöppjeit.

— Természetesen átröpülünk fölötte — válaszolt Ángyi.

— Ti ketten megtehetitek — mondta Néne. — De itt nincs hely futni és beindítani az enyémet.

A végén Magrat szállította át őt a saját söprűjén, míg Ángyi alkotta a hátvédet Néne kiszámíthatatlan tragacsát maga után vontatva.

— Csak remélni tudom, hogy nem látott meg minket senki — jegyezte meg Néne, amikor eljutottak az út viszonylagos biztonságába.

Más utak is csatlakoztak a mocsári ösvényhez, amikor közelebb értek a városhoz. Ezek zsúfoltak voltak és a kapunál hosszú sor várakozott.

Talajszintről a város még imponálóbbnak látszott. A mocsár gőzölgésével szemben úgy ragyogott, akár egy csiszolt drágakő. Tarka zászlók libegtek a falak fölött.

— Nagyon vidámnak tűnik — vélte Ángyi.

— Roppant tiszta — tódította Magrat.

— Csak kívülről látszik annak — mondta Néne, aki már járt előzőleg városban. — Higgyétek el nekem, hogy amikor bemegy az ember, csupa koldus lesz meg lárma meg csatornák teli nem is tudom mivel!

— Elég sok embert elküldenek — vette észre Ángyi.

— Azt mondták a hajón, hogy tömérdek ember jön ide Zsíros Ebédidőre — magyarázta Néne. — Alkalmasint számos olyan ember is, aki nem a megfelelő fajta.

Fél tucat őr figyelte őket, amint közeledtek.

— Nagyon okos dolog, hogy elzavarják őket — jelentette ki Néne. — Ezt már szeretem látni. Nem úgy, mint otthon.

Egész Lancréban mindössze hat páncéling akadt, amelyeket az „egy-méret-nem-egészen-passzol-mindenkire” elv alapján készítettek. Madzag- és drótdarabkákat kellett használni, hogy bevegyék a bőségük, mivel Lancréban a palotaőr szerepét általában olyan polgárok látták el, akiknek abban a pillanatban nem akadt túl sok teendője.

Ezek az őrök mind hat láb magasak voltak, és még Néne is el kellett ismerje, hogy igen imponálóan festettek vidám vörös-kék egyenruhájukban. Az egyetlen másik igazi városi őrség, amit valaha látott, az az ankh-morporki volt. Az ankh-morporki városi őrség látványától eltűnődnek a gondolkodó emberek, vajon támadhat-e rájuk olyan, aki ezeknél rosszabb. Azok az őrök semmiképp sem nevezhetőek látványosságnak.

Néne megdöbbenésére két lándzsa zárta el az útját, amikor az íves kapuboltozat alá lépett.

— Tudjátok, mi nem támadni jöttünk — mondta.

Egy káplár szalutált neki.

— Hogyne, naccsága — közölte. — De parancsunk van, hogy megállítsuk a határeseteket.

— Határeset? — firtatta Ángyi. — Mi bennünk a határeset?

A káplár nagyot nyelt. Mállotviksz Néne tekintetével nehéz volt szembenézni.

— Hát — dadogta -, naccsátok kissé… piszkos.

Harsogó csönd támadt. Néne nagy levegőt vett.

— Egy kis baleset történt velünk a mocsárban — vágta rá sietve Magrat.

— Biztos minden rendben lesz — felelte a káplár nyomorultan. — A kapitány máris jönni fog. Csak hát mindenféle baj lesz, ha beengedjük a rosszféléket. El tetszenének képedni egyik-másik embertől, akikkel itt összeakadtunk.

— Nem szabad beengedni a rosszféléket — értett egyet Ogg Ángyi. — Nem akarnánk, hogy beengedje a rosszféléket. Merem állítani, hogy mi nem is szeretnénk olyan városba belépni, amelyik beengedi a rosszféléket, nem igaz, Eszme?

Magrat bokán rúgta.

— Még jó, hogy mi jófélék vagyunk — folytatta Ángyi.

— Mi folyik itt, káplár?

Az őrség kapitánya kilépett a kapuboltozat egyik ajtaján és odasétált a boszorkányokhoz.

— Ezek a… hölgyek be akarnak jönni, uram — jelentette a káplár.

— És?

— Ők kissé… tudja, nem száz százalékban tiszták — mondta a káplár s fonnyadásnak indult Néne tekintetétől. — És az egyiküknek rendetlen a frizurája…

— Nahát! — csattant föl Magrat.

— …és egyikük olyannak látszik, aki csúnyán beszél.

— Mi? — hörrent föl Ángyi, s mosolya egyszeriben elillant. — Majd jól ellátom a bajod, te kis rohadék!

— De, káplár, nekik söprűjük van — mutatott rá a kapitány. — Csaknem lehetetlen a takarítószemélyzet számára mindig takarosnak látszani.

— Takarítószemélyzet? — fortyant föl Néne.

— Biztos vagyok benne, hogy ők legalább annyira égnek a vágytól, hogy rendbe tehessék maguk, mint maga — jelentette ki a kapitány.

— Elnézést — szólalt meg Néne, ellátva a szót ugyanazzal a mélyben megbúvó érzelemmel, amit az ilyen szavak hordoznak „Roham!” és „Kivégezni!”. — Elnézést, de a csúcsos kalap, amit viselek, jelent ez maguknak valamit?

A katonák udvariasan megtekintették.

— Tudna adni egy kis nyomravezető segítséget? — kérte végül a kapitány.

— Azt jelenti…

— Akkor mink csak becsattogunk, ha maguk nem bánják — vágott közbe Ogg Ángyi. — Van egy csomó takarítanivaló. — Meglengette a söprűjét. — Gyerünk, hölgyeim!

Ő és Magrat szilárdan megragadták Néne könyökét és betaszigálták a boltozat alatt, mielőtt a kanóca végigégett volna. Mállotviksz Néne mindig úgy tartotta, hogy az ember számoljon előbb tízig, mielőtt kijön a sodrából. Senki sem tudta, miért, mert ennek egyetlen eredménye az, hogy a nyomás megnövekszik és a bekövetkező robbanás sokkal de sokkal rosszabb lesz.

A boszorkányok mindaddig nem álltak meg, míg a kapu látótávolságán túl nem jutottak.

— Na most, Eszme — mondta nyugtatólag Ángyi -, nem lenne szabad magadra venned. És tényleg kissé piszkosak vagyunk, ezt el kell ismerd. Ők csak a munkájuk végezték, rendben? Mit szólsz ehhez?

— Úgy bántak velünk, mintha közönséges emberek volnánk — szólt Néne teljesen elképedt hangon.

— Ez itt külrész, Néne — csitította Magrat. — Különben is, te mondtad, hogy az emberek a hajón szintén nem ismerték föl a kalapot.

— De akkor én nem is akartam — vetette ellen Néne. — Az más.

— Ez csak egy… incidens, Néne — békítgette Magrat. — Azok csak ostoba katonák voltak. Még egy rendes szabad stílusú frizurát sem ismernek föl, amikor az szembejön velük.

Ángyi körbenézett. Tömegek nyüzsögtek körülöttük, csaknem teljes csendben.

— És azt is el kell ismerd, hogy ez szép, tiszta város — szögezte le.

Szemügyre vették a környezetük.

Valóban ez volt a legtisztább hely, amit valaha is láttak. Még a macskaköveknek is kifényesített kinézete volt.

— Az ember az utca kövéről is megehetné az uzsonnáját — jelentette ki Ángyi, miközben továbbmentek.

— Igen, de utca köve ide vagy oda, amúgy is ennél uzsonnát — közölte Néne.

— Nem enném meg az egészet! Még a csatornákat is kisikálták. Nézd, sehol se látni Ronaldot.

— Gytha!

— Hát, te mondtad, hogy Ankh-Morporkban…

— De ez itt valahol máshol van!

— Annyira makulátlan — mutatott rá Magrat. — Azt kívánja az ember, bárcsak megpucolta volna a szandálját.

— Aha. — Ogg Ángyi végigbandzsított az utcán. — Azt kívánja az ember, bárcsak jobb ember lenne, de tényleg.

— Ti ketten miért suttogtok? — kérdezte Néne.

Pillantásával követte a másik kettő tekintetét. Egy őr ácsorgott az utcasarkon. Amikor látta, hogy őt nézik, kezével megérintette a sisakját és kurta mosolyt vetett rájuk.

— Még az őrök is udvariasak — jegyezte meg Magrat.

— És hozzá milyen sok van belőlük — tette hozzá Néne.

— Döbbenetes, tényleg, hogy mindezekre az őrökre szükség van egy olyan városban, ahol az emberek ennyire tiszták és csöndesek — vélte Magrat.

— Talán olyan rengeteg elterjesztendő kedvesség akad erre, hogy sok emberre van szükség hozzá — vetette föl Ogg Ángyi.

A boszorkányok bandukoltak a zsúfolt utcákon.

— Viszont szépek a házak — figyelte meg Magrat. — Nagyon dekoratívak és ódivatúak.

Mállotviksz Néne, aki olyan kunyhóban lakott, ami annyira ódivatú volt, amennyire ez lehetséges anélkül, hogy szimbolikus szikladarab legyen, nem fűzött ehhez kommentárt.

Ogg Ángyi lába panaszkodni kezdett.

— Keresnünk kellene egy helyet, ahol megszállhatnánk éjszakára — jelentette ki. — Aztán reggel fölkutathatjuk azt a lányt. Mindnyájunknak jót fog tenni egy kiadós éjszakai alvás.

— Meg fürdés — tette hozzá Magrat. — Nyugtató gyógyfüvekkel.

— Jó ötlet. Én is elmennék egy fürdőbe — értett egyet Ángyi.

— Nahát, hogy milyen gyorsan telik az ősz — fanyalgott Néne.

— Igen? Te mikor fürödtél utoljára, Eszme?

— Hogy érted, hogy utoljára?

— Látod? Akkor semmi szükség arra, hogy megjegyzéseket tegyél a mosakodásomra.

— A fürdés nem higiénikus — szögezte le Néne. — Tudjátok, hogy én sosem értettem egyet a fürdéssel. Hogy úgy üldögéljen valaki a saját mocskában!

— Akkor te mit csinálsz? — kérdezte Magrat.

— Én csak mosakszom — válaszolta Néne. — Megmosom az összes részem. Tudjátok. Ahogy és amikor elérhetővé válnak.

Akármilyen elérhetőek voltak Néne testrészei és további információra nem méltatta társait e téren, azok egész biztosan elérhetőbbek voltak, mint a szállás Génuában Zsíros Ebédidőben.

Minden fogadó és vendéglő a telénél is telibb volt. A tömeg nyomása fokozatosan kiszorította őket a főbb utcákról a város kevésbé divatos részeibe, de még mindig nem találtak kvártélyt mindhánnuknak.

Mállotviksz Nénének elege lett.

— A legközelebbi helyre, amit meglátunk — közölte szigorúan megfeszítve állát -, bemegyünk. Hogy hívják azt a fogadót ott szemben?

Ogg Ángyi rámeredt a feliratra.

— Hotel… No… Va kancia — motyogta, aztán földerült.

— Hotel Nova Kancia — ismételte meg. — Azt jelenti külhoniul, hogy „új, ööö Kancia” — tette hozzá segítőkészen.

— Megteszi — szögezte le Néne.

Belökte az ajtót. Kerek, vörös képű férfi nézett föl a pult mögül. Új volt a szakmában és roppant ideges; az állást utoljára betöltő illető ugyanis eltűnt, nem lévén eléggé gömbölyű és pirospozsgás.

Néne nem vesztegette az időt.

— Látod ezt a kalapot? — akarta tudni. — Látod ezt a söprűt?

A férfi róla a söprűre vetette pillantását, majd vissza rá.

— Igen? — szólt. — És ez mit jelentsen?

— Azt jelenti, hogy három szoba kell nekünk éjszakára — felelte Néne, önelégülten tekintve a másik kettőre.

— Kolbásszal — egészítette ki Ángyi.

— És egy vegetárius adaggal — jegyezte meg Magrat.

A férfi szemügyre vette mindhármukat. Aztán odament az ajtóhoz.

— Látják ezt az ajtót? Látják ezt a feliratot? — kérdezte.

— Nem törődünk a feliratokkal — válaszolta Néne.

— Hát akkor — mondta a férfi -, föladom. Valójában mit jelent a csúcsos kalap meg a söprű?

— Azt jelenti, hogy boszorkány vagyok — tudatta Néne.

A férfi félrehajtotta a fejét.

— Igen? És az egy másik szó a hülye vénasszonyra?

Kedves Jászón meg mindenki, írta Ogg Ángyi. Tuttátok, hogy itt nem hallottak boszorkányokról, ennyire elmaradottak a népek a külrészeken. Egy férfi pimaszkodott Eszmével és ő Dühbe gurult volna ezért jómagam és Magrat és én megragattuk és kivonszoltuk, mert ha valakivel elhiheted, hogy át lett változtatva valamivé, abból mindig baj származik, emléxel, mit történt legutóbb, ami után mened kellett kiásni egy tavat Mr. Wilkinsnek, hogy legyen mibe élnie…

Sikerült találniuk egy szabad asztalt egy vendéglőben, ami zsúfolásig tele volt az összes faj egyes tagjaival. A lármát csak túlordítani lehetett és füst gomolygott a levegőben.

— Légy szíves, hagyd abba a firkálást, Gytha Ogg! Az idegeimre megy — csattant föl Néne.

— Muszáj, hogy legyenek nekik boszorkányaik erre — jelentette ki Magrat. — Mindenhol vannak boszorkányok. Külföldön is kell lennie boszorkányoknak. Az ember mindenütt talál boszorkányokat.

— Mint csótányt — fűzte hozzá vidáman Ogg Ángyi.

— Hagynotok kellett volna, hogy elhitessem az ipsével, hogy béka — motyogta Néne.

— Azt nem teheted, Eszme! Nem mászkálhatsz szerteszét elhitetve a népekkel, hogy ők izék, csak mert pimaszok és nem tudják, hogy ki vagy — jegyezte meg Gytha. — Máskülönben idáig lennénk ugrándozó emberekkel.

A rengeteg fenyegetőzés dacára Mállotviksz Néne soha senkit nem változtatott békává. Ugyanis úgy vélte, hogy van egy formailag kevésbé kegyetlen, viszont olcsóbb és sokkal kielégítőbb módja a dolognak. Meghagyhatod őket embernek és arra készteted őket, hogy azt higgyék, békák, ami egyben rengeteg ártatlan szórakozást nyújt az arrajáróknak.

— Én mindig sajnáltam Mr. Wilkinst — mondta Magrat, mélabúsan meredve az asztallapra. — Olyan szomorú volt látni, ahogy próbálja elkapni a legyeket a nyelvével.

— Nem lett volna szabad azt mondania, amit mondott — szögezte le Néne.

— Mi, hogy te vén, basáskodó minden lében kanál vagy? — tudakolta ártatlanul Ángyi.

— Nem bánom a kritikát — állította Néne. — Ismertek engem. Senki sem mondhatja, hogy olyasvalaki vagyok, aki megsértődik a kritikától…

— Legalábbis nem kétszer — vetette közbe Ángyi. — Nem anélkül, hogy fölkapnád a vizet.

— Csak arról van szó, hogy ki nem állhatom a méltánytalanságot — folytatta Néne. — És hagyd abba a vigyorgást! Különben se értem, minek csaptok akkora hűhót ekörül. Két nap alatt elmúlik.

— Mrs. Wilkins azt mondja, a férje még mindig sokat jár úszni — világosította föl Magrat. — Egy egész új érdeklődés ébredt benne, azt mondja a felesége.

— Talán a városban másféle boszorkányok élnek — folytatta aztán reménytelenül. — Talán ők másféle ruházatot viselnek.

— Csak egyetlen fajta boszorkány létezik — deklarálta Néne. — És az mi vagyunk.

Körbenézett a szobában. Na persze, gondolta, ha valaki kirekeszti a boszorkányokat, az emberek nem is tudhatnak róluk. Valaki, aki nem akarja, hogy bárki más beavatkozhasson itt. De minket beengedett…

— Ó, de hát legalább szárazon vagyunk — említette Ángyi. Egy vendég, aki mögötte állt a tömegben, hátravetette fejét és nevetett és a söre kiömlött Ángyi hátára, aki erre motyogott valamit a bajsza alatt.

Magrat látta, hogy a férfi lenéz, hogy ismét kortyoljon egyet söréből és elkerekedett szemmel bámul a korsójába. Aztán elejtette és kiverekedte magát a teremből, a torkát szorongatva.

— Mit csináltál az italával? — tudakolta.

— Még nem vagy elég idős ahhoz, hogy megmondjam — felelte Ángyi.

Otthon, ha egy boszorkány szeretett volna magának egy asztalt… egyszerűen lett neki. A csúcsos kalap látványa általában elég volt. Az emberek udvarias távolságot tartottak, s néha fizettek neki egy italt. Még Magrat is részesült tiszteletben, nem azért, mert bárki különösebben csodálta őt, hanem mert megbántani egy boszorkányt az összes boszorkány megsértése, és senki sem akarta, hogy Mállotviksz Néne megjelenjen nála elmagyarázni ezt neki. Itt viszont úgy lökdösték őket, mintha közönséges emberek lennének. Csak Ogg Ángyi figyelmeztető keze Mállotviksz Néne karján mentett meg egy tucat joviális iszogatót a nem természetes kétéltűléttől és még Ángyi általában igen rugalmas vérmérséklete is kezdett berezegni. Mindig büszke volt arra, hogy olyan közönséges, mint a háziegér, de van ilyen hétköznapiság meg amolyan. Olyan ez, mint a Hogyhíjják Királyfi a dajkamesében, aki szeretett bóklászni a királyságában közembernek öltözve; Ángyi jó szimattal mindig is gyanította, hogy a kis perverz bebiztosította, hogy az emberek előre tudják, kicsoda is ő, arra az esetre, ha valaki megpróbálni túlságosan közvetlen lenni vele. Olyan ez, mint besározódni. Besározódni, amikor tudod, hogy kellemes, forró fürdőnek nézel elébe, jó mulatság; besározódni, amikor nem vár rád egyéb még több sárnál, egyáltalán nem jó móka. Elhatározásra jutott.

— Hé, miért nem iszunk valamit? — kérdezte Ogg Ángyi derűsen. — Mindnyájan jobban éreznénk magunk egy italtól.

— Na nem! — tiltakozott Néne. — Utoljára jól fölültettél azzal a gyógyfüves itallal. Biztos vagyok benne, hogy volt benne alkohol. Határozottan kissé kapatosnak éreztem magam a hatodik pohár után. Nem fogok többé semmilyen külföldi löttyöt inni.

— Muszáj innod valamit — csillapította Magrat. — Különben is, szomjas vagyok. — Tétován a zsúfolt bárpult felé tekintett. — Talán készítenek gyümölcskelyhet vagy ilyesmit.

— Tuti — vágta rá Ogg Ángyi. Fölállt, a bárpultra pillantott, majd alattomban kihúzott egy kalaptűt a kalapjából. — Egy másodperc és itt vagyok.

A másik kettő ott maradt saját, személyes borongásában. Néne mereven bámult maga elé.

— Tényleg nem kellene annyira kiakadnod, csak mert az emberek nem adnak semmi tiszteletet — jegyezte meg Magrat, enyhítő olajat öntve a belső tűztengerre. — Nekem szinte soha nem adnak semmiféle tiszteletet. Ez igazán nem gond.

— Ha nem kapsz tiszteletet, nincs semmid — felelte Néne kimérten.

— Ó, nem is tudom. Mindig sikerült elboldogulnom — közölte Magrat.

— Azért, mert ostoba liba vagy, Magrat Beléndek — válaszolta Néne.

Rövid, izzó csönd támadt, zengve a szavaktól, amelyeknek nem lett volna szabad kiszaladni a szájon, no meg néhány fájdalmas meglepetés okozta nyögéstől a bárpult irányából.

Tudom, hogy mindig is így gondolta, mondta magának Magrat szégyenkezése vöröslő falai közt. Csak sosem hittem, hogy valaha is ki fogja mondani. És ő sohasem kér bocsánatot, mert ez nem olyasmi, amit megtenne. Csak elvárja az emberektől, hogy az ilyesmit elfelejtsék. Én csak megpróbáltam újra a barátja lenni. Föltéve, hogy neki egyáltalán vannak barátai.

— Na, akkor megvolnánk — szólalt meg Ogg Ángyi, kibukkanva a sokadalomból egy tálcával. — Gyümölcslevek.

Leült és egyikről a másikra nézett.

— Banánból készült — magyarázta abban a reményben, hogy kicsiholhatja az érdeklődés szikráját valamelyikükből. — Emlékszem, Semjénünk egyszer hozott haza egy banánt. Szavamra, nagyot nevettünk rajta. Kérdeztem a csapost „Miféle gyümölcsitalokat isznak errefelé az emberek?” és ezt adta nekem. Banánból készült. Banánital. Szeretni fogjátok. Ez az, amit mindenki iszik itt. Van benne banán is.

— Határozottan roppant… pikáns az íze — jegyezte meg Magrat, óvatosan kortyolva a magáéból. — Van benne cukor is?

— Igen valószínű — válaszolta Ángyi. Egy pillanatra Néne középtávú homlokráncolására pillantott, aztán vette a ceruzáját s hivatásszerűen megnyalta a hegyét.

Végül találtak egy istállót. Az, ahogy Ogg Ángyi vidoran megjegyezte, alkalmasint melegebb és higiénikusabb volt, mint bármelyik fogadó, és a külrészeken emberek milliói akadnak, akik odaadnák a jobb karjuk ilyen kényelmes, száraz alvóhelyért.

Ennek körülbelül annyi eredménye volt, mint egy szappanfűrésznek.

Nem kell ahhoz sok, hogy a boszorkányok összevesszenek.

Magrat ébren feküdt, párnaként használva a zsák ruhát, és hallgatta a meleg, enyhe esőt a tetőn.

Az egész elromlott, még mielőtt nekivágtunk, gondolta. Nem tudom, miért hagytam, hogy velem jöjjenek. Ez egyszer teljesen képes vagyok egyedül is megcsinálni valamit, de mindig úgy bánnak velem, mintha… ostoba liba lennék. Nem látom be, miért kellene elviselnem az ő haragszomrádját meg ordítozását velem egész idő alatt. Egyébként is, mi benne olyan különleges? Szinte sohasem csinál semmi valóban mágikusat, akármit mondjon is Ángyi. Valójában csak kiabál egy csomót és basáskodik az embereken. És ami Ángyit illeti, ő jót akar, de nincs benne felelősségérzet, azt hittem, ott halok meg, amikor elkezdte énekelni a Sündisznó Nótát a vendéglőben, az ég szerelmére, csak azt remélem, hogy az itteniek nem tudják, mit jelentenek azok a szavak.

Én vagyok itt a tündérkeresztanya. Most nem otthon vagyunk. A külrészeken lennie kell más módszereknek a dolgok elintézésére.

A hajnal első fényére fölkelt. A másik kettő aludt, bár az „alvás” túl szerény szó azokra a hangokra, amiket Ogg Ángyi adott ki.

Magrat fölvette a legjobb ruháját, a zöld selymet, ami most, sajnos, gyűrődések tömkelegének mutatkozott. Elővett egy selyempapírba burkolt batyut és lassan kipakolta okkult ékszereit; Magrat okkult ékszereket vásárolt, hogy eltereljék figyelmét arról, hogy ő Magrat. Három nagy dobozzal birtokolt belőlük és még mindig ugyanaz a Magrat volt.

Megtett minden tőle telhetőt, hogy eltávolítsa a szalmát a hajából. Aztán kicsomagolta a varázspálcát.

Azt kívánta, bárcsak lenne itt egy tükör, hogy megszemlélhesse magát benne.

— Nálam van a varázspálca — szólalt meg csöndesen. — Nem látom be, miért lenne szükségem bármi segítségre. Desiderata megmondta, hogy mondjam meg nekik, ne segítsenek.

Átsuhant az elméjén, hogy Desiderata nagyon slendriánul fogalmazta meg ezt a pontot. Az egyetlen, amiben biztos lehetsz, ha azt mondod Mállotviksz Nénének meg Ogg Ángyinak, hogy ne segítsenek, az, hogy rohanni fognak segíteni, ha másért nem, bosszantásból. Eléggé meglepte Magratot, hogy egy olyan okos valaki, mint Desiderata, baklövést kövessen el egy ilyen apró részletben. Valószínűleg Desideratának is volt pszichológiája — akármi legyen is az.

Halkan mozogva, hogy föl ne ébressze a másik kettőt, kinyitotta az ajtót és könnyedén kilibbent a nedves levegőbe. Készenlétbe helyezett varázspálcával, készen állt, hogy megadja a világnak, amit az kíván, bármi legyen is.

Persze, segítene, ha a kívánság tökökre szorítkozna.

Ogg Ángyi kinyitotta fél szemét, amikor az ajtó nyikorogva becsukódott.

Fölült, ásított és vakarózott. Keresgélt a kalapjában és előhúzta a pipáját. Oldalba bökte Mállotviksz Nénét.

— Nem alszom — közölte Néne.

— Magrat elment valahová.

— Hah!

— És én is megyek enni valamit — motyogta Ángyi. Nincs értelme beszélgetni Eszmével, amikor ilyen hangulatban van.

Amikor kilépett az utcára, Csöves könnyedén levetette magát egy gerendáról és a vállán landolt.

Ogg Ángyi, az élet nagy optimistáinak egyike, távozott, hogy elfogadja, amit a jövő nyújt, bármi legyen is az.

Lehetőleg legyen benne rum meg banán.

Nem volt nehéz megtalálni a házat. Desiderata nagyon pontos jegyzeteket hagyott hátra.

Magrat tekintete a magas, fehér falakra és a díszes fémerkélyekre esett. Az ifjú boszorkány megpróbálta kisimítani ruhája gyűrődéseit, kicibált néhány makacs szalmaszálat a hajából s aztán végigmasírozott a kocsifelhajtón és bekopogott az ajtón.

Az ajtókopogtató a kezében maradt.

Magrat aggódva nézett körbe, attól félve, hogy valaki észrevette ezt a vandalizmust, s megkísérelte visszadugni. Az ajtókopogtató leesett s kitört egy darabkát a márványlépcsőből.

Végül behajlított ujjával kopogtatott be óvatosan. Finom festékporfelhő szállt föl az ajtóról s lebegett le a földre.

Ez volt az összes eredmény.

Magrat fontolóra vette következő lépését. Eléggé biztos volt abban, hogy a tündérkeresztanyáknak elvileg nem kéne egy kis cédulát bedugni az ajtó alatt, amin valami ilyesmi áll „Itt jártam, de nem volt itthon, legyen szíves, vegye föl a kapcsolatot a telephellyel és kérjen új időpontot”. Különben is, ez nem az a fajta ház, amit üresen hagynak; az ilyen helyeket tucatszámra szokták ellepni a szolgák.

Átlábolt a csikorgó kavicson és bekukucskált a ház sarkánál. Esetleg a hátsó ajtó… a boszorkányok általában otthonosabban érzik maguk a hátsó ajtóknál…

Ahogy Ogg Ángyi mindig is tette. Egyenesen a palotához tartozó hátsó ajtó felé tartott. Elég könnyű volt bejutni; ez nem olyan kastély volt, mint az otthoniak, amelyek roppant világosan fejezik ki elképzelésük a bentről és a kintről s úgy építették meg őket, hogy ezt a kettőt elkülönítsék. Ez azonban, nos, mesébe illő kastély volt, csupa cukormáz oromzat és apró, égnek meredő fiatorony. Egyébként meg senki sem figyel föl különösebben a kis öregasszonyokra. A kis öregasszonyok, a kifejezés értelmezésénél fogva, ártalmatlanok, jóllehet a kontinensen több ezer mérföldön áthúzódó falvak egész sorában ezt az értelmezést épp mostanában korszerűsítik a legújabb fejlemények alapján.

A kastélyok, Ogg Ángyi tapasztalata szerint, olyanok, mint a hattyúk. Úgy néznek ki, mint amik felségesen libegnek át az Idő vizein, ám valójában átkozottul sok tevékenység zajlik a felszín alatt. Lesz egy labirintus kamrákból és konyhákból és mosókonyhákból és sörfőzdékből — Ogg Ángyinak határozottan tetszett a sörfőzdék ötlete -, és az emberek sose vesznek észre még egy vén tyúkot a helyszínen, aki bekap bármilyen fölös, szanaszét heverő ennivalót.

Ráadásul még pletykákhoz is jutsz. Ogg Ángyi a pletykálást is kedvelte.

Mállotviksz Néne vigasztalanul barangolt a tiszta utcákon. Nem kereste a másik kettőt. Ebben egész biztos volt. Persze, lehet, hogy történetesen beléjük botlik, valahogy véletlenül, és akkor jelentőségteljes pillantást vet majd rájuk. De határozottan nem keresgéli őket.

Az utca végén tömeg tolongott. Abból az ésszerű föltevésből kiindulva, hogy Ogg Ángyi ott lehet a közepén, Mállotviksz Néne arrafelé sodródott.

Ángyi nem volt ott. Állt viszont ott egy kiemelkedő dobogó. És egy alacsony férfi megláncolva. És néhány tarkaruhás őr. Az egyikük bárdot markolt.

Nem kell ahhoz nagy utazónak lenned, hogy megértsd, ennek a drámai jelenetnek nem az a célja, hogy a megláncolt férfinak átadjanak egy aláírt oklevelet meg az irodában mindenkitől összegyűjtött pénzt.

Néne oldalba bökött egy bámészkodót.

— Mi történik?

A pasas oldalvást Nénére sandított.

— Az őrök rajtakapták lopás közben — válaszolta.

— Á! Hát, eléggé bűntudatosnak látszik — jegyezte meg Néne. A megláncolt emberek hajlamosak arra, hogy bűntudatosnak tűnjenek. — Szóval mit fognak csinálni vele?

— Móresre tanítják.

— És azt hogyan teszik?

— Látja a bárdot?

Néne egész idő alatt le nem vette róla a szemét. De most hagyta, hogy figyelme körbejárjon a sokadalmon, elkapva egyes gondolattöredékeket.

Egy hangya elméjét könnyű olvasni. Abban csak egyetlen, nagy gondolatáramlat létezik: Cipelni, Cipelni, Harapni, Behatolni a Szendvicsekbe, Cipelni, Enni. Valami kutyához hasonló már sokkal bonyolultabb — egy kutya képes egyidejűleg több gondolatot is gondolni. Azonban az emberi elme hatalmas, mogorva, villámokkal teli gondolatfelhő, s mindegyik gondolat körülhatárolt mennyiséget foglal el a földolgozáshoz szükséges időből az agyban. Meglelni azt, amiről a tulajdonos azt gondolja, hogy gondolja az előítéletek, emlékek, aggodalmak, remények és félelmek ködének közepette, csaknem lehetetlen.

De ha elegendő ember gondolja nagyjából ugyanazt, az hallhatóvá válik, és Mállotviksz Néne tudatára ébredt a félelemnek.

— Úgy néz ki, olyan lecke lesz, amit nem fog egyhamar elfelejteni — mormolta.

— Szerintem elég gyorsan el fogja felejteni — mondta a néző, s aztán eloldalgott Néne mellől, ugyanúgy, ahogy az emberek eltávolodnak a villámhárítótól zivatar idején.

És ezen a ponton Néne elkapott a gondolatok zenekarában egy disszonáns hangot. A tömeg közepén akadt két nem emberi tudat.

Az alakjuk egyszerű volt, tiszta és céltudatos, akár a meztelen penge.

Érzékelt korábban ilyen elméket és sosem rajongott ezért az élményért.

Végigfürkészte a sokaságot és megtalálta az elmék tulajdonosait. Azok pislogás nélkül meredtek az emelvényen látható alakokra.

Ezek a nézők nők voltak, vagy legalábbis jelenleg női formát viseltek; magasabbak Nénénél, karcsúak, akár a nádszál és széles kalapot hordtak, rajta fátyollal, amely eltakarta az arcuk. Ruhájuk csillámlott a napfényben — talán kék, talán sárga, talán zöld. Talán mintás. Lehetetlen volt megállapítani. A legkisebb mozdulat megváltoztatta a színeket.

Néne nem tudta kivenni vonásaik.

Igenis akadnak boszorkányok Génuában. Legalábbis egy biztosan.

Az emelvényről hallatszó hangra odafordult.

És már tudta, hogy miért olyan csöndesek és kedvesek az emberek Génuában.

Néne hallott arról, hogy vannak olyan országok külföldön, ahol levágják a tolvajok kezét, hogy soha többé ne tudjanak lopni. És neki sohasem tetszett ez az eljárás.

Itt Génuában nem ezt tették. A tolvajok fejét csapták le, hogy soha többé ne tudjanak még gondolni se lopásra.

Néne pontosan tudta, hogy most hol vannak a boszorkányok Génuában.

Hatalmon.

Magrat odaért a ház hátsó ajtajához. Az nyitva állt.

Megint összeszedte magát.

Bekopogtatott, afféle udvarias és félénk módon.

— Ööö… — szólalt meg.

Egy tál piszkos víz csapódott egyenesen az arcába. Szappanhabbal teli füle árapályként harsogó fájdalmán át hallotta, amint egy hang így szól: — Jaj, bocsánat. Nem tudtam, hogy áll ott valaki.

Magrat kitörölte a vizet a szeméből s megpróbálta fókuszba hozni az előtte lévő homályos figurát. Valamiféle narratív bizonyosság ötlött föl az elméjében.

— A neved Pipőke? — kérdezte.

— Úgy van. Maga kicsoda?

Magrat alaposan szemügyre vette újonnan föllelt keresztlányát. Ő volt a legvonzóbb fiatal nő, akit Magrat valaha látott — a bőre barna, mint a dió, a haja annyira szőke, hogy csaknem fehér, nem teljesen szokatlan kombináció az olyan nemtörődöm városban, amilyen Génua valaha volt.

Mit kell mondania az embernek ilyen alkalommal?

Magrat eltávolított egy darab krumplihéjat az orráról.

— Én vagyok a tündérkeresztanyád — közölte. — Érdekes, tisztára hülyén hangzik most, hogy eljöttem megmondani…

Pipőke rámeredt.

— Te?

— Khm. Igen. Van varázspálcám meg minden. — Magrat meglengette a varázspálcát, hátha ez segít. Nem segített.

Pipőke félrehajtotta a fejét.

— Azt hittem, a tifélétek csillogó kis fények meg egy villanásnyi zaj záporában kell megjelenjen — jegyezte meg gyanakvóan.

— Nézd, az ember csak hozzájut a varázspálcához — felelte kétségbeesetten Magrat. — Nem kap egy egész könyvnyi használati utasítást hozzá.

Pipőke fürkésző pillantást vetett rá. Aztán azt mondta: — Gondolom, akkor jobb lesz, ha bejössz. Pont időben érkeztél. Amúgy is épp teát főztem.

A szivárványszínekben játszó nők beszálltak egy lenyitott tetejű hintóba. Néne észlelte, hogy, noha gyönyörűek, ügyetlenül lépkednek.

Nos, nem csoda. Nem lehetnek hozzászokva lábakhoz.

Néne azt a módot is észrevette, ahogy az emberek nem néznek a hintóra. Nem arról volt szó, hogy nem látták. Egyszerűen csak nem engedték, hogy a tekintetük hosszan nyugodjék rajta, mintha létének puszta elismerésétől bajba kerülhetnének.

És megfigyelte a hintóba fogott lovakat is. Azoknak jobbak voltak az érzékei, mint az embereknek. Tudták, hogy mi van mögöttük, és egyáltalán nem tetszett nekik.

Néne követte őket, ahogy végiggaloppoztak lesunyt füllel és vad tekintettel az utcákon. Végül behajtották őket egy nagy és roskadozó ház kocsifelhajtójára a palota közelében.

Néne meglapult a fal mellett és megjegyezte a részleteket. Vakolat pergett a ház falairól és még a kopogtató is leesett az ajtóról.

Mállotviksz Néne nem hitt a különféle légkörökben. Nem hitt az okkult aurában. Mindig úgy vélte, boszorkánynak lenni jobban múlik azon, miben nem hiszel, mint a hiedelmeken. De kész volt elhinni, hogy ebben a házban van valami roppant kellemetlen. Nem gonosz. A két nem-egészen-nő nem volt gonosz, ugyanúgy, ahogy egy tőr vagy egy meredek szikla sem gonosz. A gonoszság a választás képességét jelenti. Ám a tőrt forgató vagy valakit a szikláról lelökő kéz lehet gonosz, és valami ilyesmi zajlik itt.

Őszintén kívánta, hogy bárcsak ne tudná, ki van emögött.

Már korábban rámutattunk, hogy az olyan emberek, mint Ogg Ángyi, mindenhol fölbukkannak. Mintha lenne egy morfikus generátor, amit annak szenteltek, hogy állítson elő nevetni szerető és alkalmi korsóktól csöppet sem idegenkedő öregasszonyokat — az alkalmi korsók különösen olyan italokra vonatkoznak, amelyeket rendes körülmények között icipici kupicában szolgálnak föl. Mindenfelé megtalálod az ilyen öregasszonyokat, gyakran párban.[11]

Hajlanak ugyanis egymás vonzására. Lehetséges, hogy valamiféle titkos társaságot alkotnak, amelynek tagjai közé születéskor iratkoznak be. Lehetséges, hogy nem hallható jelzéseket sugároznak, melyek tudtul adják, van itt valaki, akit rá lehetne venni, hogy óóózzon mások unokáiról készült képek láttán.

Ogg Ángyi talált magának egy barátnőt. Mrs. Kellemesnek hívták, foglalkozására nézvést szakácsnő volt, és az első fekete bőrű ember, akivel Ángyi valaha is szót váltott.[12] Valamint az a fajta igencsak kiváló szakácsnő volt, aki az idő nagy részében udvart tart egy széken ülve a konyha közepén, látszólag alig-alig figyelve a körülötte zajló sürgés-forgásra.

Nagy néha kiadott egy utasítást. És tényleg csak nagy néha volt ezekre szükség, mert az évek során gondoskodott róla, hogy a személyzet vagy az ő ízlése szerint csinálja a dolgokat, vagy sehogy. Egyszer-kétszer, némi szertartásossággal, fölkelt, megkóstolt valamit és esetleg hozzáadott egy csipet sót.

Az ilyen emberek mindig készek csevegni bármely vándorkereskedővel, gyógyfűárussal, vagy a vállán macskát hurcoló kis öregasszonnyal. Csöves úgy lovagolt Ángyi vállán, mintha épp most ette volna meg a papagájt.

— Akkor hát Zsíros Ebédidőre érkezett ide? — kérdezte Mrs. Kellemes.

— Üzleti ügyben segítek egy barátnak — válaszolta Ángyi. — Hű, ezek a sütemények igazán jóízűek!

— Úgy értem, ránézvést látom — jelentette ki Mrs. Kellemes közelebb lökve a tányért Ángyihoz -, hogy kegyed mágikus szerzet.

— Akkor kegyed jóval többet lát, mint a legtöbben errefelé — jegyezte meg Ángyi. — Tudja, utcahosszal javítana ezeken a süteményeken, ha lenne mibe mártogatni őket, mit szól ehhez?

— Mit szólna olyasvalamihez, amiben van banán?

— A banán príma — vágta rá Ángyi boldogan. Mrs. Kellemes erélyesen odaintett az egyik konyhalánynak, aki hozzáfogott a munkához.

Ángyi vaskos lábát himbálva ült a székén és érdeklődéssel tekintett körbe a konyhában. Vagy húsz szakács ügyködött olyan célratörően, akár egy zárótüzet adó tüzérszakasz. Hatalmas torták készültek. A tűzhelyeken állattetemek sültek egészben; nyársforgató kutyák vágtáztak a taposókerekeken. Egy megtermett, kopasz férfi, akinek arcát keresztbe szelte egy sebhely, türelmesen kis pálcikákra szúrta a kolbászokat.

Ángyi még nem reggelizett. Csöves ugyan már reggelizett valamit, de az mit sem számított. Mindketten afféle válogatott kulináris kínzáson estek át.

Mint akiket hipnotizáltak, mindketten odafordultak, hogy figyeljék a két, egy tálca zsúrszendvics alatt roskadozó szolgálólányt.

— Látom én, hogy kegyed roppant jó megfigyelő, Mrs. Ogg — szólalt meg Mrs. Kellemes.

— Csak egy szeletet — felelte gondolkozás nélkül Ángyi.

— Azt is megállapítom — folytatta egy idő múlva Mrs. Kellemes -, hogy nem közönséges fajta macska van a kegyed vállán.

— Ebben teljesen igaza van.

— Tudom, hogy igazam van.

Sárga habbal csordultig tele poharat csúsztatott Ángyi elé, aki tűnődve nézegette és megpróbált visszatérni a szóban forgó ügyre.

— Szóval — mondta. — Mit gondol kegyed, hová kellene menjek, hogy megtudjam, hogyan csinálnak varázslatot itt…

— Szeretne valamit enni? — tudakolta Mrs. Kellemes.

— Mi? Naná!

Mrs. Kellemes a szemét forgatta.

— Nem ezt a vackot. Én nem ennék ebből a vacakból — jelentette ki keserűen.

Ángyinak megnyúlt a képe.

— De hát kegyed főzi! — mutatott rá.

— Csak azér’, mert rám parancsoltak. A néhai Báró tudta, mi a jó ennivaló. Ez a vacak? Semmi más, csak sertés- meg marha- meg bárányhús és pocsékságok az olyanoknak, akik sose ettek jobbat ennél. Az egyetlen négylábú, amit érdemes megenni, az aligátor. Úgy értettem, igazi ennivalót.

Mrs. Kellemes körbenézett a konyhában.

— Sara! — kiáltotta.

Az egyik alszakácsnő megfordult.

— Igen, naccsága?

— Én meg ez a hölgy elugrunk most. Csak gondoskodj szépen mindenről, oké?

— Igen, naccsága.

Mrs. Kellemes fölállt és jelentőségteljesen odabiccentett Ogg Ángyinak.

— A falnak is füle van — közölte.

— Ejha! Tényleg?

— Elmegyünk sétálni egy kicsit.

Mostanra úgy tűnt Ogg Ángyinak, hogy Génuában két város van. Ott van a fehér város, csupa új házzal és kék tetejű palotával és körülötte, sőt még alatta is, ott lapul az óváros. Az új város lehet, hogy nem szereti a régi jelenlétét, de igazából nem tudna meglenni nélküle. Valakinek, valahol, csak el kell végeznie a főzést.

Ogg Ángyi eléggé szeretett főzni, föltéve, hogy akadnak ott mások, akik megcsinálják az olyasmiket, mint a zöldségek aprítása meg a mosogatás utána. Mindig is úgy tartotta, hogy tud olyasmiket csinálni egy darabka marhahússal, amik soha eszébe se jutottak volna az ökörnek. Ám most ráébredt, hogy az nem főzés. Legalábbis összehasonlítva a főzéssel Génuában. Az csak életben maradás, olyan kellemesen, ahogy csak lehet. Bárhol Génuán kívül a főzés csupán állatok és madarak és halak és zöldségek darabkáinak fölmelegítése addig, míg meg nem barnulnak.

Viszont az volt a fura, hogy a szakácsoknak Génuában nem volt semmi ehetője, amit megfőzhetnének; legalábbis semmi olyasmi, amit Ángyi táplálkozásra alkalmasnak tartott volna. Az ő elképzelése szerint az étel négy lábon közlekedik, esetleg kettőn meg egy pár szárnyon. Vagy minimum uszonyai vannak. Az olyan étel ötlete, aminek négynél több lába van, teljességgel újdonsült… illetve főzött volt számára.

Génuában nem akadt sok főznivaló. Ezért aztán mindent megfőztek. Ángyi sosem hallott garnéláról vagy langusztáról vagy homárról; neki egyszerűen úgy tűnt, mintha Génua polgárai kikotornák a folyó fenekét és fölforralnák, akármi kerül is elő.

A lényeg az, hogy egy jó génuai szakács képes fogni egy marok kifacsart sarat, néhány elszáradt levelet, egy-két csipet kiejthetetlen nevű fűszert és olyan fogást előállítani, amitől egy ínyenc a hála könnyeire fakad és megesküszik, hogy jobb ember lesz egész hátralévő életében, ha csak még egy tányérnyit kaphat belőle.

Ogg Ángyi békésen baktatott, míg Mrs. Kellemes átvezette őt a piacon. Megtekintette a kígyók ketreceit és rejtélyes indájú fűszernövények állványait. Megböködte a kéthéjú kagylók tálcáit. Megállt csevegni Ogg Ángyi-alakú hölgyekkel, akik kis bódékat üzemeltettek, amelyek két garasért különös hallét mértek meg rákot kifliben. Mindent megkóstolt. Rettentő jól érezte magát. Génua, a szakácsok városa, végre olyan étvággyal szembesült, amilyet megérdemelt.

Végzett egy tányér hallal, összevigyorgott a kis öregasszonnyal, aki a halasbódét fenntartotta, s biccentettek egymásnak.

— Hát, ez az egész… — kezdte s Mrs. Kellemes felé fordult.

Mrs. Kellemes nem volt sehol.

Egyesek elrohantak volna, hogy megkeressék őt a tömegben, ám Ogg Ángyi csak állt és tűnődött.

A mágiáról faggattam, gondolta, és ő idehozott és itt hagyott engem. Gondolom, azér’, merhogy a falaknak füle van. Szóval talán nekem kell megtenni a többi lépést.

Körülnézett. Egy nagyon otromba sátor állt nem messze a bódéktól, pont a folyó mellett. Nem volt rajta cégér, ám előtte egy fazék rotyogott lanyhán a tűzön. Durva agyagtálak álltak halomban a fazék mellett. Hébe-hóba kilépett valaki a sokaságból, vett magának egy tállal abból, ami a fazékban volt, s aztán egy maroknyi pénzt pottyantott a sátor előtti tányérba.

Ángyi odaballagott és belenézett a fazékba. Izék bukkantak a felszínre s süllyedtek el újra. Az egész színe általánosságban barna volt. Buborékok alakultak ki, híztak nagyra és pattantak szét ragacsosan, rendszeres „blopp” hangot kiadva. Akármi is lejátszódhat abban a fazékban. Élet jöhet létre spontánul benne.

Ogg Ángyi mindent ki szokott próbálni egyszer. Néhány dolgot pedig akár több ezerszer is.

Leakasztotta a merőkanalat, fogott egy tálat és szedett magának.

Egy pillanattal később félrelökte a sátor ajtaját és benézett a sátorbelső feketeségébe.

Egy alak ült törökülésben a homályban és pipázott.

— Szabad bejönni? — kérdezte Ángyi.

Az alak bólintott.

Ángyi leült. Tisztes idő elteltével elővette a saját pipáját.

— Mrs. Kellemes a kegyed barátja, gondolom.

— Ismer engem.

— Á!

Kívülről szórványos csörrenések hallatszottak, amikor egy vevő mert magának.

Kék füst kígyózott Ogg Ángyi pipájából.

— Nem hinném — jegyezte meg -, hogy sokan távoznának fizetés nélkül.

— Nem.

Újabb szünet után Ogg Ángyi megszólalt: — Fölteszem, némelyikük megpróbál arannyal meg drágakővel meg illatos balzsalikomokkal meg ehhez hasonlókkal fizetni?

— Nem.

— Hihetetlen.

Ogg Ángyi egy ideig némán ült, hallgatva a piac távoli lármáját és összeszedve minden erejét.

— Mi a neve?

— Gombó.

— Nagyon finom.

— Tudom.

— Gondolom, aki így tud főzni, az képes bármire — Ogg Ángyi összpontosított -, Mrs… Gogol.

Várakozott.

— Ráhibázott, Mrs. Ogg.

A két nő egymás homályos körvonalára meredt, akár az összeesküvők, akik megadták a jelszót és rá a választ és most várnak, hogy kiderüljön, mi lesz a következő lépés.

— Ahonnan én jövők, ott mi ezt boszorkányságnak nevezzük — mormolta Ángyi a bajsza alatt.

— Ahonnan én jövök, ott mi ezt vudunak nevezzük — válaszolta Mrs. Gogol.

Ángyi ráncos homloka még jobban összeráncolódott.

— Az nem babákkal meg halottakkal meg ilyesmikkel babrálás? — kérdezte.

— És a boszorkányság nem ruhátlanul rohangászás meg tűk döfködése emberekbe? — kérdezett vissza Mrs. Gogol érzelemmentesen.

— Á — felelte Ángyi. — Értem, hogy gondolja.

Kényelmetlenül fészkelődött. Alapjában véve becsületes nő volt.

— Bár azt el kell ismerjem…- tette hozzá -, hogy néha… esetleg egyetlenegy tű…

Mrs. Gogol komoran bólintott. — Oké. Néha… esetleg egyetlenegy zombi — mondta.

— De csak ha nincs más választás.

— Persze. Amikor nincs más választás.

— Mikor… tudja… az emberek nem adják meg a kellő tiszteletet, ilyesmik.

— Amikor ki kell festeni a házat.

Ángyi összes fogát kivillantva vigyorgott. Mrs. Gogol is elvigyorodott, s fölülmúlta őt fogak terén harminc darabbal.

— A teljes nevem Gytha Ogg. De az emberek Ángyinak hívnak.

— Az én teljes nevem Erzulie Gogol. És az emberek Mrs. Gogolnak hívnak.

— Ahogy én látom a dolgot — szólt Ángyi -, ez itt külhon, szóval talán másféle itt a mágia. Magától értetődik. Mások a fák, mások az emberek, mások az italok és van bennük banán, szóval a varázslásnak is másnak kell lennie. Aztán azt gondoltam… Gytha lányom, nem vagy te olyan öreg, hogy ne tanulhass.

— Hogyne.

— Valami nem stimmel ezzel a várossal. Azonnal éreztem, amint betettem a lábam ide.

Mrs. Gogol bólintott.

Egy darabig nem hallatszott más, csak időről időre pipapöfékelés.

Aztán csörrent valami odakint, amit töprengő csönd követett.

Egy hang így szólt: — Gytha Ogg? Tudom, hogy odabenn vagy.

Mrs. Gogol körvonala kivette a pipát a szájából.

— Ez aztán kiváló — mondta. — Kitűnő ízérzékelése van neki.

Kinyílt a sátorlap.

— Szia, Eszme! — üdvözölte Ogg Ángyi.

— Szálljék áldás erre a… sátorra — kívánta Mállotviksz Néne, a homályt fürkészve.

— Ez itt Mrs. Gogol — mutatta be a nőt Ángyi. — Ő vudu vajákosként ténykedik. Ez az, amik a boszorkányok errefelé.

— Nem ők az egyedüli boszorkányok errefelé — jelentette ki Néne.

— Mrs. Gogolra nagy benyomást tett, hogy kinyomoztad az ittlétem — közölte Ángyi.

— Nem volt nehéz — felelte Néne. — Mihelyt észrevettem, hogy Csöves odakint mosakszik, a többi már csak következtetés kérdése volt.

A sátor homályában Ángyi azt a mentális képet alakította ki Mrs. Gogolról, hogy öreg. Amire nem számított, amikor a vudu vajákosasszony kilépett a szabadba, az egy szemrevaló, középkorú, Nénénél magasabb nő volt. Mrs. Gogol súlyos aranyfülbevalót viselt, fehér blúzt meg bő, vörös szoknyát fodrokkal. Ángyi érzékelte Mállotviksz Néne rosszallását. Amit a vörös szoknyát hordó nőkről beszélnek, az még rosszabb annál is, amit a vörös cipellős fehérnépekről állítanak, akármi legyen is az.

Mrs. Gogol megállt és fölemelte karját. Szárnyverdesés hallatszott.

Csöves, amely addig hajbókolva Ángyi lábához dörgölőzött, fölnézett és fújt. A legnagyobb és legfeketébb kakas, amit Ángyi valaha is látott, telepedett Mrs. Gogol vállára. A legintelligensebb tekintetet vetette rá, amit madáron valaha észlelt.

— Nahát! — szólalt meg meghökkenve. — Ez a legnagyobb kakas, amit valaha is láttam, márpedig láttam egy párat a magam idején.

Mrs. Gogol helytelenítőleg húzta fel egyik szemöldökét.

— Sose volt rendes neveltetésben része — mentegette Néne.

— Mivelhogy egy csirkefarm mellett laktam meg minden, ezzel folytattam volna — vette zokon Ángyi.

— Ez itt Legba, egy sötét és veszélyes szellem — jelentette ki Mrs. Gogol. Közelebb hajolt és a szája sarkából súgta oda: — Csak magunk között, ő mindössze egy nagy, fekete kakas. De tudják, hogy van ez.

— A reklám mindig kifizetődik — értett egyet Ángyi. — Ez itt Csöves. Köztünk legyen mondva, ő egy pokolfajzat.

— Nos, ő macska — mondta nagyvonalúan Mrs. Gogol. — Nem is lehetne mást várni tőle.

Génua furcsa város, döntötte el Ángyi. Letérsz a főbb utcákról, végigsétálsz egy mellékutcán, átmész egy kis kapun és hirtelen fák vannak mindenütt, mohával, meg rajtuk lógó lámákkal, és a talaj elkezd inogni a lábad alatt és átváltozik mocsárrá. Az ösvény mindkét oldalán sötét tavacskák terültek el, amelyekben itt-ott, a liliomok között, olyasféle fatörzsek úsztak, amilyet a boszorkányok még sosem láttak.

— Az istenekre, ezek átkozottul nagy gőték — jelentette ki.

— Aligátorok.

— Az istenekre! Biztos jó sok kajához jutnak.

— Úgy van.

Maga Mrs. Gogol háza a folyami uszadékfa egyszerű esetének látszott, mohával fedve és közvetlen az ingovány fölé építve négy, szilárd póznán. Elég közel volt a város közepéhez ahhoz, hogy Ángyi hallhassa az utcai kiáltásokat és a paták kipi-koppját, de a vityillót a maga kis lápjában csönd övezte.

— Nem háborgatják itt kegyed az emberek? — tudakolta Ángyi.

— Azok nem, akikkel nem akarok találkozni. — A liliomágyások megmozdultak. V-alakú hullám terjedt szét a legközelebbi tavacskán.

— Önállóság — helyeselt Néne. — Az mindig roppant fontos.

Ángyi számító pillantással méregette a csúszómászókat. Azok megkísérelték hasonlóval viszonozni és föladták, amikor a szemük könnyezni kezdett.

— Fölteszem, pont jól jönne nekem vagy kettő otthon — jelentette ki tűnődően, amikor azok ismét elsiklottak. — Jászónom ki tudna ásni egy újabb tavat, semmi gond. Mit is mondott, mit esznek?

— Bármit, amit akarnak.

— Tudok egy viccet aligátorokról — szólalt meg Néne annak a hangján, aki nagy és ünnepélyes igazságot hirdet ki.

— Te? Ez nem lehet igaz! — képedt el Ogg Ángyi. — Soha életedben nem hallottam tőled viccet!

— Az, hogy nem mondok vicceket, még nem jelenti azt, hogy nem ismerem őket — közölte Néne gőgösen. — Erről a férfiról szól…

— Miféle férfiról? — firtatta Ángyi.

— Ez a férfi bement egy vendéglőbe. Igen. Vendéglő volt. És meglátta a kiírást. A feliraton ez állt „Bármiféle szendvics kapható”. Szóval azt mondta „Kérek egy aligátor szendvicset — de gyorsan!”

A másik kettő rámeredt.

Ogg Ángyi odafordult Mrs. Gogolhoz.

— Szóval… kegyed akkor egyedül lakik itt? — érdeklődött derűs mosollyal. — Egyetlen teremtett lélek sem akad erre?

— Mondhatni úgy is — válaszolta Mrs. Gogol.

— Tudjátok, az a poén, hogy az aligátorok… — kezdte hangosan Néne, aztán elhallgatott.

A vityilló ajtaja kitárult.

Ez egy másik nagy konyha volt. Valaha régen fél tucat szakácsnak nyújtott munkalehetőséget. Most barlang volt, távoli sarkait árnyak lepték, fölaggatott serpenyőit és levesestálait por fakította. A nagy asztalokat félretolták a fal mellé s csaknem a plafonig megrakták őket ósdi edényekkel; a tűzhelyek, amelyek elég nagynak látszottak egész tehenek egybesütéséhez és egy ármádia jóllakatásához, kihűlve álltak.

A szürke kietlenség közepére valaki odaállított egy kis asztalt a kandalló mellé. Tarka szőnyeg négyszögére. Egy lekvárosbödön virágokat tartalmazott, amelyeket azon egyszerű módszerrel állítottak össze, hogy fogtak egy maroknyit és betuszkolták a bödönbe. Az így keltett hatás: némileg érzelgős derű kis tere az általános komorságban.

Pipőke kétségbeesetten rakosgatott néhány dolgot ide-oda, aztán állt és afféle védekezően félénk mosollyal nézett Magratra.

— Nagy butaság tőlem, ugye. Gondolom, te hozzá vagy szokva az ilyesmihez — szólalt meg.

— Khm. Igen. Ó, igen. Egyfolytában — válaszolta Magrat.

— Csak hát arra számítottam, hogy te kissé… idősebb leszel? Nyilván ott voltál a keresztelőmön?

— Á! Valóban? — lepődött meg Magrat. — Nos, tudod, a dolog úgy áll…

— Mindazonáltal fölteszem, hogy úgy nézhetsz ki, ahogy csak akarsz — tette hozzá segítőkészen Pipőke.

— Á. Igen. Ööö.

Pipőke kissé tanácstalannak tűnt egy pillanatig, mintha megpróbálna rájönni, miért — ha Magrat úgy nézhet ki, ahogy csak akar — választotta azt, hogy úgy nézzen ki, ahogy.

— Hát akkor — kérdezte -, most mit csinálunk?

— Említettél némi teát — felelte Magrat, hogy időt nyerjen.

— Ó, persze! — Pipőke a kandalló felé fordult, ahol egy megfeketedett vízforraló kanna lógott afölött, amit Mállotviksz Néne az optimista tüzének szokott nevezni.[13]

— Hogy hívnak? — szólt oda a válla fölött.

— Magrat — válaszolta Magrat leülve.

— Az… szép név — mondta udvariasan Pipőke. — Természetesen te tudod a nevem. Jelzem, olyan sok időt töltök főzve ezen a nyavalyáson, hogy mostanra Mrs. Kellemes Hamukának nevez. Bután hangzik, nem?

Hamukapipőke, gondolta Magrat. Tündérkeresztanyáskodom egy olyan lány fölött, akinek neve úgy hangzik, mint valami mesebeszéd.

— Lehetne rajta csiszolni — ismerte el.

— Nincs szívem letolni érte, mert azt gondolja, hogy jópofán hangzik — magyarázta Pipőke. — Én azt gondolom, hogy úgy hangzik, mint valami dajkamese.

— Ó, én azt azért nem mondanám — tiltakozott Magrat. — Huh. Ki az a Mrs. Kellemes?

— A szakácsnő a palotában. Eljön ide, hogy fölvidítson, amikor ők nincsenek itthon…

Pipőke megpördült, fegyverként tartva a megfeketedett vízforraló kannát.

— Nem fogok elmenni abba a bálba! — csattant föl. — Nem fogok hozzámenni a királyfihoz! Megértetted?

A szavak úgy buggyantak elő, akár az öntött acél.

— Jól van! Jól van! — nyugtatta Magrat, aki a szavak erejétől megdöbbent.

— Nyálas egy pasinak látszik. Borsódzik tőle a hátam — jelentette ki komoran Hamuka. — Azt beszélik, fura a szeme. És mindenki tudja, hogy mit csinál éjjelente!

Mindenki, csak én nem, gondolta Magrat. Soha senki nem mond el nekem ilyesmiket.

Fennhangon azonban így szólt: — Nos, nem kell sok ahhoz, hogy ezt elintézzük. Úgy értem, rendes körülmények közt a királyfival összeházasodás okoz nehézséget.

— Nem, számomra nem — válaszolta Hamuka. — Már el van rendezve az egész. A másik keresztanyám azt mondja, hogy muszáj megtennem. Azt mondja, hogy ez a sorsom.

— Másik keresztanya? — kérdezte Magrat.

— Mindenkinek kettő van — felelte Pipőke. — Egy jó meg egy rossz. Ezt tudnod kell. Te melyik vagy?

Magrat agya teljes gőzzel kattogott.

— Ó, természetesen a jó — állította. — Kétségtelen.

— Fura — közölte Pipőke -, pont ugyanezt mondta másik is.

Mállotviksz Néne ült a maga speciális, összezárt térdű, könyök a testhez szorítva módján, amitől a lehető legkevesebb került kapcsolatba belőle a külvilággal.

— Az áldóját, ez aztán remek kaja — jelentette ki Ogg Ángyi, kipucolva a tányérját azzal, amiről Néne csak remélni tudta, hogy kenyér. — Meg kéne kóstolnod egy csipetnyit, Eszme.

— Újabb repeta, Mrs. Ogg? — tudakolta Mrs. Gogol.

— Nem bánom, Mrs. Gogol. — Ángyi oldalba bökte Mállotviksz Nénét. — Tényleg nagyon finom, Eszme. Pont olyan, mint a becsinált.

Mrs. Gogol oldalra hajtott fejjel nézett Nénére.

— Azt hiszem, Mistress Mállotvikszet talán nem az étel aggasztja — jegyezte meg. — Azt hiszem, Mistress Mállotvikszet a fölszolgálás nyugtalanítja.

Egy árny pillantott végig Ogg Ángyin. Egy szürke kéz elvette a tányérját.

Mállotviksz Néne köhintett egyet.

— Semmi kifogásom a halott emberek ellen — szögezte le. — A legjobb barátaim némelyike is halott. Mindamellett, csak nem tűnik rendben lévőnek, hogy a hullák mászkáljanak.

Ogg Ángyi fölnézett az alakra, aki most merte a harmadik adagot a titokzatos léből a tányérjába.

— Maga hogy vélekedik erről, Mr. Zombi?

— Pompás egy élet, Mrs. Ogg — válaszolta a zombi.

— Tessék… Látod, Eszme? Ő csöppet sem bánja. Jobb, mint egész nap bezárva lenni egy levegőtlen koporsóba, ebben biztos vagyok.

Néne fölpillantott a zombira. Az magas, jóképű férfi volt, vagyis, formailag csak volt valaha. De még mindig annak tűnt, csak most úgy nézett ki, mint aki átsétált egy pókhálókkal teli szobán.

— Mi a maga neve, halott ember? — firtatta.

— Szombatnak neveznek.

— Szombat Szolga, mi? — froclizta Ogg Ángyi.

— Nem. Csak Szombat, Mrs. Ogg. Csak Szombat.

Mállotviksz Néne a zombi szemébe nézett. Az sokkal értelmesebb volt, mint az általa látott legtöbb szem, amelyek olyan emberekhez tartoztak, akik, látszólag, elevenek voltak.

Bizonytalan tudomása volt arról, hogy vannak dolgok, amiket megtehetsz egy halottal, hogy zombivá változtasd, bár ez a mágia olyan ágához tartozott, amit sosem kívánt földeríteni. Azonban többre van szükséged pusztán egy csomó bizarr halbelsőségnél meg külországi gyökereknél — az illetőnek akarnia kell visszajönni. Kell legyen valami szörnyű álma vagy vágya vagy célja, ami képessé teszi arra, hogy erőt vegyen magán a síron…

Szombat szeme izzott.

Néne elhatározásra jutott. Kinyújtotta a kezét.

— Nagyon örvendek a találkozásnak, Miszter Szombat — mondta. — És biztos vagyok benne, hogy szeretni fogom a maga ízletes becsináltját.

— Gombónak nevezik — világosította föl Ángyi. — Van benne varjúháj is.

— Tudomásom van arról, hogy a varjúháj valamiféle növény, köszönöm szépen — fortyant föl Néne. — Nem vagyok teljesen tudatlan.

— Jól van, de mindenképp olyan adagot kérj, amiben van kígyófej is — tanácsolta Ogg Ángyi. — Az a legjobb része.

— Miféle növény a kígyófej?

— Legjobb lesz, ha csak szépen megeszed, azt hiszem — vélekedett Ángyi.

A megvetemedett faverandán üldögéltek, Mrs. Gogol vityillójának háta mögött, kilátással a mocsárra. Mohaszakállak csüggtek minden faágról. Nem látható lények zsibongtak a lombok közt. És mindenütt V-alakú hullámfodrok hasították szelíden a vizet.

— Gondolom, nagyon kellemes itt, amikor süt a nap — jegyezte meg Ángyi.

Szombat becammogott a vityillóba és visszatért egy hevenyészett horgászbottal, amit fölcsalizott, aztán a korlát fölött horgászni kezdett. Majd valahogy kikapcsolta magát; senkinek sincs több türelme egy zombinál.

Mrs. Gogol hátradőlt a hintaszékében és pipára gyújtott.

— Régen ez a város remek hely volt — jelentette ki.

— Mi történt vele? — érdeklődött Ángyi.

Csövesnek rengeteg baja volt Legbával, a kakassal.

Először is, a madár nem hagyta magát terrorizálni. Csöves képes volt terrorizálni a legtöbb dolgot, amely a Korongvilág felszínén mozgott, még olyan lényeket is, amelyek látszólag sokkal nagyobbak és keményebbek voltak nála. Mégis, úgy tűnt, valahogy egyik bevett taktikája — az ásítás, a fixírozás, és mindenek fölött, a komótos vigyor — sem válik be. Legba csupán megvetően végigmérte égnek meredő csőrrel és úgy tett, mintha a földet kapirgálna, méghozzá oly módon, hogy két hüvelykes sarkantyúi még nagyobb hangsúlyt kapjanak.

Ekkor már csak a nekifutásos rávetődés maradt hátra. Ez szinte minden élőlény esetében bejött. Nagyon kevés állat marad nyugodt az arcába teljes sebességgel belekapó karmok fölbőszült szőrgolyójával szemben. Azonban ennek a madárnak esetében, Csöves úgy sejtette, ez akár azt is eredményezheti, hogy prémes kebab lesz belőle.

Ám a dolgot dűlőre kell vinni. Máskülönben macskanemzedékek fognak rajta röhögni.

Macska és madár körözött keresztül a mocsáron; mindkettő színleg semmi, de semmi figyelmet se szentelt a másiknak.

Lények zagyváltak a fákon. Apró, szivárványszín madarak száguldoztak a levegőben. Csöves fölbámult rájuk. Majd később őket is lerendezi.

És akkor a kakas eltűnt.

Csöves lesunyta a fülét.

Még mindig hallatszott a madárdal meg a rovarok zümmögése, de máshonnét. Itt csönd honolt — forró, sötét, és nyomasztó, és a fák valahogy sokkal közelebb voltak egymáshoz, mint ahogy emlékezett.

Csöves körülnézett.

Egy tisztáson állt. Az oldalai körül mindenfélék voltak, bokrokról lógva vagy fákhoz kötözve. Szalagdarabkák. Fehér csontok. Bádogdobozok. Tökéletesen mindennapos dolgok bárhol másutt.

És a tisztás közepén valami madárijesztőszerűség. Egy merőleges pózna keresztbordával, amire valaki ócska, fekete kabátot aggatott. A kabát fölé, a rúd tetejére, cilinder került. A cilinder tetején, merengőn nézve őt, ott gubbasztott Legba.

Szellő suhant át a fojtó levegőn s szelíden meglengette a kabátot.

Csöves emlékezett egy napra, amikor bekergetett egy patkányt a falu szélmalmába és hirtelen rádöbbent, hogy ami pusztán fura berendezésű szobának tűnt, valójában egy óriási nagy masina, ami, ha rossz helyre teszi a tappancsát, ízzé-porrá fogja őt zúzni.

A levegő halkan sercegett. Érzékelte, hogy a szőre égnek mered.

Csöves megfordult és gőgösen ellépdelt, mígnem úgy ítélte, látótávolságon kívül jár, amikor is a lába olyan gyorsan kezdett pörögni, hogy a talpa megcsúszott.

Aztán ment és rávigyorgott néhány aligátorra, de a szíve nem volt benne.

A tisztáson a kabát megint puhán megmoccant, aztán nem mozdult többet. Valahogy ez még rosszabb volt.

Legba nézte. A levegő fülledtté vált, pont ahogy vihar előtt szokott.

— Ez város régen nagyon príma hely volt. Boldog hely. Senki sem próbálta boldoggá tenni. Csak megtörtént, teljesen magától — mesélte Mrs. Gogol. — Ez akkor volt, amikor még élt az öreg Báró. De meggyilkolták.

— Ki tette? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Mindenki tudja, hogy a Duc — válaszolta Mrs. Gogol.

A boszorkányok egymásra néztek. A királyi intrikák nyilvánvalóan kissé mások a külrészeken.

— Ráomlott, mi? — tudakolta Ángyi.

— Egy gaztett? — érdeklődött Néne.

— A Duc rang, nem támfa — magyarázta türelmesen Mrs. Gogol. — A Bárót megmérgezték. Szörnyű éjszaka volt. És reggelre a Duc befészkelte magát a palotába. Aztán ott van a végrendelet ügye.

— Meg ne mondja — kérte Néne. — Fogadok, hogy kerülközött egy végrendelet, ami mindent a Ducre hagyott. Fogadok, hogy még meg sem száradt rajta a tinta.

— Honnét tudja? — firtatta Mrs. Gogol.

— Nyilvánvaló — felelte Néne fennhéjázva.

— A Bárónak volt egy ifjú lánya — folytatta Mrs. Gogol.

— Gondolom, ő még életben van — jegyezte meg Néne.

— Kegyed igazán sok mindent tud, hölgyem — mondta Mrs. Gogol. — Akkor hát, miért is gondolja így?

— Hát… — kezdte Néne. Már majdnem kibökte: mert tudom, hogyan működnek a mesék. De Ogg Ángyi félbeszakította.

— Ha ez a Báró olyan kiváló volt, ahogy kegyed állítja, akkor a városban rengeteg barátja kellett legyen, igaz? — kérdezte.

— Úgy van. Az emberek szerették.

— Hát, ha én volnék a Duc annyicska jogcímmel az uralomhoz, mint egy homályos végrendelet meg egy kis üveg tinta, aminek még vissza sem dugták a dugóját, én bizony lehetőséget keresnék, hogy kissé hivatalosabbá tegyem a dolgokat — jelentette ki Ángyi. — Elvenni feleségül a valódi örököst lenne a legnyerőbb. Akkor orrot mutathatna mindenkinek. Fogadok, hogy a lány nem tudja, ki ő valójában?

— Úgy van — felelte Mrs. Gogol. — A Ducnek is vannak barátai. Vagy talán őrzői. Nem olyanok, akikkel szívesen ujjat húzna az ember. Ők nevelték föl a lányt és nem engedik ki a házból valami gyakran.

A boszorkányok egy darabig némán ültek.

Néne azt gondolta: nem. Ez nem teljesen igaz. Ez csak az, ahogy majd szerepel a történelemkönyvekben. De nem ez a mese.

Aztán Néne megszólalt: — Már elnézést, Mrs. Gogol, de hogy kerül kegyed ebbe az egészbe? Nem akarom megbántani, de szerintem itt kint a mocsárban tökmindegy, hogy ki uralkodik a városba’.

Most először, amióta találkoztak vele, Mrs. Gogol egy pillanatra zavarba jött.

— A Báró… barátom volt — mondta végül.

— Á — bólogatott Néne megértően.

— Megjegyzem, nem nagyon rajongott a zombikért. Azt mondta, úgy gondolja, hogy a holtaknak meg kellene engedni a nyugodalmuk. De sosem követelte meg. Míg ellenben ez az új fickó…

— Nem lelkesedik az Érdekes Művészetekért? — kérdezte Ángyi.

— Ó, szerintem igen — vélte Néne. — Muszáj neki. Nem a kegyed mágiájáért, talán, de fogadok, hogy jó csomó varázslat veszi őt körbe.

— Miért mondja ezt, asszonyom? — érdeklődött Mrs. Gogol.

— Hát — szólt Ángyi — tudom én, hogy kegyed, lévén bátor lélek, nem tűrné ezt el, ha nem lenne kénytelen. Rengeteg módja van a dolog elintézésének, szerintem. Gondolom, ha nem kedvel valakit, esetleg az illető lába váratlanul lerohad, vagy rejtélyes módon kígyókat talál a csizmájában…

— Alaggádorokat az ágya alatt — sugallta Néne.

— Igen. Védelmezik — szögezte le Mrs. Gogol.

— A!

— Erős mágiával.

— Erősebb, mint kegyedé? — firtatta Néne.

Hosszú, kínos szünet következett.

— Igen.

— Á!

— Jelenleg — tette hozzá Mrs. Gogol.

Megint csönd támadt. Egyetlen boszorkány se szeretett a csaknem korlátlan varázserőnél kevesebbet elismerni, vagy egyáltalán ilyet hallani egy másik boszorkánytól.

— Gondolom, kegyed az alkalmas pillanatra tartogatja az erejét — mondta kedvesen Néne.

— Gazdasszonykodik az erejével — tódította Ángyi.

— És az igencsak hathatós védelem — állította le Mrs. Gogol.

Néne hátradőlt a székében. Amikor legközelebb megszólalt, oly módon tette, mint akinek határozott elképzelései vannak és szeretné kitalálni, hogy a másik mit tud.

— Miféle? — kérdezte. — Pontosan?

Mrs. Gogol benyúlt hintaszéke párnái közé s némi kotorászás után előhúzott egy bőrzacskót meg egy pipát. Meggyújtotta a pipát és a reggeli levegőbe pöfékelt egy kékes füstfelhőt.

— Sokat néz mostanában tükrökbe, Mistress Mállotviksz? — tudakolta.

Néne széke hátrabillent, csaknem leröpítve őt a verandáról, bele a tintafekete vízbe. A kalapja elszállt a vízililiomok közé.

Még volt ideje látni, hogy lágyan a vízre ereszkedik Egy pillanatig lebegett, aztán…

…megették. Egy óriási nagy aligátor összecsattintotta az állkapcsát és önelégülten meredt Nénére.

Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy van miért kiabálnia.

— A kalapom! Megette a kalapom! A kegyed egyik alaggádora megette a kalapom! Az az én kalapom volt! Azonnal adassa vissza vele!

Lerántott egy hosszú kúszónövényt a legközelebbi fáról és a vizet csapkodta vele.

Ogg Ángyi elhátrált.

— Ezt nem szabadna tenned, Eszme! Ezt nem szabadna tenned! — rebegte. Az aligátor visszakozott a vízbe.

— Odasózhatok a pimasz gyíkokra, ha úgy akarom!

— Igen, odasózhatsz, odasózhatsz — csitította Ángyi -, de nem… egy… kígyóval…

Néne az orra elé tartotta a kúszónövényt szemrevételezés céljából. Egy közepes méretű Háromsávos Mimba nézett rá rémült pillantással, egy másodpercig fontolgatta, hogy beleharapjon az orrába, jobb belátásra tért, aztán nagyon szorosan összezárta a száját, remélve, hogy Néne elérti a dolgot. A boszorkány széttárta a kezét. A kígyó a deszkákra pottyant és sietve elsiklott.

Mrs. Gogol eddig meg sem moccant székében. Most félig megfordult. Szombat még mindig türelmesen figyelte horgászzsinegét.

— Szombat, menj és hozd ide a hölgy kalapját — utasította Mrs. Gogol.

— Igen, naccsága.

Még Néne is visszariadt ettől.

— Nem kényszerítheti erre! — tiltakozott.

— De hát ő halott — vetette ellen Mrs. Gogol.

— Igen, de épp elég rossz halottnak lenni anélkül is, hogy ráadásul még miszlikekben legyen — protestált Néne. — Be ne menjen oda, Mr. Szombat!

— De az a kegyed kalapja volt, hölgyem — mutatott rá Mrs. Gogol.

— Igen, de… — mondta Néne — …csupán… egy kalap volt. Én nem küldenék senkit semmiféle aligátorba semmiféle kalapért.

Ogg Ángyi elszömyedni látszott.

Senki sem tudta Mállotviksz Nénénél jobban, hogy a kalapok fontosak. Nem csupán ruhadarabok. A kalap határozza meg a fejet. Definiálja, hogy ki vagy. Soha senki nem hallott még olyan varázslóról, akinek ne lett volna csúcsos kalapja — legalábbis említésre méltó varázslóról. És az ember egész biztos nem hallott kalaptalan boszorkányról. Még Magratnak is volt egy, bár szinte sosem viselte, lévén ostoba liba. Ez nem jelentett túl sokat; nem annyira a kalap hordása számított, mint inkább egy tetszés szerint viselhető darab birtoklása. Minden szakmának, minden mesterségnek megvolt a maga fejrevalója. Ezért van a királyoknak is tökfödője. Vedd le a koronát egy király fejéről s az eredmény nem lesz több, mint olyasvalaki, aki jó az integetésben meg abban, hogy szinte ne legyen álla. A kalapokban hatalom rejlik. A kalapok fontosak. De az emberek is.

Mrs. Gogol megint pöfékelt egyet.

— Szombat, eredj és hozd ide a legjobb, ünnepekre tartogatott kalapom — parancsolta.

— Igenis, Mrs. Gogol.

Szombat egy pillanatra eltűnt a kunyhóban, majd előbukkant egy nagy, viseltes, spárgával biztonságosan átkötött dobozzal.

— Nem fogadhatom el — tiltakozott Néne. — Nem vehetem el a kegyed legjobb kalapját.

— Jaj, dehogynem — felelte Mrs. Gogol. — Nekem van másik. Ó, igen. Úgy van, nekem van másik.

Néne óvatosan letette a dobozt.

— Fölmerült bennem, Mrs. Gogol — szólalt meg -, hogy kegyed nem teljesen az, aminek látszik.

— Ó, de én az vagyok, Mistress Mállotviksz. Sosem voltam semmi más, pont, mint kegyed.

— Kegyed hozott ide minket?

— Nem. Kegyedék hozták magukat ide. Saját szabad akaratukból. Hogy segítsenek valakin, nem igaz? Kegyedék döntöttek úgy, hogy ezt teszik, nemde? Senki sem kényszerítette kegyedéket, ugyebár? Saját magukon kívül.

— Ebben igaza van — szögezte le Ángyi. — Éreztük volna, ha varázslat lett volna benne.

— Ez igaz — értett egyet Néne. — Senki sem kényszerített minket saját magunkon kívül. Mire megy ki a játék, Mrs. Gogol?

— Nem játszom semmiféle játékot, Mistress Mállotviksz. Csak vissza akarom kapni, ami az enyém. Igazságot akarok. És azt akarom, hogy megálljt parancsoljanak annak a nőszemélynek.

— Miféle nőszemélynek? — tudakolta Ogg Ángyi.

Néne arca maszkká merevedett.

— Annak, aki mindezek mögött van — válaszolta Mrs. Gogol. — A Ducnek annyi esze sincs, mint egy garnélának, Mrs. Ogg. Őrá gondoltam. A némberre a tükörmágiával. Őrá, aki úgy szeret irányítani. Őrá, aki hatalmon van. Őrá, aki belekontárkodik a sors dolgába. Őrá, akiről Mistress Mállotviksz mindent tud.

Ogg Ángyi nem vette a lapot.

— Miről beszél Mrs. Gogol, Eszme? — kérdezte.

Néne motyogott valamit.

— Mi? Nem hallottalak — felelte Ángyi.

Mállotviksz Néne dühtől vöröslő arccal nézett föl.

— A nővéremre gondol, Gytha! Rendben? Fölfogtad? Érted? Hallottad? A nővérem! Akarod, hogy újra elismételjem? Akarod tudni, hogy kiről beszél? Akarod, hogy lebetűzzem neked? A nővérem! Róla van szó! A nővéremről!

— Szóval ők testvérek? — kérdezte Magrat.

A teája már rég kihűlt.

— Nem tudom — válaszolta Pipőke. — Látszólag… egyformák. Az idő nagy részében beérik önmaguk társaságával. De mindig érzem, hogy figyelnek. A figyelésben nagyon jók.

— És ők veled végeztetik az összes házimunkát? — tudakolta Magrat.

— Hát, csak magamra meg a kinti személyzetre kell főzzek — felelte Pipőke. — És nekem igazán nincs túl sok kifogásom a takarítás meg a mosás ellen.

— Akkor ők főznek maguknak?

— Nem hiszem. Körbejárják a házat éjjel, miután én lefeküdtem. Lilith keresztanya azt mondja, kedvesnek kell lennem hozzájuk és sajnálnom kell őket, mert nem tudnak beszélni, és mindig gondoskodjak arról, hogy elegendő sajt legyen a kamrában.

— Nem esznek sajton kívül egyebet? — firtatta Magrat.

— Azt nem hinném — felelte Pipőke.

— Akkor föl kell tételezzem, hogy egerek meg patkányok kapják, egy ilyen ódon házban.

— Tudod, fura — mondta Pipőke -, de sosem láttam egyetlen egeret se ebben a házban. Sehol sem.

Magrat megborzongott. Úgy érezte, figyelik.

— Miért nem állsz odébb? Én ezt tenném.

— Hová? Különben is, mindig rám találnak. Vagy utánam küldik a kocsist meg a lovászokat.

— Ez rémes!

— Biztos vagyok benne, azt hiszik, hogy előbb vagy utóbb bárkihez hozzámegyek, csak hogy megszabaduljak a mosástól — jelentette ki Pipőke. — Nem mintha a Duc ruháit kimosná bárki is, szerintem — tette hozzá keserűen. — Gondolom, miután hordta őket, mindet elégetik.

— Amit te csinálni szeretnél az az önálló karrier — bátorította Magrat, hogy Pipőke el ne csüggedjen. — Saját magad asszonya akarsz lenni. Emancipálni akarod magad.

— Nem hiszem, hogy ezt szeretném csinálni — vélekedett Pipőke, óvatosan fogalmazva arra az esetre, ha oktalanság lenne megbántani egy tündérkeresztanyát.

— Dehogyisnem — válaszolta Magrat.

— Tényleg?

— Igen.

— Ó!

— Nem kell hozzámenned ahhoz, akihez nem akarsz.

Pipőke hátradőlt.

— Mennyire vagy jó? — tudakolta.

— Ööö… hát… gondolom, én…

— Tegnap megérkezett a ruha — világosította föl Pipőke. — Odafönt van a nagy utcai szobában, állványon, nehogy meggyűrődjék. Hogy tökéletes maradjon. És külön kifényesítették a hintót. Pótlakájokat is fölfogadtak.

— Igen, de talán…

— Azt hiszem, hamarosan hozzá kell majd mennem olyanhoz, akihez nem akarok — föltételezte Pipőke.

Mállotviksz Néne föl s alá járkált az uszadékfa-erkélyen. Az egész vityilló remegett a toporzékolásától. Hullámfodrok terjedtek szét, ahogy a kalyiba vissza-visszapattant a vízről.

— Naná, hogy nem emlékszel rá! — üvöltötte. — Anyánk kirúgta őt, amikor tizenhárom éves volt! Akkor mindketten kicsik voltunk! De én emlékszem a veszekedésekre! Hallani szoktam őket lefekvés után! A nővérem erkölcstelen volt!

— Amikor fiatalok voltunk, mindig azt szoktad volt állítani, hogy én vagyok erkölcstelen — jegyezte meg Ángyi.

Néne habozott, a megjegyzés lelki egyensúlyából pillanatnyilag kibillenve találta. Aztán ingerülten legyintett.

— Persze, hogy az voltál — hárította el. — De sosem használtál hozzá mágiát, igaz?

— Nem volt rá szükség — vágta rá boldogan Ángyi. — Egy vállról lecsusszanó ruha legtöbbször megtette a magáét.

— Le a vállról, egyenesen rá a fűre, ahogy emlékszem — hánytorgatta föl Néne. — Nem, ő használt hozzá mágiát. És még csak nem is közönséges varázslatokat. Ó, ő nagyon önfejű volt!

Ogg Ángyi már majdnem kibőkte: Micsoda? Úgy érted, nem engedékeny és befolyásolható, mint amilyen te vagy, Eszme? De leállította magát. Az ember nem bűvészkedik gyufákkal egy tűzijátékgyárban.

— Annak idején minden fiatalember apja eljött hozzánk panaszkodni — jelentette ki Néne sötéten.

— Hozzánk sose jöttek, hogy rám panaszkodjanak — büszkélkedett vidoran Ángyi.

— És mindig magát bámulta a tükrökben — folytatta Néne. — Pökhendi, mint egy macska, az volt bizony. Jobb szeretett tükörbe nézni, mint ki az ablakon, úgy ám.

— Hogy hívják?

— Lily.

— Szép név — mondta Ángyi.

— De most nem így hívatja magát — jegyezte meg Mrs. Gogol.

— Lefogadom, hogy nem!

— És ő mintegy irányítja a várost? — firtatta Ángyi.

— Erőszakos is volt!

— Mi végre akarja a várost uralni? — tudakolta Ángyi.

— Vannak tervei — felelte Mrs. Gogol.

— És hiú! Igazán hiú! — sorolta Néne, láthatólag csak úgy a nagyvilágnak.

— Te tudtad, hogy itt van? — kérdezte Ángyi.

— Volt egy ilyen érzésem! A tükrök!

— A tükörvarázs nem ártalmas — tiltakozott Ángyi. — Mindenféléket csináltam már tükrökkel. Rengeteg mókában lehet részed egy tükörrel.

— Ő nem csak egy tükröt használ — közölte Mrs. Gogol.

— Ó!

— Kettőt használ.

— Ó! Az más.

Néne a víz színére meredt. A saját arca bámult vissza rá a sötétből.

Legalábbis remélte, hogy a saját arca.

— Egész úton idefelé éreztem, hogy figyel minket — mesélte. — Akkor a legboldogabb, ha a tükrökön belül lehet. A tükrökön mesékbe erőltetve az embereket.

Megböködte a képmást egy gallyal. — Még engem is szemügyre vett Desiderata házában, pont mielőtt Magrat bejött. Egyáltalán nem jó érzés valaki mást pillantani meg a tükörképedben…

Elhallgatott. — Jut eszembe, hol van Magrat?

— Gondolom, tündérkeresztanyáskodik valahol — válaszolta Ángyi. — Azt mondta, nincs szüksége segítségre.

Magrat bosszús volt. Továbbá rémült is, amitől csak még jobban bosszankodott. Nem volt könnyű az emberek számára, amikor Magrat megharagudott. Olyan volt, mintha lucskos papírzsebkendő támadt volna rájuk.

— A szavam adom rá neked — közölte. — Nem kell elmenned a bálba, ha nem akarsz.

— Nem leszel képes leállítani őket — válaszolta komoran Pipőke. — Tudom, hogy működnek a dolgok ebben a városban.

— Nézd, már mondtam, hogy nem kell elmenned! — fakadt ki Magrat.

Elgondolkodott egy pillanatra.

— Nincs senki, akihez szívesebben hozzámennél, vagy igen? — kérdezte.

— Nincs. Nem ismerek sok embert. Nem kaptam erre lehetőséget.

— Akkor jó — mondta Magrat. — Ettől könnyebb lesz a dolog. Azt javaslom, hogy juttassunk ki téged innen… és vigyünk el valahová máshová.

— Nincs semmiféle máshol. Mondtam neked. Csak a mocsár. Megpróbáltam egyszer-kétszer és utánam küldték a kocsisokat. Nem voltak rosszindulatúak. Mármint a kocsisok. Ők csak félnek. Mindenki fél. Még a Nővérek is félnek, azt hiszem.

Magrat körbenézett az árnyékokra.

— Mitől? — tudakolta.

— Azt beszélik, hogy eltűnnek emberek. Ha fölingerelték a Ducöt. Valami történik velük. Mindenki roppant udvarias Génuában — fanyalgott Pipőke. — És senki sem lop és senki sem emeli föl a hangját és mindenki otthon marad éjjel, kivéve, amikor Húsfalókedd van. — Sóhajtott. — Na, az aztán olyasmi, ahova szeretnék elmenni. A karneválba. De mindig otthon tartanak. De hallottam, amint áthaladt a városon és azt hiszem, Génuának ilyennek kéne lennie. Ne csak a palotákban táncoljon néhány ember, hanem mindenki az utcákon.

Magrat összerázkódott. Nagyon távol érezte magát otthontól.

— Azt hiszem, ehhez elkelhet egy kis segítség — jelentette ki.

— Van varázspálcád — mutatott rá Pipőke.

— Azt hiszem, vannak alkalmak, amikor egy varázspálcánál többre van szüksége az embernek — szögezte le Magrat. Fölállt.

— De azt közlöm veled — mondta -, hogy rühellem ezt a házat. Rühellem ezt a várost. Hamukapipőke?

— Igen?

— Nem fogsz elmenni a bálba. Garantálom, hogy…

Megfordult.

— Mondtam neked — motyogta Pipőke, lesütve szemét. — Az ember még csak nem is képes meghallani őket.

Az egyik nővér állt a konyhába vezető lépcső tetején. Tekintete rendíthetetlenül Magratra szegeződött.

Azt mondják, mindenki rendelkezik valamilyen állat tulajdonságaival. Magratnak esetleg közvetlen mentális kapcsolata volt valamiféle kis, szőrös teremtménnyel. Érezte az összes kis rágcsáló rémületét a rezzenéstelen tekintetű halállal szemben. A pillantás fenyegetését árnyalva sokféle üzenet érkezett: a menekülés hasztalansága, az ellenállás ostobasága, az elmúlás elkerülhetetlensége.

Tudta, hogy nem tehet semmit. Elvesztette az irányítást a lába fölött. Olyan volt, mintha a parancsok közvetlenül abból a tekintetből jönnének, bele a gerincagyába. A tehetetlenség érzete csaknem megnyugtató volt…

— Szálljék áldás erre a házra!

A nővér sokkal gyorsabban pördült meg, mint amilyen sebességre ember képes lehet.

Mállotviksz Néne belökte az ajtót. — Ó, te jó istenek — harsogta. — Meg uramatyám.

— Aha — értett egyet Ogg Ángyi, betolakodva az ajtónyíláson mögötte. — Úgyszintén uramatyám.

— Mink csak egy pár vén koldusasszonyok vónánk — közölte Néne, hatalmas léptekkel átszelve a szobát.

— Házról házra kéregetve — tódította Ogg Ángyi. — Semmiféleképpen nem egyenesen idejőve.

Mindketten megragadták Magrat egyik könyökét és fölkapták a lábáról.

Néne odafordította a fejét.

— És kegyed, kisasszony?

Pipőke anélkül, hogy fölnézett volna, megrázta a fejét.

— Nem — válaszolta. — Nekem tilos elmennem.

Néne szeme összeszűkült. — Gondolom, igen — fogadta el. — Mindnyájunknak megvan a maga bejárandó útja, vagy legalábbis ezt mondják, jóllehet én nem állítom ezt. Gyere, Gytha!

— Már itt sem vagyunk — nyilatkozta vidáman Ogg Ángyi.

Megfordultak.

Az ajtóban megjelent a másik nővér.

— Azistenekre — füttyentett Ogg Ángyi. — Nem is láttam mozogni!

— Már épp elmenőben vagyunk — jelentette be hangosan Mállotviksz Néne. — Ha nincs ellene kifogása, méltóságos asszony?

Farkasszemet nézett a nővérrel.

A levegő rezgett.

Aztán Mállotviksz Néne fogcsikorgatva megszólalt: — Amikor azt mondom, futás, Gytha…

— Értettem — válaszolta Ángyi.

Néne tapogatott maga mögött és megtalálta a teáskannát, amit Magrat korábban használt. Méregette a kezében, vigyázva, hogy mozdulatai lassúak és óvatosak legyenek.

— Készen állsz, Gytha?

— Igen, Eszme.

— Futás!

Néne magasra hajította a teáskannát a levegőbe. Mindkét nővér feje a kanna felé rándult.

Ogg Ángyi kitámogatta a botladozó Magratot az ajtón. Néne becsapta az ajtót, amikor a közelebbi nővér tátott szájjal előrelendült, de már későn.

— Odabent hagytuk a lányt! — kiáltotta Ángyi, miközben leszaladtak a kocsifelhajtón.

— A nővérek őrzik őt — válaszolta Néne. — Nem fogják bántani!

— Korábban nem láttam senkin ilyen fogakat! — jelentette ki Ángyi.

— Azért, mert ők nem valakik! Hanem kígyók!

Elérték az út viszonylagos biztonságát és nekidőltek a falnak.

— Kígyók? — zihálta Ángyi. Magrat kinyitotta a szemét.

— Lily tette — közölte Néne. — Emlékszem, mindig értett ehhez.

— Tényleg kígyók?

— Aha — felelte Néne mogorván. — Lily mindig könnyen barátkozott.

— A mindenit! Én erre nem vagyok képes.

— Régebben ő sem volt, legalábbis néhány másodpercnél hosszabban nem. Ez az, amit biztosítanak számodra a tükrök.

— Én… én… — dadogta Magrat.

— Te teljesen jól vagy — nyugtatta Ángyi. Fölnézett Eszme Mállotvikszre.

— Nem lett volna szabad otthagynunk a másik lányt, akármit mondasz is. Egy házban, ahol magukat embernek vélő kígyók mászkálnak — hányta a szemére.

— Rosszabb annál. Abban a házban olyanok mászkálnak, akik kígyónak hiszik maguk — világosította föl Néne.

— Hát, tökmindegy. Te sose csinálsz ilyesmit. A legrosszabb, amit valaha tettél, az volt, hogy kissé összezavartad az illetőt a kilétét illetően.

— Azért, mert én vagyok a jó — nyilatkozta keserűen Néne.

Magrat megborzongott.

— Szóval akkor ki fogjuk szabadítani a lányt?

— Még nem. Majd el fog jönni a megfelelő alkalom — felelte Néne. — Hallottál engem, Magrat Beléndek?

— Igen, Néne — mondta Magrat.

— El kell menjünk valahova beszélgetni — szögezte le Néne. — A mesékről.

— Mi van a mesékkel? — érdeklődött Magrat.

— Lily fölhasználja őket — magyarázta Néne. — Hát nem érted? Az ember az egész országban érezheti ezt. A mesék idegyűlnek, mert itt találnak maguknak kivezető utat. Lily táplálja őket. Nézzétek, ő nem azért akarja a ti Pipőkéteket hozzáadni a Duchöz, mert örökösnő vagy bármi. Az csak… ürügy. Nem az az ok. Azért akarja, hogy a lány hozzámenjen a királyfihoz, mert ezt írja elő a mese.

— Mit nyer vele? — firtatta Ángyi.

— Az egész közepén a tündérkeresztanya vagy a gonosz boszorkány… emlékeztek? Az az a hely, ahová Lily helyezi magát, mint… mint… — Elhallgatott, az ideillő szót keresgélve. — Emlékeztek arra az időre tavaly, amikor az a cirkusz izé eljött Lancréba?

— Emlékszem — válaszolta Ángyi. — Azok a lányok flitteres trikóban meg a nadrágjukba mészfestéket öntő fickók. Viszont egyszer sem láttam elefántot. Aszonták, lesznek elefántok, de nem volt egy se. A plakátokon bezzeg voltak elefántok. Két teljes garast rááldoztam és nem akadt egyetlen vacak ele…

— Igen, de amit mondani akarok — szakította félbe Néne, miközben végigsiettek az utcán -, hogy ott volt az az ipse középen, ha visszagondoltok. A bajusszal meg az óriási kalappal?

— Ő? De ő nem csinált valami sokat — fintorgott Ángyi. — Simán állt a sátor közepén és néha pattintott az ostorával és az összes szám csak továbbfolytatódott körülötte.

— Ezért volt ő a legfontosabb a porondon — jelentette ki Néne. — A körülötte zajló dolgok tették őt fontossá.

— Mivel táplálja Lily a meséket? — tudakolta Magrat.

— Emberekkel — felelte Néne. A homlokát ráncolta.

— Mesék! — horkant föl. — Hát, ezt majd nekünk kell elintéznünk…

Zöldes alkony borította el Génuát. Köd kígyózott elő a mocsárból.

Fáklyák világoltak az utcákon. Árnyalakok mozogtak udvarok tucatjain, levéve a huzatot a felvonulási kerekes dobogókról. A sötétségben megvillantak a flitterek és csilingeltek a csengők.

Génua népe egész esztendőben kedves volt és csöndes. Ám a történelem mindig hagyott az elnyomottaknak egyetlen éjszakát valahol a naptárban, hogy ideiglenesen helyreállítsák a világ egyensúlyát. Nevezhetik Bolondünnepnek vagy a Babszem Királyának. Vagy akár Samedi Nuit Mortnak, amikor még azok is, akik a legmegerőltetőbb és legfelelősségteljesebb állásokban ülnek, visszarúghatnak és szórakozhatnak egy jót.

Legalábbis a többségük…

A kocsis meg az inasok az istállóudvar egyik oldalán lévő pajtában üldögéltek és vacsoráztak és panaszkodtak, hogy dolgozniuk kell a Holtak Éjjelén. Továbbá az ezzel járó, ősi rituálé foglalta el őket, ami túlnyomóan abból áll, hogy kitalálják, ma mit csomagolt a feleségük nekik és irigyeljék a tőbbieket, akiknek neje nyilvánvalóan gondoskodóbb.

A főlakáj óvatosan megemelt egy kenyérhéjat.

— Csirkenyakat és ecetes savanyúságot kaptam — mondta. — Van valakinek sajtja?

A második inas szemügyre vette elemózsiás skatulyáját. — Már megint főtt szalonna — zsörtölődött. — Mindig főtt szalonnát ad nekem az asszony. Tudja, hogy nem szeretem. Még csak le sem vágta róla a kövérjét.

— Vastag, fehér zsír van rajta? — kérdezte az első szolga.

— Aha. Rémes. Hát illik ez egy ünnepnapi lakomához?

— Elcserélem veled salátáért meg paradicsomért.

— Rendben. Neked mid van, Jimmy?

A legalacsonyabb rangú lakáj szégyenlősen kibontotta tökéletes uzsonnacsomagját. Négy szendvics volt benne. Héjuk levágva. Egy szál petrezselyem is díszelgett rajtuk.

Még egy szalvéta is akadt bévül.

— Füstölt lazac és krémsajt — felelte.

— És még egy szelet az esküvői tortából — mutatott rá az első kocsis. — Még mindig nem ettétek meg az egészet?

— Minden este azt esszük — válaszolta az alárendelt inas.

A pajta rázkódott az ezt követő nevetéstől. Egyetemes tény, hogy bármely munkásbrigád bármely nemrégiben házasodott ifjú tagjának bármely megjegyzése azonnal durva derültséget vált ki az illető úr vagy hölgy idősebb és cinikusabb kollégái körében. Ez még akkor is megtörténik, ha minden érdekelt félnek kilenc lába van és az ammóniaóceán fenekén él egy óriási, hideg planétán. Ez egy ilyen dolog.

— Használd ki, amíg lehet — jegyezte meg gyászosan a második kocsis, amikor újra lecsillapodtak. — Csókokkal kezdődik meg tortával meg a kenyér héjának levágásával, s a következő, amit észreveszel, az, hogy lesüllyedt nyelvpástétomig, állandó szapulásig meg a sodrófáig.

— Ahogy én látom a dolgot — kezdte az első kocsis -, az egész arról szól, ahogy te…

Ekkor kopogtak az ajtón.

A legalacsonyabb rangú inas, lévén a legfiatalabb tag, fölkelt és kinyitotta.

— Egy vén banya az — jelentette. — Mit akarsz, vén banya?

— Lenne kedved inni egyet? — kérdezte Ogg Ángyi. Fölemelt egy kancsót, amely fölött a kigőzölgő alkohol érzékelhető ködfátyla lengedezett, és belefújt egy papírtrombitába.

— Mi? — értetlenkedett a lakáj.

— Gyalázat, hogy ti legények itt dolgoztok. Ma ünnep van! Ihaj-csuhaj!

— Mi folyik itt? — kezdte rá a rangidős kocsis, aztán belépett az alkoholfelhőbe. — Az istenekre! Mi ez a pia?

— Szag alapján rum, Mr. Travis.

A rangidős kocsis habozott. Az utcákról behallatszott a zene meg a nevetés, amint az első a felvonulások közül nekivágott. Tűzijáték pukkant az égen. Ez nem az az éjszaka, amikor egy korty alkohol nélkül akar meglenni az ember.

— Milyen kedves idős hölgy — mondta.

Ogg Ángyi ismét meglengette a butykost. — Egészségig! — kívánta. — A feneketekre!

Amit klasszikus boszorkánynak lehet nevezni, két alapvető változatban létezik, a bonyolultban és az egyszerűben, vagy másként fogalmazva, azok, akiknek van egy szobája tele méltóságjelvényekkel és azok, akiknek nincs. Magrat alkatánál fogva az előbbi csoportba tartozott. Vegyük például a mágikus késeket. Egész gyűjteménye volt varázskésekből, mind a megfelelő színes nyéllel és teljes terjedelmükön szövevényes rúnákkal.

Magratnak számos, Mállotviksz Néne gyámkodása alatt eltöltött évébe telt, míg megtanulta, hogy a közönséges konyhai kenyérvágó kés hasznosabb, mint a mágikus kések legdíszesebbje. Mindent meg tud tenni, amire a varázskés képes plusz még kenyérszeletelésre is használhatod.

Minden tisztességes konyhában van egy ősrégi kés, a nyele vékonyra kopott, a pengéje banánként görbül és olyan megmagyarázhatatlanul éles, hogy éjjel benyúlni a fiókba olyan, mintha víz színén lebegő almákat akarna az ember elkapni a fogával a pirájatartályban.

Magrat az övét az övébe tűzte. Jelenleg harminc lábbal a talaj fölött lebegett, egyik kezével markolva a söprűjét, a másikkal egy ereszcsatornát, mindkét lába harangozott. A betörés könnyű kellene legyen, ha van egy söprűd. De nem úgy tűnt, hogy az lenne.

Végül mindkét lábát a csatorna köré fonta és szilárdan megragadott egy kellő időben fölbukkanó vízköpőt. Befeszítette a kést az ablak két szárnya közé és megemelte a kallantyút. Bizonyos mennyiségű nyögdécselés után bent termett, nekidőlt a falnak és lihegett. Kék fények villóztak a szeme előtt, mintegy visszhangjaként a kinti éjszakát tarkázó tűzijátéknak.

Néne előzőleg folyton kérdezgette tőle, hogy biztosan meg akarja-e ezt tenni. És döbbenten jött rá, hogy biztos benne. Még ha a kígyónők már házszerte mászkálnak is. Boszorkánynak lenni azt jelenti, hogy olyan helyekre mész, ahová nem is akarsz.

Kinyitotta a szemét.

És ott volt a ruha, a szoba közepén, a női szabók szokásos próbabábuján.

Egy Klaccsi Gyertya pukkant szét Génua fölött. Zöld és piros csillagok robbantak szét a bársonyos sötétben s világították meg a drágaköveket és selymeket Magrat előtt.

Ez volt a leggyönyörűbb ruha, amit valaha látott.

Kiszáradt szájjal osont előre.

Meleg párák gomolyogtak keresztül a mocsáron.

Mrs. Gogol megkavarta az üstöt.

— Mit csinálnak? — tudakolta Szombat.

— Megállítják a mesét! — felelte a nő. — Vagy… talán nem…

Fölállt.

— Így vagy úgy, eljött a mi időnk. Menjünk a tisztásra!

Szombat arcára nézett.

— Félsz?

— Én… tudom, hogy mi fog történni utána — válaszolta a zombi. — Akkor is, ha győzünk.

— Mindketten tudjuk. De volt tizenkét évünk.

— Igen. Volt tizenkét évünk.

— És Pipőke fog uralkodni a városban.

— Igen.

A kocsisok pajtájában Ogg Ángyi meg a kocsisok, a boszorkány megfogalmazása szerint, jól megfértek egymással, mint a kis hely.

A legalacsonyabb rangú inas tétován rámosolygott a falra és előrebukott.

— Ijjenek a mai fiatalokkk — csuklott a főlakáj, megpróbálva kihalászni parókáját a korsójából. — Nem bírjákkk a szisz… szösz… izét…